2008. augusztus 12.
- Indonéziában ketten napi átlagban 75,7 dollárt költöttünk. Azonban ha nem számítjuk a búvárkodásra költött pénzt, akkor mindössze 69,5-öt. Ez alapján Délkelet-Ázsiában csak Mianmart úsztuk meg kevesebből, és így a statisztika is megerősíti benyomásunkat, amely szerint Indonézia nagyon-nagyon olcsó ország. Egyébként Indonéziában töltöttük utunk során a legtöbb időt, egészen pontosan 64 és fél napot. - Indonézia nagyjából 18000 szigetből áll, a pontos szám forrásonként változik. - Indonézia ajándéka a világ tisztálkodási kultúrájának a mandi. Ez a fürdőszoba sarkában álló, vízzel teli tartály, amelynek köszönhetően az indonéz embernek se zuhanyra, se csapra, se vécépapírra nincs nagyon szüksége. A mandi elengedhetetlen tartozéka a nyeles, műanyag edény, amelynek segítségével az ember mer a vízből, majd ráönti a megmosni kívánt testrészre. Eleinte idegenkedtünk a manditól, ám hamar megtanultuk szeretni az önkezünkkel a nyakunkba zúdított, lábasnyi hideg vízlökéseket. - Sok ázsiaival szemben az indonéz férfiak jelentős része képes arcszőrzetet növeszteni. Az ennek okán érzett büszkeségből kifolyólag az indonéz férfiak jelentős része csodálatos bajuszt visel. - Öt- és nyolcéves kor közt minden kis indonéz akkor érzi magát igazán menőnek, ha teljes Spiderman-jelmezben mehet iskolába. A legmenőbbeken még maszk is van. - Indonézia néhány nagyvárosában van Wendy’s, Red Bullból viszont csak a vacak ázsiai fajtát lehet kapni. Kivéve Balin, mert ott a nyugati hordákra tekintettel van igazi, európai is. - Indonézia majdnem kétmillió négyzetkilométer, ám a lakosságának nagyjából fele, 125 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén él. Nem meglepő, hogy ez sok probléma forrása. Megoldást már a holland gyarmatosítók is kerestek, akik a transmigrasi-nak nevezett program keretében elkezdték a jávaiakat és kisebb mértékben a szintén eléggé összezsúfolódott balinézeket a szigetvilág szellősebb vidékeire költöztetni. A független Indonéziában a transmigrasi még fontosabb szerepet kapott, és keretein belül több millió embernek lett új otthona, legtöbbször függetlenül attól, hogy akart-e ő egyáltalán bárhova is elköltözni. A transmigrasi eredményeként többnyire a legszegényebb jávaiaknak kellett volna új életet kezdeni Borneó és Pápua dzsungeleiben, ám ők erre szakképzettség híján képtelenek voltak. Az őslakosság viszont természetesen jogosan háborodott fel az erőszakos javanizáción, és sokszor nem volt rest tenni is a betolakodók ellen. Volt, ahol a már évtizedek óta nem űzött fejvadász módszerek is újraéledtek az új szomszédok megregulázásnak érdekében. A transmigrasi kudarc volt, és ma már a dzsakartai kormány sem forszírozza a dolgot.
2008. augusztus 10.
Egyből belecsapva az indonéz lecsóba annyit szeretnénk először is leszögezni, hogy sajnos a nép, amelynek a főztjét utunk során legtovább ettük, nem a világ, sőt, nem is Ázsia legügyesebbje a konyhában. Eleinte sokat nyavalyogtunk étkezések előtt, után és közben, később azonban egészen rákaptunk a helyi fogásokra. A nagy kulináris varázslatokat biztosan nem itt kell keresni, ám van az indonéz konyhának néhány dobása, amely a maga egyszerűségében kifejezetten finom, és akár két hónapon át is jó étvággyal fogyasztható - nekünk legalábbis sikerült. Ázsia igazán nagy konyháihoz, a kínaihoz, a vietnamihoz vagy a thaihoz képest az indonéz nincs túlbonyolítva. Ilyen minőségében egyébként európai (sőt, magyar) ízléssel is érthető és élvezhető, mert egyrészt nem kell enciklopédiákat bújni a felhasznált fűszerek kielemzéséhez, másrészt eleve annyival kevesebb fűszert használnak, mint az említett ázsiai élkonyhákban, hogy a maradékot sokszor a kutyával is meg lehetne etetni. Próbáljuk csak meg egy thai vacsora romjait odaadni a kis kedvencnek!
2008. augusztus 9.
Nagyon jó okunk volt futólépésben végigrohanni Jávától keletre fél Indonézián. Minél hamarabb el akartunk érni Alor szigetére. Ez végül egy minden szempontból pokoli hajóút után sikerült is, ám ahelyett, hogy összeestünk volna a sziget fővárosa és legnagyobb kikötője, Kalabahi egyik szálláshelyén, utolsó erőnkkel még elbuszoztunk és -hajóztunk Kepára. Ezt az egészen kis szigetet néhány száz méteres tengerszoros választja csak el Alortól, és nincs rajta az ég világon semmi érdekes néhány halászkunyhón és egy maroknyi bungalón kívül. Ezek a bungalók azonban a francia kézben lévő La P’tite Kepát képezik, a helyet, ahol utunk végét töltöttük. Az eredeti terv egyébként nem ez volt. Csak néhány napig akartunk maradni, aztán menni tovább, hogy minél többet tudjunk kihozni az utolsó napokból. Menet közben viszont kiderült, hogy akar a franc olyan nagyon gyorsan lelépni Kepáról. Így hát csak telt egyik nap a másik után, mi pedig egyenként pipáltuk ki az úticélokat, amelyeket már nem volt időnk felkeresni. Legelőször, még Kepára érkezésünk előtt Pápuáról mondtunk le. Biztosan nagy szám, de egyrészt időigényes és Indonézia többi részéhez képest drága, másrészt elég lelombozó dolgokat hallottunk a sziget olyan vidékeinek állapotáról, amelyek eléréséhez nem kell heteket gyalogolni a dzsungelben. Néhány kepai nap után lemondtunk Sulawesiről is (ezt leánykorában Celebesznek hívták), mert csak sok pénzért és lassan lehetett volna odajutni, végül pedig még a szomszédos sziget bálnavadász falváról is. Lamalera a világ utolsó olyan helyei közé tartozik, ahol még hagyományos módszerrel, tehát szigonnyal mennek az ámbrás cetekre (valamint a rájákra és a delfinekre is), ám friss információink szerint a helyiek elkezdtek csalni, és evező helyett már motort is használnak, valamint elég nagy mázli kell egy vadászat elcsípéséhez, úgyhogy inkább passzoltunk. A faluról és a sok vérről egészen megdöbbentő módon néhány éve magyarok készítettek dokumentumfilmet, így akit érdekel, mindent megtudhat.
2008. augusztus 1.
Indonézia szigetei közt kétféleképpen lehet közlekedni: vízen vagy levegőben. A repülő a gyorsabb, drágább és természetesen a kevésbé izgalmas. Bár figyelembe véve az ország hihetetlenül rossz repülésbiztonsági mutatóit, ez utóbbi nem feltétlenül igaz. Viszont az indonéz hajók is megbízható gyakorisággal süllyednek el, szóval akkor mégis. A magyar embernek pedig eleve kevés dolog izgalmasabb és kalandosabb, mint a tengeri hajózás. Mint a négereknek a hó, nagyjából. Indonéziában hajózni olyan érdekes, hogy a kínai vonatok után ismét komplett bejegyzést szentelünk egy közlekedési eszköznek. Az országban ezerféle hajó járja a tengert, és akkor a szigeteket átszelő folyókon közlekedő motorcsónakokat és kenukat még nem is vettük figyelembe. Ezeket a bárkákat a legegyszerűbb méret szerint csoportosítani, a méret pedig leginkább az út hosszától függ, úgyhogy haladjunk e szerinti sorrendben. A legkisebb távolságokra a maláj szigetvilág legősibb ma is használatos járműve, a kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik, ám mivel a nagyobbak helyét fokozatosan átveszik a motorral is felszerelt csónakok, gyakrabban lehet az egészen kis lélekvesztőkkel találkozni.
2008. július 26.
Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglaltunk, ám összes, végtelennek tűnő floresi buszutunkat utastársaink méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttük. Flores első számú nevezetessége nem is magán a szigeten van, csak innét a legkönnyebb elérni. A komodói sárkányokból, a világ legnagyobb gyíkjaiból néhány tucat ugyan Floresen is él, ám a többségükkel két szomszédos, kisebb szigeten lehet találkozni – Rincán, valamint, óriási meglepetésre, Komodón. Labuanbajói szállásunkhoz az előbbi lényegesen közelebb esett, ráadásul Rincán elvileg nagyobb is az esély a dögök megfigyelésére, úgyhogy túltettük magunkat azon az apró szépséghibán, hogy komodói sárkányokhoz pont nem Komodón lesz szerencsénk.
2008. július 22.
Ott hagytuk abba, hogy Jáva szigetének keleti részén álltunk, a Bromo-vulkán kráterének peremén. Indonézia következő, minket érdeklő darabja, Flores szigete, innét több száz kilométerre keletre található, nekünk pedig feltett szándékunk volt a lehető leggyorsabban odaérni. Illetve hát egészen pontosan a lehető leggyorsabban, de drága repülőjegyek nélkül, ami alaposan megnehezítette a dolgunkat. A Bromótól Floresig sok a rossz út és a rossz komp, valamint az errefelé található indonézek sem a legjobb fajtából valók. Ezekkel a problémás indonézekkel már a többi nehézség előtt találkoztunk. Futólépésben siettünk le kilátónktól a kráter peremén található kis faluig, ahol felkaptuk hátizsákjainkat, és megpróbáltunk elindulni a legközelebbi jelentősebb település, Probolinggo felé. A falucska egyetlen útkereszteződésében várakozó, tömegközlekedésként funkcionáló kisbuszok üzemeltetőiről sajnos hamar kiderült, hogy aljas, viszont összetartó banda. Amint egyikük közölte velünk, hogy az ő kocsija tízkor indul, a többiek szóba sem álltak velünk. Reggel fél nyolc volt ekkor, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy innét negyedóránként indul jármű. A hallgatási fogadalmat végül egy feljebbről érkező, a buliból nyilván kihagyott minibuszos volt hajlandó megtörni, aki felvett minket a kocsijába, ám indulás előtt még kénytelen volt egy kis kenőpénzt leadni a vérben forgó szemű kollégáknak.
2008. július 19.
Minden szempontból teljesen logikus útitervünk akkor kezdett összezavarodni, amikor februárban Szumátrára érkeztünk búvárkodni. Ha már egyszer Indonéziában voltunk, megnéztük a szigetvilág másik két szegletét is, ami ahhoz kevés volt, hogy az országot megismerjük, ahhoz viszont bőven elég, hogy vissza akarjunk jönni. Indonézia akkora, hogy egy egész élet sem elég minden szegletének bejárásához, a szigetek közti, sokszor nagyon nehézkes közlekedés pedig lehetetlenné teszi a gyors mozgást. Így aki Indonéziába készül, az már érkezés előtt kénytelen eldönteni, melyik kis darabokra szeretne koncentrálni. Miután rendkívül alaposan megvizsgáltunk minden lehetőséget, Malajziából Jáva szigetének közepére, egészen pontosan Yogyakarta városába repültünk be. Előre is elnézést, ha ezt esetleg magyarul úgy kell írni, ahogy ejteni is, tehát Dzsogdzsakartának, de ez annyira hülyén néz ki, hogy mi többé nem ismételnénk meg. Yogyakarta mellett elsősorban nem elhelyezkedése vagy megközelíthetősége szólt, hanem a tény, hogy a város és környéke évszázadok óta a jávai civilizáció központja, és így egyben az egész indonéz szigetvilág szíve és lelke.
2008. július 16.
- Malajziában ketten naponta átlagban 82,2 dollárt költöttünk. Ez sok. Ha nem számítjuk, amit búvárkodásra költöttünk, akkor csak 64,5-öt, ami viszont egészen barátian kevés. - Malajziában borzasztóan drága az alkohol. Közértben sincs félliteres sör három és fél amerikai dollár alatt. Az ország lakosságának többsége muszlim (sokan viszont nem), az állam azonban nem betiltja az alkoholt, hanem csak irtózatos adókkal sújtja. - A maláj muszlim inkább iszik sört, mint disznót eszik. Disznóval szinte csak a kínai éttermek étlapján lehet találkozni, de ezek közül is sok hirdeti magát azzal, hogy náluk minden halal (az Iszlám előírásainaik megfelelő). - A világ országai közül az egyik legfurcsább forma Malajziának jutott. Az ország nagyobbik része Borneó szigetének északi felére esik, a kisebbik pedig Délkelet-Ázsia legdélebbi csücskére. - Malajzia lakosságának 24 százaléka kínai, 8 pedig indiai. - Legalább egy magyar szó a maláj nyelvből származik. Az ámokfutás gyökere a maláj amok, ami azt az állapotot jelöli, amikor a hagyományos maláj falusi lét társadalmi kötöttségeibe beleőrülő ember ész nélkül törni és zúzni kezd. - A Malajziában forgalmazott és nyilvános helyeken vetített nyugati filmeket mind cenzúrázzák, sokszor olyan sok jelenetet kivágva, hogy már a sztorit is nehéz követni. Szenvedélyes csókolózást bemutató jelenetek természetesen nem maradhatnak meg, amin viszont csak ütik a nőket, azok nyugodtan mehetnek. - Malajziában nagyon sokan és nagyon jól beszélnek angolul. Megdöbbentő módon még a helyi kínaiak is. - A távozásunk utáni hétvégén lépett fel Kuala Lumpurban a szupermenő, Glasgow-i Shitdisco együttes. - Malajziában egyszerűen mindenhol van ingyenes wifi. Jó, az erdőben nem, de egészen lepukkant buszállomásokon és a legolcsóbb szállodákban is igen.
2008. július 15.
Amikor még semmit sem tudtunk a mianmari konyháról, azt hittük, hogy a thai, az indiai és a kínai konyhaművészet metszéspontjában elhelyezkedő országban biztosan csodálatos saját fejlesztésű szakácsművészet üzemel. Aztán a valóság inkább azt mutatta, hogy olyan körülmények közt, mint amilyenekkel a mianmariak nap mint nap szembesülnek, lehetetlen nagyot alkotni a konyhában. A maláj konyháról is csak nagyon halovány elképzeléseink voltak, és már abban sem mertünk igazán reménykedni, hogy az ország népes indiai és kínai kolóniái, valamint az északi szomszéd Thaiföld jó hatással lehetnek az itteni szakácsokra. Aztán gyorsan kiderült, hogy Malajziában egyrészt van elég jómód az étkezési kultúrához, másrészt pedig hogy ezek az említett nagy főzőiskolák túl karakteresek ahhoz, hogy összekeveredve valami újat hozzanak létre. Azt nem állítjuk, hogy maláj konyha egyáltalán nincs, csak hogy az inkább egymás mellett párhuzamosan futó, egymással nem nagyon érintkező konyhák kombinációja. A három iskola közül az országban a thai kapja a legkisebb szerepet, viszont azok az ételek, amelyek se nem kínaiak, se nem indiaiak, tehát még a leginkább nevezhetőek igazi maláj fogásnak, azok közül sok elég közeli rokonságban áll közismertebb, thai találmányokkal. Vannak például a Thaiföldről ismert curry-k, amelyekben főleg a csili hangsúlyos, viszont sem a citromfű, sem a kókusztej nem jut különösebb szerephez, és még a halszószt is alig érezni. Jut beléjük az összes hozzávalóból, csak sokkal kevesebb mint az északi szomszédnál.
2008. július 13.
Éppen öt hónappal ezelőtt egyszer már jártunk Malajzia kontinentális részén. Akkor kevesebb, mint egy hét természetesen semmire sem volt elég. Maláj-Borneó után tehát visszatértünk pótolni. Olyan nagyon sok időnk sajnos most sem volt, így a maláj múlt két fontos helyszínére, Penang városára és a Cameron Highlands-re korlátoztuk magunkat. Legalábbis azt hittük, hogy ez a két hely a maláj múltról szól, ám rendkívül elégedetten állapítottuk meg, hogy Délkelet-Ázsiában egészen szokatlanul itt dicső jelen is van, sőt, talán még jövő is. Penang városát igazából nem is Penangnak hívják. Penang a maláj szárazföldtől alig néhány kilométerre fekvő sziget neve, amelynek a fővárosa hivatalosan Georgetown néven fut. Ennek ellenére a várost is mindenki Penangnak (ami kiejtve Pinangnak hangzik) nevezi. És ez a Penang nem csak Malajzia büszkesége lehet joggal, hanem nyugodtan az egész emberiségé is, amely itt végre bebizonyította, hogy a vállalkozó szellem és a békés együttélés szerencsés kombinációja milyen csodálatos eredményekkel járhat.
2008. július 11.
Utunk során eddig tizenhárom országban jártunk. Majdnem mindegyiket azért kerestük fel, mert leküzdhetetlen vágy lobogott bennünk az ottani állapotok megismerésére. Itt volt hát az ideje, hogy tizennegyedszerre újítsunk. Brunei se nem esett útba, se nem érdekelt minket, hogy mi van ott. Egyszerűen csak arra vágytunk, hogy amikor legközelebb a szomszéd megint fárasztani kezd a mallorcai élményeivel, a pofájába vághassuk: és Brunájba már voltál, köcsög? Ehhez képest nagyon tanulságos kirándulásnak bizonyult az országban töltött egy teljes és kétszer fél nap. Ha már egyszer Borneón voltunk és ráértünk – márpedig mi hála a jó istennek több, mint tíz hónapja borzasztóan ráérünk –, Brunei felkeresése nem jelentett komoly kitérőt. Kota Kinabaluból két rövid hajóúttal majd harminc perc buszozással érhető el Bandar Seri Begawan, Brunei fővárosa. Érkezés előtt nagyon izgatottak voltunk, mert az olaj-emirátusokból eddig összesen Dubai repterét láttuk, és az egy főre jutó GDP alapján a világon hetedik leggazdagabb országa olyan luxust ígért, amilyenhez még Tokióban sem volt szerencsénk. Az volt a tervünk, hogy majd direkt elbotlunk az arany járólapokkal borított úttesten, és úgy csinálunk, mint akiket valamelyik Ferrari ütött el, hogy aztán a tulajt jól levághassuk néhány százezer dollárra.
2008. július 7.
(Mivel továbbra sem tudunk víz alatt fotózni, ismét kénytelenek voltunk néhány fényképet ellopni az internetről. Minden érintett elnézését kérjük.) Három hét valódi, Japánban töltött pihenés után könnyes búcsút vettünk Tamástól, és - ismét édeskettesben - Borneó felé vettük az irányt. Egy napra ugyan meg kellett állnunk Manilában, ám ezt az időt igyekeztük befogott szemmel, füllel és orral tölteni légkondival és kábeltévével felszerelt szobánkban, teljesen elzárkózva a város megszámlálhatatlan kellemetlenségétől. Manilát többé bottal sem. Nem szégyen, ha a Borneó szót hallva a járhatatlan dzsungel, fejvadász kannibálok és az utolsó paradicsom ugrik be. Érkezésünk előtt ennyire azért nem voltunk romantikusak, ám mi is a természet kínálta kalandokat kipróbálni érkeztünk a világ harmadik legnagyobb szigetére. A szigetre, amelyen a világon egyetlenként három ország osztozik. A déli több, mint kétharmad Indonéziához tartozik, annak Kalimantan nevű tartományaként. Az északi csíkon három szultánság osztozkodik: a független Brunei, valamint a Malajziához tartozó Sarawak és Sabah. Mi ez utóbbira szántunk két hetet.
2008. július 4.
(Japán után még egy napot voltunk kénytelenek Manilában tölteni, átszállásból kifolyólag. A sors aljassága, hogy pont azt a várost kellett négyszer is felkeresnünk, amelyet az egész út során a legelviselhetetlenebbnek találtunk. Így most a filippínó érdekességek következnek, legközelebb pedig folytatjuk tovább a kalandokat.) - A Fülöp-szigeteken ketten naponta átlagosan 86 dollárt költöttünk. Tehát az ország délkelet-ázsiai mércével mérve kifejezetten drága. Nem olcsó a közlekedés és az étkezés sem, azonban a helyzet szállásilag a legrosszabb. Elég drágán elég vacak szobákat lehet csak kapni. Manilától északra, Baguio városában például ötven dollárért kaptunk egy olyan szobát, amiért Vietnamban tizenötöt sem kértek volna el. És minden importált termék a dezodortól a kekszig annyiba kerül, mint Magyarországon. - A Fülöp-szigetek nem Ázsia. Azt viszont sajnos nem tudjuk megmondani, hogy akkor pontosan mi. Vannak ázsiaias vonásai, a spanyol gyarmati örökség azonban ezeknél jóval erősebb. Az ország és az itteni emberek sokkal jobban hasonlítanak Mexikóra, mint a közeli Vietnamra vagy Kínára. Talán még valamiféle pán-maláj identitást lehetne rájuk bizonyítani, mert a malajziaiaktól és az indonézektől nem állnak olyan nagyon távol, ám azért mégiscsak jóval távolabb, mint a latin-amerikaiaktól. Ez európai turistaként egyébként inkább áldás, mint átok. A filippínóknak annyi a hibája, mint a pelyva, viszont legalább olyan áthidalhatatlan kommunikációs gátak nincsenek köztünk és köztük, mint köztünk és a legtöbb ázsiai közt. Még a humorunk is kompatibilis. - Az utunkon eddig felkeresett 14 ország közül messze a Fülöp-szigeteken a legjobb a popzene. A helyi MTV teljesen vállalható, a hazai gyártású videóklipek pedig mind zeneileg, mind képi világban évekkel a magyar színvonal előtt járnak. - Ha a korrupciónak más nevet kellene adni, a legegyszerűbb lenne Fülöp-szigeteknek keresztelni.
2008. június 30.
- Japánban ketten napi átlagban 161 dollárt költöttünk. Ez több, mint utunk során bárhol máshol, viszont továbbra is állítjuk - ahogy azt már részletesen kifejtettük -, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága. - Japánban az összes menő autó, a Ferrarik, Bentley-k, Porschék és társaik mind balkormányosak. - Japánban nincsenek korcsok, szinte az összes kutya fajtiszta. Minden egzotikus fajta megtalálható, a Charles Springer spánieltől a bobtailig, legnépszerűbbek mégis a hosszúszőrű retrieverek, a pincsik és az akita-szerűségek. - Oszakában lényegesen drágább a metró, mint Tokióban. - Japánban minden iskolásnak kötelező az egyenruha. És az ovisoknak is, csak ők még cuki, intézményenként változó színű sapkácskát is hordanak. - A japán kerti törpéknek nincs vágott szeme, hanem minden szempontból ugyanolyanok, mint nyugati társaik, szakállal, süveggel, satöbbivel. - Nyugaton mindenki azt hiszi, hogy nincs menőbb japán ruhamárka az A Bathing Ape-nél. Ehhez képest Japánban gyakorlatilag senki nem hord BAPE-t. - A japán McDonald‘s nem különbözik olyan sokban a nyugati McDonald‘s-októl, mint amennyire Ázsiában szokás. Rizs például nincs. Van viszont Ebiburger, ami rákos, Teriyaki Burger, ami logikusan Teriyaki-szószos, valamint a csodálatos MegaMac, ami egy BigMac, csak négy fasírttal. Ami viszont nagy különbség, hogy itt tényleg mindenki maga dobja ki a tálcán maradt hulladékot, a szelektálás pedig olyan komolyan van véve, hogy első körben egy külön e célra rendszeresített tartályba kell önteni a maradék jeget és folyadékokat. - Japánban nincsenek koszos autók. - Minden japán cipője olyan tiszta, hogy van egy olyan gyanúnk, egyetlen párat sem hajlandóak egynél többször felvenni. - Hiába caplat az ember egy komplett napot vietnami papucsban Oszakában vagy Tokióban, a lába estig tiszta marad.
2008. június 29.
Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor a kirgiz és a filippínó konyha remekeiről írtunk, lévén hogy a japán konyháról minden bizonnyal jóval több olvasónknak van valamiféle elképzelése, mint az említett két gasztronómiai fellegvárról. Sőt, tapasztalataink szerint a japán konyha az, amely a világ ételeinek széles tárházából a legszélsőségesebb reakciókat képes kiváltani az emberekből. Van, aki szerint a nyers hal nem is emberi táplálék, és van, aki szerint a kifinomult kultúrember legfontosabb ismertetőjegye, hogy alkalmanként az I Love Sushitól rendel ebédet az irodába. Mindkét tábor számára vannak újdonságaink. A hasát szerető ember óriási elvárásokkal érkezik Japánba, és éppúgy, ahogy a közlekedés hatékonyságával vagy az általános tisztasággal kapcsolatban, e téren sem kell csalódnia. Bár mi három hét alatt arra jutottunk, hogy a vietnami és a kínai konyhát többre tartjuk a japánnál, elismerjük, rosszat enni Japánban nagyon nehéz. Ahogy az országban úgy általában is, a gasztronómiában sincsen semmi gagyi, a minőség minden esetben elsőrangú. Viszont – legalábbis a mi Ázsiához szokott pénztárcánknak – nem olcsó, így utunk során ez volt az első ország, ahol a helyi konyhák egy részéből szabályosan ki voltunk zárva. Így például kimaradt a japán császári haute cuisine, a főleg zöldségek mesteri elkészítésére és tálalására specializált kaiseki, és azt sem tudjuk, hogy mennyivel jobb a háromszáz dolláros szusi a hatvan dollárosnál.
2008. június 25.
Nem, nem menő. A világ tele van olyan fiatalokkal és nem olyan fiatalokkal, viszont többnyire azért mégiscsak fiatalokkal, akik Japánt egyszerre tartják a naprakész divat, a kifogástalan stílus és a három lépéssel a világ előtt járás Mekkájának, Sixtus-kápolnájának és Csárdáskirálynőjének. Nem szégyelljük bevallani, hogy mielőtt Japánba érkeztünk, nekünk is voltak ha nem is ilyen elvakult, de kicsit azért erre tendáló prekoncepcióink. Így Japán után viszont csak annyit tudunk mondani, hogy nem néz ám ki kevésbé hülyén egy oszakai kamasz, mint egy szabolcsi, csak mert Kanye Westnek öltözik, és nem 50 Centnek. Ha nem tudod, ki az említett két néger fiatalember, akkor ez a bejegyzés most kivételesen nem neked szól, ezért előre is elnézést. A japanofília igen súlyos elmebaj. Más kultúrájában turistáskodni – hogy egy igazi klasszikust idézzünk – minden esetben rendkívül nevetséges, márpedig a japanofilok általában nem maradnak meg külső szemlélőnek, hanem igyekeznek teljesen beleolvadni imádatuk tárgyába. Zen-kertet építenek otthon, mangát rajzolnak, vagy legalább hülye hajat viselnek. Esetleg ismerőseiket Japán-szakértelmükkel fárasztják. Leglehangolóbb képviselőjükkel a tokiói Harajuku állomás mellett találkoztunk.
2008. június 21.
Japán nem drága. Illetve pontosítanánk. Nekünk Japán drága volt, mert az utóbbi tíz hónapban ahhoz szoktunk, hogy ott eszünk, ahol akarunk, ott iszunk, ahol akarunk, és úgy utazunk, ahogy akarunk. Ázsia többi részéhez képest Japán igenis drága, még a nevetségesen olcsó Vietnamhoz vagy Indonéziához képest költségesebb Fülöp-szigetekről érkezve is egyik meglepetésből a másikba estünk a földönkívülinek tűnő árakat látva. Erre az élményre azért számítottunk, sőt, meg voltunk győződve, hogy Japán még Európa nyugati feléhez képest is nagyon fog fájni a pénztárcánknak. Néhány nap után viszont már láttuk, hogy Japán nem csak Berlinnél és Barcelonánál tud olcsóbb lenni, hanem egy kis odafigyeléssel akár Budapestnél is. Mielőtt rátérnénk a számok csodálatos világára, térjünk ki arra, hogy mi az, ami „olcsó“, mi az, ami „drága“, és mi az, ami „megéri“. A világ lerohadt részei, például az a sok béndzsa ország Üzbegisztántól Indonéziáig, ahol eddig jártunk - olcsó. Azért a kevés pénzért cserébe az ember nem mindig kap minőséget, de a „megéri-e?“ kérdés egyszerűen nem merül fel ilyenkor sem, illetve akiben igen, az üsse fel a Google-t a „szarrágó“ kifejezésnél. A fejlett világ viszont, valamint annak közvetlen perifériája – drága. Vannak persze fokozatok, hiszen míg London és Barcelona borzalmasan drága, Berlin és Budapest csupán közepesen, Peking és Pozsony meg csak egy kicsit.
2008. június 17.
Egyáltalán hogy merészelünk sommás véleményt alkotni Tokióról azután, hogy mindössze öt és fél napot töltöttünk ebben az agglomerációval együtt 35 milliós ultra-hiper-megalopoliszban??? Van a világon néhány város, elsősorban éppen Tokió és New York, aztán talán London, Párizs, Róma, és még egy-két hasonló kaliberű hely, amelyekkel valamiért csak úgy illik bánni, mint a művészettörténet legnagyobb alkotásaival, a Mona Lisával, a Karamazov testvérekkel meg persze a Bitlisszel. Szabad ellenvéleményt megfogalmazni, de csak évtizedes tanulmányokat követően, és még akkor is reszkírozva a futóbolond címkét. Nekünk viszont Tokióról is van véleményünk egy ilyen röpke találka után, mint ahogy van véleményünk az említett három műalkotásról is (csak hogy le legyen írva, sorrendben: halálosan semmilyen; remekmű; rendben van, de indokolatlanul túlértékelt). Tokió valószínűleg azért került az előbb felsorolt érinthetetlen kiválasztottak közé, mert rajongói szerint nincsen széles-e világon semmi, ami Japán fővárosához fogható lenne. Ez természetesen igaz, hiszen Váchoz és Jekatyerinburghoz sem fogható semmi. Az viszont nem igaz, ami e lelkesedés mögött van. Tokiónak ugyanis éppen az a titka – és ez a mi sekélyes és elhamarkodott véleményünk ez a soványka öt és fél nap után –, hogy bár tényleg különbözik minden más méretesebb településtől, a lényeges pontokon valójában teljesen ugyan olyan. Ha olyan nagyon más lenne, nem is tudtuk volna úgy élvezni, ahogy élveztük. Nem vagyunk mi ufók.
2008. június 14.
Financiális és időbeli korlátokból kifolyólag japán vakációnkat az ország legsűrűbben lakott vidékén töltöttük. Honshu, a legnagyobb japán sziget annyira urbanizált, hogy hosszas, elvileg városok közti vonatutakat is meg lehet tenni végig teljesen egyforma és teljesen unalmas kert-, alvó- és elővárosokon át. Ennek ellenére semmiképpen sem akartuk kihagyni az ország ritkábban lakott vidékeit, így Kiotó és Tokió között felkerestük a közepesen méretes Kanazawa, Takayama és Matsumoto városokat, valamint ezek közvetlen, relatíve vadregényes környékét. Japán eldugottabb szegleteit sokféleképpen be lehet járni, hármunknak a leggazdaságosabb és egyben legpraktikusabb megoldásnak a bérelt autó tűnt. Az így megspórolt pénzt természetesen sörre és rizspálinkára fordítottuk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a magyar embernek hiába van nemzetközi jogosítványa, ezzel még nem vezethet Japánban. Sajnos Magyarország a nemzetközi közlekedésről szóló 1968-as bécsi egyezményt írta alá, nem pedig azt az 1948-as genfit, amelyet a japánok. Kivételesen nem csak nekünk rossz, hanem például a németeknek és a franciáknak is, úgyhogy most az egyszer nem sírtunk a másodrangú világpolgárság miatt. Pláne, hogy gyorsan kiderült, nem minden japán autókölcsönző alkalmazottai vannak tisztában ezekkel a nemzetközi jogi nüanszokkal. Inkább arra koncentráltunk, hogy kilenc és fél autómentes hónap után, életünkben először ülve automata, ráadásul jobbkormányos autó volánjánál, ne törjünk össze semmit.
2008. június 11.
E blog csúcspontjai közé tartoztak azok a bejegyzések, amelyekben hosszasan írtunk olyan dolgokról, amelyekről elindulás előtt fogalmunk sem volt, viszont még most sem sok. Ott volt például a kínai vonatozás és a szerecsendió, két milliókat érdeklő téma, amelyek tárgyalásával ezeket a milliókat megvilágosítottuk és jobb utakra tereltük. A szót tovább nem szaporítva most akkor rátérnénk a japánkertekre. Őszintén reméljük, hogy hiányos ismereteink propagálásával újabb életeket sikerül teljesebbé tennünk. Hogy a japánoknak fontos, mi van a házon kívül, a kerítésen viszont még belül, azt maga a japánkert szó létezése is tökéletesen mutatja. Akárcsak a franciák a salátát, az oroszok a rulettet, a spanyolok pedig a viaszt, a japánok is imádják a kerteket. A ma létező leghíresebb példányok több száz éve lettek kialakítva, a műfaj népszerűsége pedig töretlen. Bár hülye ruhákat viselő fiatalokkal azért nincsenek tele, az általunk felkeresett kertek közül csak az nem volt tömve japánokkal, amelyikbe eleve nem engedtek be fűt és fát. A japán ember még ha városlakó is, igyekszik a rendelkezésére álló szűkös teret lehetőség szerint parkosítani, még ha ez sok esetben nem is jelent többet a bejárati ajtó elé kirakott két darab, formásra nyírt cserepes növénynél.
2008. június 4.
Három hét alatt Japánból keveset lehet csak látni, így kénytelenek voltunk számtalan potenciálisan szép és jó várost, falut, hegyet és völgyet előre kilőni a programból. Két helyet nem fenyegetett egy pillanatig sem a kiszórás: Tokiót és Kiotót. Az utóbbiba jutottunk el először, ami történelmi szempontból is rendkívül korrekt választás. Tokió – legalábbis ezt feltételezzük így látatlanban – a mai Japán, az évszázadokon át fővárosként funkcionáló Kiotó pedig a dicső múlt. A múlt a világ jelentős részén kopott romokat, ódon rozsdát és jó sok porréteget jelent, Japánban viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Kiotóban másfél millióan laknak, a város közepén pedig van egy folyó, amelyben gémek, kócsagok és egyéb termetes madarak halásznak, és bár nem próbáltuk ki, valószínűleg a vizét is meg lehet inni. Oszaka sem volt az a koszfészek, az annyival azért nem kisebb Kiotó viszont gyakorlatilag bukolikus tanya hozzá képest, ahonnét hiányoznak a neonnal borított utcasarkok, viszont cserébe a képeskönyvekbe való japánság nagy része megtalálható itt.
2008. május 31.
Azt hittük, Japán majd egyből letépi a fejünket a sok robottal és neonnal. Ehhez képest megérkezésünk a Kansai nemzetközi repülőtérre, majd betömegközlekedésünk Oszakába egyáltalán nem volt valami nagy szám. Sanghaj után az ember már nem esik hasra, ha a terminálok közt vezető nélküli vasút közlekedik, a HÉV-jegyet pedig automatából lehet vásárolni. Sikeresen megtaláltuk a szállásunkat, könnyek közt köszöntöttük expedíciónk ideiglenes harmadik tagját, Tamást, nyugtáztuk, hogy otthon nem történt semmi érdekes, majd gyorsan elkezdtük élvezni a civilizáció olyan kényelmeit, amelyektől egészen elszoktunk az utóbbi kilenc hónapban.Sokáig nem tudtunk betelni például azzal a csodával, hogy Japánban a csapokból olyan víz folyik, amivel nem csak kezet és retkes lábat lehet mosni, hanem simán meg is lehet inni. Az sem volt semmi, hogy szobánkban az ágyneművel kapcsolatban fel sem merült, hogy esetleg közelebbről meg kellene vizsgálni a rajta éktelenkedő foltokat, vérről vagy valami még ijesztőbbről van-e szó, hiszen egyáltalán nem is voltak rajta foltok. Hiába nézett ablakunk egy forgalmas sínpárra, mégis édesdeden tudtunk szobánkban aludni, egyrészt mert a vonatok nem olyan hangosak, másrészt pedig mert itt a nyílászárókat bizony tisztességesen hangszigetelik. Szinte sírva csukogattuk és nyitogattuk ablakainkat, és hitetlenkedve konstatáltuk, itt egy bezárt ablak megálljt parancsol a zajnak. Manilában, Saigonban és Yangonban valószínűleg senki nem hinné el, hogy ilyen csoda egyáltalán lehetséges.
2008. május 28.
Tudjuk, hogy mindenki inkább a japán kalandjainkról olvasna már, de legyetek szívesek és szenvedjetek még egy kicsit a filippínó konyha rejtelmeivel! Ha jól emlékszünk - és jól emlékszünk -, utunk során eddig a Fülöp-szigetek volt az egyetlen ország, amelynek csapnivaló konyhájára előzetesen több olvasónk is felhívta a figyelmünket. És igazuk is volt. De csak egy kicsit. A filippínó konyha tényleg nem egy thai vagy egy vietnami, bár speciel a mianmari előtt nincs miért szégyenkeznie. Maradjunk inkább annyiban, hogy mint a világon majdnem mindenhol, aki akar, az a Fülöp-szigeteken is tud egészen elsőrangút ebédelni és vacsorázni. Reggelizni azt nem, mert a helyiek ébredés után imádnak benyomni egy nagy adag rizst tocinóval, ami mézben pácolt szalonnaszerűség, és a legborzalmasabb íze van valamennyi közül, amit kilenc hónap alatt kóstoltunk, simán verve a tádzsik vidéki konyakhamisítványt is. A tocinónál már csak az volt a megdöbbentőbb a filippínó konyhával kapcsolatban, hogy mennyire hasonlít a magyarra. Nem viccelünk. Persze nem igazi magyar hatásról van szó, de az biztos, hogy a kizárólag csak hazai ízeket megkóstolni hajlandó közép-európai parasztgyomor is degeszre tudná magát zabálni itt, a Maláj-szigetcsoport északkeleti csücskében. A filippínók például imádják a sült csülköt (crispy pata), ami legtöbbször annyira omlósra és ropogósra sikerül, hogy még a csülök-fasiszta Ausztriában is megállná a helyét. Előszeretettel főznek össze krumplit mindenféle zsíros hússal, hogy legyen, ami kellően felszívja a szaftot, és attól még finomabb legyen, és van például orjaleves is, amiben annyi az ázsiai elhajlás, hogy tamarinddal kicsit megsavanyítják, de egyébként egy az egyben olyan, mint a miénk. Egyszer ecetes uborkasalátát is kaptunk valamihez, amiből éppen csak a tejföl hiányzott és a helyiek legszívesebben töpörtyű-szerűséget (chicharron) ropogtatnak a hosszú buszutakon, amit az árusok bőven nyakon öntenek valami csilis-fokhagymás lével.
2008. május 24.
2008. május 23.
Utolsó Fülöp-szigeteki programunk a helyi Szentendre felkeresése volt. Nem csinálunk sportot ezen városok végiglátogatásából, bár azt sem állítjuk, hogy véletlenül jártunk eddig a kínai Pingyaóban, a malajziai Melakában, a laoszi Luang Prabangban és a vietnami Hoi Anban, sőt, tulajdonképpen Makaóban is. Azért mentünk el ezekbe, mert tapasztalataink szerint a turista-tömegek és az itt árult, nyilvánvalóan hamis illúziók ellenére is ezeknek a városoknak – akárcsak az eredeti Szentendrének – van szép és élvezhető oldala. Viganról is ezt feltételeztük tehát. Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, darabokra lőtték 1945-ben, ma a Fülöp-szigetek első számú gyarmati építészeti emléke Vigan városának központja. Az itt látható épületek többségét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél kezének nyomát fel lehet rajtuk fedezni. Európai a díszítés, a bútorok és az épületek külseje, viszont ezek belső struktúrája jellegzetesen kínai. A földszinten az utcafronton a bolt és a raktárak, felettük pedig a lakószobák. Mivel az elmúlt hónapokban elég sok kínai mindenfélével találkoztunk, Viganba inkább a spanyol lét nyomaiért mentünk. Akárcsak mindenhol máshol az országban, expedíciónk itt is különös felfedezéseket tett ezügyben.
2008. május 19.
Miután végeztünk a Fülöp-szigetek déli részével, észak felé vettük az irányt. Vérző szívvel mondtunk le Mindanao szigetéről és vele együtt a muszlim délről, valamint Palawanról, az ország búvár- és dzsungel-központjáról. Azt azért nem állítjuk, hogy öt hét a Fülöp-szigeteken semmire sem elég, de hogy mindenre nem, az egészen biztos. Luzon szigetének Manilától északra eső része viszont kihagyhatatlan volt, így egy repülő- és két halálosan idegesítő buszút segítségével átbumliztunk ide. Észak-Luzon pedig elsősorban az egyszerűen Cordillerának nevezett hegyvidék, és az itt található rizsteraszok miatt kihagyhatatlan. E blog hűséges olvasói nyilván emlékeznek arra, hogy utunk során már kétszer is találkoztunk rizsteraszokkal, egyszer Délkelet-, egyszer pedig Dél-Kínában. A lépcsősre vágyott hegyoldalakból azonban még bőven nem volt elegünk. Egyrészt mert amit Kínában látunk, az is nagyon tetszett, másrészt mert a Fülöp-szigetekieket tartja a rizsterasz-szakirodalom a szakma nonpluszultrájának, harmadrészt pedig mert a csúcson lévő rizsteraszokhoz még nem volt szerencsénk. Ősz végén Kínában vagy elsárgult, kiszáradt zsombékokkal találkoztunk, vagy teljesen üres, egymás felett sorakozó barna pocsolyákkal, amik ugyan egyaránt jól néztek ki, de azért sejtettük, hogy lehet ez még ennél is jobb. Május vége az észak-luzoni rizsteraszok megtekintésének szempontjából ideális időpont, ezek ekkor pompáznak teljes zöld díszükben, úgyhogy pont jókor jöttünk.
2008. május 16.
Sajnos életünk hátralevő évtizedeit azzal fogjuk tölteni, hogy Kei-hez hasonló tengerpartokat keresünk, és egymás után fitymáljuk le a versenyzőket. Ennek ellenére meg akartuk nézni, mit tud egy filippínó strand. Ahhoz azért elég sok itt a sziget, hogy ha a tökéletest nem is tudja egyik sem nyújtani, a tökéletes mínusz nagyon kicsit legalább igen. Két kört is futottunk, és ahogy a dal nagyon szépen mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem. Először Siquijorral próbálkoztunk. Úgy emlékeztünk, hogy az út során ezt több megbízható ember is ajánlotta, bár mivel jegyzetelni elfelejtettünk, amikor még pontosan emlékeztünk a névre, simán lehet, hogy egy másik, szintén S-betűvel kezdődő szigetre kellett volna mennünk. Késő bánat. Az is Siquijor mellett szólt, hogy előző állomáshelyünkről, Boholról, van ide hajójárat, ráadásul nem is akármilyen, hanem a Fülöp-szigeteki tengeri közlekedés csúcsát jelentő óriási, légkondicionált motorcsónak-szerűség.
2008. május 12.
Mindenképpen szerettünk volna látni egy filippínó kakasviadalt, bár egyikünk sem támogatja az állatok indokolatlan lemészárlását. Az lenne a legjobb, ha az egész világ vegetáriánus lenne, csak mi ennénk finom húst, hogy minél több szőrös meg pelyhes meg pikkelyes kis izé élhessen boldogan. Be nem tennénk a lábunkat egy bikaviadalra, ki a fene akar együtt lenni vérszomjas néhány ezer spanyol nyugdíjassal. És a pitbull-tornákról ne is kelljen semmit mondanunk. A Fülöp-szigeteki kakasviadal azonban más, mert az egy teljes nép (illetve annak ötven százalékának) legkedvesebb, és sok esetben egyetlen szórakozása. Már utaltunk rá, hogy a Fülöp-szigeteken milyen nehéz öt percnél hosszabb időre elszakadni mindentől, ami kakas. Azóta azt is megtudtuk, hogy az országban jelen lévő nagy állateledel-forgalmazók, például a Purina, árulnak speciális, direkt harci kakasoknak ajánlott tápokat. A filippínóknak a kakasviadal az, ami a braziloknak a foci, azzal a különbséggel, hogy itt nem sokan nézik kevesek játékát, hanem szinte mindenki egyszerre néző és játékos is. Nagyon sokan maguk is nevelnek harci kakasokat, aki pedig eljár kakasviadalokra, az mind fogad is valamelyik versenyzőre. Aki nem néz meg legalább egy kakasviadalt, annak tulajdonképpen teljesen felesleges eljönnie a Fülöp-szigetekre.
2008. május 7.
Azért kacskaringóztunk annyit Boholért, mert meg akartunk itt nézni két dolgot, az öt napos bolyongás és benzingőz után pedig még pihenni is egy kicsit. Az utóbbi tevékenységhez a Loboc folyó partján, a hasonló nevű kisvárostól néhány kilométerre épült bungalókat néztük ki. 18 dollárért járt egy elég nagy szoba saját fürdőszobával, szúnyoghálós ággyal, valamint annyi gekkóval, gyíkkal és hangyával, hogy csak az ő mindennapjaik megfigyelésével el tudtunk tölteni fél napot. Lehetett még itt bérelni biciklit és csónakot, valamint volt egy nyugatias étterem, ez utóbbinak mi speciel annyira nem örültünk. Utunk során most laktunk először fehér emberekre belőtt, fehér emberek által üzemeltetett helyen, és az élmény rendkívül tanulságos volt. A közepesen bolond, belga Rita, valamint férje/élettársa/barátja, a szintén belga, viszont nagyon bolond és nagyon fárasztó Chris tíz éve nyitották meg álmaik szállodáját, a Nuts Huts névre keresztelt, 40 ember elszállásolására alkalmas bungalósort. Előtte angolt tanítottak Kínában, még régebben pedig a halál szélén álló betegeket ápoltak Antwerpenben, de már évtizedek óta arra készültek, hogy egyszer lesz egy ilyen helyük. Utunk során sok emberrel találkoztunk, aki az otthoni mindennapok elől menekülve folyamatosan arról beszélt, hogy valahol a világ végén nyitni kellene egy bárt vagy szállodát vagy búvárbázissal kombinált, szörfdeszkákra épített éttermet, de valahogy ezeket a terveket hallgatva egyszer sem voltunk meggyőződve, hogy valaha is megvalósulnak. A Nuts Huts viszont sikerült, a sűrű zöldben a folyóról is alig lehetett látni a parttól néhány méterre épült házikókat. Nyilvánvaló volt, hogy az egészet valaki nagyon jól kitalálta, ami pedig ritka, meg is csinálta. Többek közt ezért is volt érdekes Rita és Chris sztorijait hallgatni.
2008. május 4.
Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az érdescápák után lelkesedésünk az utazással kapcsolatban el ugyan nem szállt, viszont meglehetősen céltalanul csapongott. Fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Gyorsan rájöttünk, a Fülöp-szigetek többek közt abban is hasonlít Indonéziára, hogy még közepesen sok idő alatt is lehetetlen rendesen bejárni az egészet. Túl nagy az ország és túl sok itt a sziget, így muszáj szelektálni. Szelektáltunk, szelektáltunk, a turistacsapdákat kilőttük, a nagyon érdekes, ám nagyon távoli szigeteket pedig fájó szívvel ugyan, de szintén kilőttük. Végül arra jutottunk, hogy kezdjük Bohollal. Ahhoz, hogy Bohollal kezdhessük, először el kellett oda jutni Donsolból. Vessünk közösen egy pillantást a fenti térképre. A felső részén középen a képbe belógó földdarab Luzon szigetének déli része, rajta az a piros pont Donsol. Az ott lefelé középtájon pedig Bohol, pirossal itt a Loboc nevű kisvárost jelöltük, ahova el akartunk jutni, mert azt hallottuk, hogy ott jó. Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha megpróbált eljutni mondjuk Pestlőrincről a Budakeszi útra, egyenesen soha, sehova nem lehet menni. Egy szigetvilágban pláne nem. Ha pedig anyagi helyzetünkből kifolyólag a röpködéstől eltekintünk, akkor pláne-pláne nem.
2008. május 1.
(Ahogy az minőségükből látszik, az ebben a bejegyzésben található képeket bizony az internetről loptuk. Ezért valamennyi érintett elnézését kérjük. További képek a donsoli érdescápákról itt találhatóak) Mi is szinte teljesen elfelejtettük, de ez a hosszú utazás egy rövid Fülöp-szigeteki nyaralás ötletéből született meg. Nem nagyon tudtuk, mi van ott, gondoltuk megnézzük. Aztán felfogtuk, hogy a Fülöp-szigetek milyen messze vannak Budapesttől, és hogy egyszer az életben milyen jó lenne nem csak egy rövidet nyaralni, és így végül arra jutottunk, hogy ne csak a Fülöp-szigeteket nézzük meg, hanem a környéket is. Annyit azért tudtunk a Fülöp-szigetekről már korábban is, hogy érdescápákat mindenképpen szeretnénk ott látni. Most pedig már láttuk őket, úgyhogy mehetünk is haza. De még nem megyünk. Az érdescápákhoz nagyon nehéz Manila érintése nélkül eljutni. A sci-fik szerint a jövő nagyvárosai acélból és üvegből készült metropoliszok lesznek, ahol mindenki saját kis lebegő autóval száguldozik a negyedik emelet magasságában. Ezek az optimista forgatókönyvek talán igazat is mondanak New York, Tokió és Sanghaj jövőjéről, de hogy a világ nagyvárosainak derékhadáról, Mexico Cityről, Lagosról, Kalkuttáról és Maniláról nem, az egészen biztos. Ezek az éveken belül húszmilliós metropoliszok (már ha még ma nem laknak bennük ennyien, az utcagyerekeket rendkívül nehéz precízen megszámolni) cseppet sem futurisztikusak, és nem is lesznek azok soha. Egyszerűen csak nagyon sok ember él egymás hegyén-hátán, és a tömegközlekedés, a levegő minősége, valamint az előttük kígyózó soroktól kikészült gyorséttermi kasszások idegrendszere egyaránt folyamatosan a végső összeomlás szélén áll. Leszünk még Manilában, úgyhogy a végső igazságot majd csak később mondjuk meg róla, de így elsőre kiemelkedően borzalmasan helynek tűnt.
2008. április 29.
- Vietnamban naponta átlagban 76 dollárt költöttünk. Ezt erősen torzítja a drága vízum, valamint az oltás, amit pont Hanoiban volt esedékes beadatnunk. Ezek nélkül simán hetven dollár alatt lettünk volna. És persze mehettünk volna olcsóbban a Halong-öbölbe és ehettünk volna kevesebbet. - Szerintünk nincs még egy nép a világon, amelyik olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint a vietnami. Többször megverték a mongolokat, aztán a gyarmati francia hadsereget és az amerikaiakat, majd az 1970-es években még a kommunista Kínát is. - Vietnam számos pontján le van tiltva a blogspot.com. De nem mindenhol, és a logikára nem sikerült rájönnünk. Más cenzúrázott weboldallal viszont nem találkoztunk, ami azért egy ilyen kemény diktatúrától egész rendes dolog. - Talán torzít a minta, hiszen az expedíció egyik felének már olyan hosszú a szakálla, hogy olyat szinte csak gyanús elemek hordanak, de Vietnamban kétnaponta próbáltak nekünk füvet eladni. - A Fülöp-szigeteket leszámítva errefelé messze a legtöbb keresztény Vietnamban él. Az ország lakosságának nyolc százaléka szavaz Buddha helyett inkább a Bibliára, és mivel a vallásellenesség annyira már nem buzog a rezsimben, szinte minden faluban van egy vadonatúj, feleslegesen nagynak tűnő templom. - Vietnamban igen népszerű a vietnami papucs. - Minél északabbra járunk Vietnamban, annál több a jó nő. Délen kis töpszlik mind, és az arcuk is sokkal csúnyább.
2008. április 26.
Mielőtt megérkeztünk volna az országba, volt valamiféle halvány elképzelésünk a vietnami gasztronómiáról, de erre azért nem számítottunk. Thaiföldön nem voltunk elég ideig, hogy kiforrjon a véleményünk, most viszont nagyon határozottan ki merjük jelenteni, hogy ami itt folyik, azt legfeljebb a kínai konyhákban múlják felül. Mondjuk ezt mindazok ellenére, hogy életünkben először itt kaptunk szabályos MSG-mérgezést. A vietnami szakácsművészetnek ott a helye a világ legnagyobbjai közt, és bár itt sem vetik meg az egzotikus alapanyagokat (kér valaki még ki nem nyomott tojást a tyúk tojócsatornájával együtt tálalva, ha egyáltalán így hívják ezt az izét?), a fogások nagy többségének értékeléséhez nem is kell különösebben elszántnak lenni. Mi egyszer bevállaltuk a csigát, de ízetlen, rágós vacak volt, ebben speciel Európa tényleg erősebb. Saját elméletünk szerint - bár attól tartunk, ezt a spanyolviaszt sem mi találtuk fel - a vietnami konyha a négy nagy kínai főzőiskola közül a déli továbbfejlesztett, a helyi trópusi alapanyagokra szabott változata. A kantoni dimsum-kultúra nyomai számtalan vietnami ételben felfedezhetőek, koppintással viszont hiba lenne az ittenieket vádolni. A hatalmas északi szomszédot a csatatéren is többször elverő vietnamiak számtalan étele igazi helyi fejlesztés.
2008. április 21.
Utunk során kevésszer féltünk annyira, mint a Halong-öböl előtt. Talán Penjikent és Dusanbe közt és a mianmari-bangladesi határnál igen, de itt egészen másfajta rettegésről volt szó. Attól féltünk, hogy el fogjuk cseszni, és hiába hajókázunk Délkelet-Ázsia egyik legszebb pontján, a körülmények majd lehetetlenné teszik a műélvezetet. Félelmeink megalapozásában komoly szerep jutott korábban itt már járt magyar barátainknak, valamint az utóbbi hónapokban megismert utazóknak, akik mind ugyanazt mondták a Halongról: szépnek szép, de az itteni cirkusz elviseléséhez erős gyomor kell. Kezdjük azt hinni, hogy bennünk van a hiba, de mi, akárcsak mindenhol máshol Vietnamban, itt is egészen elsőrangúan éreztük magunkat. Amikor megérkeztünk az öbölben cirkáló valamennyi hajó kikötőjébe, a Halong nevű, folyamatosan dagadó városkába, azért egy kicsit elbizonytalanodtunk. Az itt egymásba gabalyodó hajó- és embertömeg még Angkor és a bangkoki Khao San Road után is egészen mellbevágó volt. Az árboc-erdő sok horvát kikötőt is megszégyenített, az egymást taposó bel- és külföldi turisták csoportjai pedig egy fél Tesco-parkolónyi helyet töltöttek meg a buszaikkal. Mi elsőként érkeztünk a kikötőbe, és három perc múlva már a hajónk fedélzetén elemezhettük, hogy néha bizony lehúzzák errefelé az embert, de azért nem olyan nehéz a lehető legkisebbre csökkenteni ennek veszélyét.
2008. április 18.
Közel nyolc hónap utazás után már elég válogatósak vagyunk, olyankor meg pláne, amikor mindenképpen el kell érnünk egy repülőt. Amikor északi irányban elhagytuk Saigont, már csak alig több, mint két hetünk volt hátra a Hanoi-Manila járatunk indulásáig, így alaposan végig kellett gondolnunk, hogy mit szeretnénk látni Vietnamból. Mindenre nem volt időnk, így gyorsan kiszórtuk az összes olyan nevezetességet, amihez hasonlót máshol a környéken már volt szerencsénk látni. Egy hónappal Kei után a tengerparti henyélésnek nem éreztük szükségét, és észak-mianmari kalandjaink után a hegyi törzsek falvaiban túrázás sem volt olyan vonzó. Ha már egyszer megtapasztaltuk a tökéletest, minek pazaroljuk a drága időnket és pénzünket valami eggyel, kettővel vagy sokkal kevésbé érdekes kalandra? A kemény kezű szelektálás után az első izgalmas állomásnak Dalat tűnt, úgyhogy ott kezdtünk. Talán akkor is megálltunk volna itt, ha nincs is erre semmi érdekes. Dél-Kína óta szinte folyamatosan ömlik rólunk a víz, négy hónap izzadás után pedig egy olyan város, amely 1500 méterrel a tengerszint felett ha hűvöst nem is, de legalább a trópusi pokolnál néhány fokkal kevesebbet ígért, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Sajnos csak az nem jutott eszünkbe, hogy ilyen magasan máshogy süt a nap, így bár melegünk valóban nem volt, úgy leégtünk, mint Tádzsikisztán óta egyszer sem.
2008. április 14.
Most az olvasók kérdéseire adott válaszaink második, és egyben utolsó része következik. A furcsa kérdések és a hülye válaszok ebbe a bejegyzésbe kerültek, a felhőtlen szórakozás így garantált. Hányféle sört ittatok? Nem számoltuk, de minden országban ittunk legalább egyféle helyit. Összesen húszféle biztosan volt, de főleg Kínában nehéz lépést tartani a kínálattal, mert szinte minden városban más márka van. Milyen érdekes alkoholos (tömény...) italt (helyit) próbáltatok? Igazából valami helyi pálinka érdekelne, amiről itt Magyarországon nincs tudomás eddig, hogy miből is csinálnak szeszt a világban. Sajnos semmilyen szaftos sztorink nincs ezügyben, Közép-Ázsia óta kényszeresen kerüljük a bennszülött alkoholizmust. Hány nyelv tudásával rendelkeztek? Jó sokkal, és a legtöbb teljesen használhatatlan errefelé. Angolul mindketten jól tudunk, és ez az egyetlen nyelv, amit használunk is naponta. Egyikünk anyanyelvi szinten tud spanyolul, ami itt semmire sem jó azon kívül, hogy meg lehet vele érteni a rendkívül fogalmatlan spanyol turisták elkeseredett sirámait. Egyikünk ért katalánul is, amire egyetlen egyszer volt nyolc hónap alatt szüksége, amikor egy teljesen őrült katalán turista Tádzsikisztánban egészen egyszerűen nem volt hajlandó spanyolul beszámolni a kalandjairól. Másikunk anyanyelvi szinten tud németül, ami szintén nem jó errefelé semmire. Ő jól tud hollandul is, amit soha nem vall be a holland turistáknak, és így például végig tudtuk követni, amit a Kei-szigeteken megismert holland leszbikus pár egymással konzultált kártyaparti közben. Ezenkívül ért horvátul, ami egy nagyon kicsit segített Közép-Ázsiában, de tényleg csak nagyon kicsit. Angolul mindenütt elég volt tudni, vagy mindenképp' kell még más nyelv alapos ismerete egy ilyen úthoz? Elég az angol, Közép-Ázsiában az orosz sokat segített volna, de túléltük nélküle, mint ahogy Kínát is a kínai nélkül.
2008. április 11.
Azóta nem lepődtünk meg ennyire, hogy majdnem fél éve átrepültünk Biskekből Ürümcsibe. Korábban volt valamiféle elképzelésünk arról, hogy milyen lehet Kína, ám ez az elképzelés az első óra végére már romokban hevert. Az azóta felkeresett országoktól inkább már nem is vártunk semmit, csak nehogy be kelljen ismernünk a tévedésünket, mert azt nagyon utáljuk. Vietnammal kapcsolatban viszont megint volt számtalan előítéletünk, mert hát Vietnamról sokkal inkább él valamiféle kép a nyugati ember fejében, mint számos, az otthonához sokkal közelebb eső országról. A mindannyiunkban élő Vietnam-képek közül az elsőt egy amerikai chopper nyitott ajtajából látjuk, ahol a velünk szemben ülő, az eltávon összeszedett egzotikus nemi betegségektől és néhány rossz LSD-triptől félig megbolondult géppuskás a Trashmen együttes Surfin‘ Bird című számának frenetikus ritmusára mindenkire lő, ami mozog a rizsföldeken, miközben a horizontot gyilkos, ám gyönyörűen felrobbanó napalm-bombák világítják meg. A második kép egy rakás úttörő, akik lelkesen dalolnak valami mozgalmi dalt Ho apóról a világ egyik utolsó kommunista országában.
2008. március 31.
It's a holiday in Cambodia It's tough, kid, but it's life Kambodzsában nyaralni akkor is felkavaró élmény, ha az ember nem Dead Kennedys rajongó 12 éves kora óta. Egyikünket sem tanítottak meg arra, hogy kell viselkedni egy olyan országban, amely alig harminc éve az emberiség történetének egyik legmélyebb bugyrába süllyedt, és ahol a pusztítás nyomai ma is szem előtt vannak, így néha csak egyik lábunkról a másikra tudtunk állni zavarunkban. Néha meg a földre meredve dünnyögtünk. Leginkább a Vörös Khmerek által levezényelt népirtás két emblematikus helyszínén, a Tuol Sleng börtönben és a Killing Fields néven közismert Choeung Ek mezőn. Tömeggyilkosságoknak méltó emléket állítani nem lehet könnyű feladat, és a kambodzsai megoldásokat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ilyen szerencsétlen országokban eleve reménytelen. Choeung Ek meglátogatásához először Phnom Penhben kell megalkudni egy taxissal, majd kikocsizni a főváros külterületére, kicselezni a gyermek- és felnőttkorú koldusok kisebb seregét, végül pedig megváltani a belépőjegyet. Ezzel a kézben már be lehet lépni magára a Gyilkos Mezőre, ahol a Vörös Khmerek nagyjából tízezer emberrel végeztek. A mező közepén áll egy csillogó-villogó, néhány emelet magas épület, benne polcokkal, a polcokon pedig különböző emberi csontokkal, elsősorban koponyákkal. Az épület körül az egykori tömegsírok kihantolt gödrei sorakoznak, köztük járkálva számtalan, a földből kilógó ruhadarabba lehet botlani. Van még néhány, esetlen angolsággal megfogalmazott tábla, rajta olyan feliratokkal, hogy „Itt szállították le a foglyokat a kamionokról“ meg „Itt verték őket agyon“. Auschwitzból rendezett, kelet-európai kaszárnyaépületek maradtak, bennük érdekes és kevésbé érdekes kiállításokkal, itt viszont egyszerűen nincs semmi. Tíz percnél többet csak az tölt el itt, aki mindent lelkesen le is fotóz. Mi ezt a programpontot kihagytuk, nem köpjük le, aki nem, de egyszerűen nem tudtuk sehogy sem nekiállni. És a parkolóban sem éltünk az ajánlattal, hogy ugorjunk el a közeli lőtérre durrogtatni egy kicsit. A Tuol Sleng már sokkal érdekesebb hely, ahol bőven van lehetőség elgondolkodni azon, hogy az emberiség egyszerűen reménytelen eset. A Vörös Khmerek leghírhedtebb börtönüket Phnom Penh egyik központi középiskolájában alakították ki, kevesebb, mint tíz fogoly jutott innét ki élve. Az osztálytermeket apró cellákra osztották, a rabok enni és inni alig kaptak, ha nem kértek engedélyt például tüsszentés előtt, borzalmasan verést kaptak, a mindennapok pedig kínzásokkal, kivégzésekkel és a teljesen megtört emberek által fogvatartóik kedvére kitalált „vallomások“ gépelésével teltek. A Vörös Khmerek különösen az önéletrajz-típusú vallomásokat szerették, ezek segítségével a szerencsétlen rabok valamennyi hozzátartozóját és ismerősét is le lehetett tartóztatni, hogy őket is holtra lehessen kínozni – természetesen csak a saját önéletrajzuk tollba mondása után.
2008. március 27.
Röviden: igen, Angkor a legnagyobb szám a világon. Több, mint hét hónap utazás után már azon gondolkodtunk, hogy esetleg velünk nem stimmel valami, belefáradtunk a sok csudába, egyszerűen már képtelenek vagyunk lelkesek lenni, biztos az a Laosz is a világ egyik legjobb helye, csak mi voltunk vele rosszindulatúak. Ha Angkor is csalódást okoz, akár le is fújhattuk volna a meccset és utazhattunk volna haza. Azért ahhoz drága mulatság ez, hogy ne is élvezzük. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy velünk minden rendben. Angkor üt, és a világ tetszőlegesen kiválasztott bármelyik csodája után is üt. Ahogy azt már a Nagy Falnál és Dafónál, az óriási szecsuáni Buddha-szobornál megfigyeltük, ha valami jó nagy, akkor már félig nyert ügye van a világ turistái előtt. Angkor központi és egyben leghíresebb épületének, Angkor Watnak az eléréséhez először egy akkora, vízzel teli várárok hídján kell átkelni, hogy kajak-kenu versenyeket lehetne benne rendezni. Egy hatalmas portál átszelése után egy 350 méter hosszú emelvény jön, aminek a végében, a folyadékveszteségtől és az irtózatos melegtől kóvályogva végre be lehet lépni a tulajdonképpeni épületbe. Itt lépcsőmászás következik, ami még akkor is hosszadalmas, ha le van zárva a legfelső szekció, mint ahogy a mi látogatásunkkor volt. A vacak kis oldaludvarokban álló vacak kis melléképületek akkorák, mint a kortárs, Európában a 12. században emelt templomok legnagyobbjai. Az egész pedig simán veri az egyiptomi piramisokat is, és tényleg csak hegyekhez hasonlítható, ami nem is nagyon meglepő annak fényében, hogy egyrészt ez a világtörténelem legnagyobb, vallási célú épülete, másrészt pedig hogy építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut akarták itt kőbe faragni. Még úgy is lenyűgöző az összkép, hogy nem is szép.
2008. március 23.
Ha elsősorban kalandos útileírásokért olvasod ezt a blogot, nyugodtan átugorhatod a következő bejegyzést. Ha viszont azt szereted, amikor felületes benyomások alapján csúnyán elbánunk komplett országokkal és az emberiség jól behatárolható csoportjaival, nehogy máshova kapcsolj! Thaifölddel magával nincs sok bajunk, sőt. Az eddigi utunk során felkeresett tíz ország közül – ha már valahol tényleg muszáj lenne – a legszívesebben itt élnénk. A boltokban mindent lehet kapni, jók az utak, úgy általában az életszínvonalra sem lehet panasz, mindig meleg van, a helyiek pedig mindent elkövetnek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. Csak azt nem értjük, hogy turisták minek jönnek ide nyaralni. Dániában is nagyon kényelmes az élet, de hát kinek jutna eszébe Koppenhágába utazni kikapcsolódni? Egyszer persze oda is el lehet menni, mert hát egyszer mindent ki kell próbálni az életben, de aztán lelkendezni az otthoniaknak, hogy az milyen remek hely, aztán meg visszajárni kétévente teljesen felesleges. Magyarként pedig pláne. Fedezd fel a fenti két finn turistán a 10 borzalmas hibát!Mert ha még egy dán megy Thaiföldre, azt meg lehet érteni. Koppenhágához képest Bangkok egzotikus, lepukkant, minden szempontból ázsiai metropolisz, ahol mindent elborít az otthon teljesen ismeretlen dzsuva és káosz. Budapestről nézve viszont egészen más a helyzet. Nekünk magyaroknak Bangkok cseppet sem egzotikus, vagy ha ezt állítjuk, akkor csúnyán becsapjuk magunkat. Budapestről nézve Bangkok egy dinamikus, modern, minden szempontból európai metropolisz, ahol jobb boltok és éttermek vannak, mint nálunk, ahol az emberek jobban öltözködnek és jobb autókban ülnek, és ahol sokkal tisztábbak az utcák és sokkal kényelmesebb a kötött pályás tömegközlekedés.
2008. március 18.
A Vientiane-Luang Prabang buszúton hirtelen belénk nyilallt a felismerés: úristen, eddig még nem is jártunk Délkelet-Ázsiában. Kína legdélebbi része az ország többi részéhez képest valóban elég délkelet-ázsiás, de azért leginkább mégis Kína. Mianmarról pontosan nem tudjuk, hogy micsoda, de szintén biztosan nem az a Délkelet-Ázsia, ami a könyvekben szerepel. Thaiföldöt nem tudjuk, mert alig voltunk három napot Bangkokon kívül, a Malájziából látott két nagyváros meg egyaránt fejlettebb volt, mint Magyarország jelentős része, úgyhogy az sem lehetett a mesebeli DKÁ. Indonézia megint egy külön világ, szóval az sem. Muszáj volt már látnunk, mi ez az izé, ami olyan elképesztően népszerű. Mi sem bizonyítja jobban a délkelet-ázsiai turizmus elképesztő sikerét, hogy még Laoszban is - pedig ide azért jóval kevesebben jönnek, mint Thaiföldre - az egyes települések megengedhetik maguknak, hogy egy-egy fajta pénzes nyugatira specializálják magukat. Üzbegisztánban ilyesmire nincs lehetőség, olyan kevés a turista, hogy a helyi idegenforgalom egyetlen szereplője sem vállalhatja, hogy bármelyikről lemondjon. Laoszban viszont más a helyzet.
2008. március 13.
2008 március 3-án és 4-én megpróbálkoztunk azzal, amivel szerintünk az emberiség történetében még soha senki. 40 óra alatt eljutni Indonézia keleti végéből Laosz fővárosába, Vientiane-ba. A mutatványt senki meg ne próbálja utánunk csinálni. Izgalom nem nagyon volt benne, viszont jó rohadt sokat kellett mérsékelten kényelmes székekbe szögezve ülni. Reggel négykor keltünk, és ha az embernek reggel négykor kell kelnie, akkor már úgyis minden mindegy. Napokig mérlegeltük Kei elhagyásának lehetőségeit, még az is felmerült, hogy hagyjuk elveszni a március 3-ra lefoglalt Dzsakarta-Bangkok repülőjegyünket, de végül győzött a józan ész és ragaszkodásunk eredeti terveinkhez. Miután kiderült, hogy a Kei-szigeteken senkinek nincs fogalma sem arról, hogy mikor jön a menetrenddel cseppet sem foglalkozó óceánjáró, fogunkat szívva a drága repülős menekülés mellett döntöttünk. És nem csak drága volt, hanem korán is kellett miatta kelni. Szóval négykor már ébren voltunk, mert fél ötre jött értünk - és az előző bejegyzésben már említett Markért - három ojek, ami egyszerűen motorbiciklis taxist jelent, nem is világos, hogy indonézül miért van külön neve annak, hogy egy motoros mások fuvarozását is vállalja a hátsó ülésen. Bepakolni már előző este majdnem teljesen bepakoltunk, úgyhogy indulás előtt ezzel már nem volt gond. A három motoros időben érkezett, a háromnegyed órás út a reptérre pedig a nap csúcspontjának bizonyult. Tök sötétben száguldozni trópusi szigeteken, pálmafák és falvak közt, az éjjel is meleg aszfalton alvó kutyákat kerülgetve, na azt még halálosan álmosan is lehet élvezni.
2008. március 8.
Mielőtt tavaly augusztusban elindultunk volna, volt egy hozzávetőleges tervünk azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal ezen az úton. Megnézni dolgokat, csinálni dolgokat, és bár kőbe vésve soha nem volt, az is felmerült, hogy egyszer az életben kellene egy hetet a világ legszebb tengerpartján heverészni, messze minden tömegtől, minden nap halat vacsorázni rizzsel, hideg sört inni a pálmafák alatt, és megnézni a naplementét, miközben a lábainkat bokáig fúrjuk a hófehér, egészen lisztszerű homokba. E programpont teljesítésére a Kei-szigeteken került sor. A Kei-szigetek fővárosát, Tualt 12 órás hajóúttal tudtuk elérni előző állomáshelyünkről, a Banda-szigetekről. Az alig 200 kilométeres távolság Indonézia térképén jelentéktelenül kicsinek tűnik, a két szigetcsoport mégis szinte mindenben különbözik egymástól. Banda évszázadokon át kiemelt szerepet játszott az emberiség történelmében, míg Kei soha nem érdekelt senkit. Banda buja és vulkanikus, ahol a szigetektől alig néhány méterre szakad le a tenger a kilométeres mélységbe. Keien sokkal szárazabb a klíma, a növények közt a leggyakoribb így a pálmafa, a sekély partokon pedig több kilométeres, fehér korallhomokkal borított öblök követik egymást. Bandán sem hemzsegnek a turisták, Keire viszont még sokkal kevesebben jutnak el, és mivel az utóbbi szigetcsoport sokkal nagyobb területet foglal el, ennél már nehéz távolabb kerülni a tömegtől. Nem lehetetlen, csak ott már nincs hideg sör, és nincs, aki kicserélje a papírt a vécében.
2008. március 1.
Ahogy az eggyel korábbi bejegyzésünkből kiderült, a szerecsendió felelős például Amerika felfedezéséért is, úgyhogy szenteljünk ennek az érdekes izének néhány bekezdést. A szerecsendió Magyarországon szinte kizárólag illatos karácsonyi italok, brokkoli és krumplipüré fűszerezésre használatos, a legtöbben pedig csak őrölt por formájában ismerik. A francia és az angol konyha valamivel gazdagabban bánik vele, de azért a fűszerek királyának, ha egyáltalán van ilyen, régen nem nevezné senki. Az pláne elképzelhetetlen, hogy három-hatszáz évvel ezelőtt nem volt olyan valamirevaló európai étel, amiben ne lett volna belőle egy marékkal. Állítólag évszázadokig minden ételnek teljesen egyforma, szerecsendió-íze és -szaga volt, ami nyilván egy kicsit túlzás, de hát az sem igaz, hogy Amerikában mindent nyakon öntenek ketchuppal (amiben egyébként szintén előfordul a szerecsendió). Ezzel fűszereztek, ezzel tartósították a húst, és ez volt a kor patikáinak aszpirinja is. Valamint a viagrája, bár ez nem mond sokat, az emberiség története során gyakorlatilag mindent kipróbált a Mindent Vivő Erekció reményében. A szerecsendiónak tehát volt honnét lezuhannia a mai ismeretlenségbe, Kolumbusz úticéljából Horváth Rozi konyhájába. Kár érte, mert a szerecsendió tényleg nagyon-nagyon érdekes. A verseny elég szoros, hiszen speciel az ananász és a málna sem néznek ki rosszul, de az a helyzet, hogy a szerecsendió a világ legszebb termése. Sokkal inkább néz ki iparművészeti alkotásnak, mint a jóisten szeszélyének. Kívülről leginkább egy éretlen barackra hasonlít, a gyümölcshús takarja magát a lényeget, a szerecsendiót. A mi diónknál valamivel kisebb csonthéjas magot tűzpiros, fantasztikus mintájú hártya veszi körül, olyan, mint a Babybel héja, csak sokkal szebb. Ezt a piros dolgot magyarul tévesen szerecsendió-virágnak hívják, és a növény hőskorában magánál a diónál is sokkal drágább volt. A szerecsendió-virágnak ugyan se különösebb íze, se illata nincs (még szerecsendiós sem), a Coca-Cola mégis évente sok tonnát vásárol belőle a Banda-szigetekről. Van egy olyan érzésünk, hogy a legendásan titkos recept többi összetevőjének felderítéséhez sem kellene többet csinálni, mint átkutatni a világ egyéb eldugott szegleteinek agrár-statisztikáit.
2008. február 27.
Februárban utazni Indonéziába nem feltétlenül jó ötlet. Az ország nagy részén ilyenkor dúl az esős évszak, most éppen Jáva szigetén és a Balitól keletre található Nusa Tenggara tartományban vannak árvizek. Mi Szumátra északi részére érkeztünk, az ország azon kevés pontjainak egyikére, ahol ilyenkor – elvileg – jó időnek kell lennie. Ha viszont már egyszer beléptünk az országba, nem akartunk egy hét után azonnal ki is lépni. Inkább nekiláttunk eljutni Indonézia másik, ilyenkor elméletileg száraz szegletébe. A tény, hogy ez a szeglet pont a szigetvilág ellenkező csücskében van, minket cseppet sem érdekelt. A távolság a felfedezések korának három legnagyobb alakját, Kolumbuszt, Magellánt és Vasco de Gamát sem zavarta, amikor mindannyian azért indultak el otthonról, hogy megtalálják Malukut. Maluku a neve annak a körülbelül ezer szigetnek, amelyek nagyjából Pápua, Celebesz (ezt ma már Sulawesinek hívják) és Timor közt vannak szétszórva a tengerben. Van nekik rendes, európai nevük is, nevezetesen a Fűszer-szigetek. Innét származik a szegfűszeg és a szerecsendió, az előbbi eredetileg csak Maluku néhány északi, az utóbbi pedig csak néhány délebbi szigetén termett. Európában legalább a rómaiak óta volt piaca mindkettőnek, viszont senkinek nem volt még fogalma sem arról, hogy a maláj, kínai, indiai, arab és perzsa kereskedők kezein átfolyó fűszerek pontosan honnét származnak. A titkot még Marco Polónak sem sikerült kiderítenie, és amikor 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és ezzel az Európából kelet felé vezető szárazföldi út teljesen lezárult, muszáj volt a tengereken eredni a rejtély nyomába. A felfedezések korának első két nagyhatalma, a spanyolok és a portugálok is elsősorban fűszereket kerestek (aztán persze örültek, amikor út közben aranyat és rabszolgákat is találtak).
2008. február 19.
Milyen hat hónapja utazni? Nagyon jó. Néha különösen nagyon, néha kevésbé. Ha számszerűsíteni kellene, akkor úgy kilencvenöt százalékban nagyon jó, a maradék öt százalékában pedig rutin. Az utazás részleteinek megszervezése, az A-ból B-be eljutás rutin. Elhagyatott indonéz szigeteken és tádzsik hegyek közt hetekig ücsörögni nem rutin, hanem jó. Nem csak azért, mert nem kell időben kelni, a kék metrón tülekedni, napközben emailekre válaszolni, este hatkor pedig több száz, fáradt és ideges háziasszonnyal a Kaiser’s felvágottas pultjánál lökdösődni, hanem azért is, mert ezek a helyei a világnak egyszerűen érdekesek. Mások a fejek, más a természet, és főleg mások a színek. Tirana és New York is érdekes, csak máshogy. Tiszta szerencse, hogy az útvonalunk jelenlegi részén kevés a kulturális látnivaló, hacsak nem számítunk néhány romos holland erődöt, ezek ugyanis a legkevésbé érdekes részei az utazásnak. Utoljára három hónapja, a sanghaji múzeum porcelángyűjteménye láttán dobbant meg a szívem, Baganban már legalább annyira élveztem a romok közti biciklizést, mint magukat a romokat. Meggyőződésem, hogy teljes koncentrációban, maximális figyelemmel, két-három hónapig lehet utazni, aztán az ember egyszerűen elfárad, és egy másik tempóban, egy másik aggyal folytatja az utazást. Múzeumlátogatáshoz, építészeti remekek megbámulásához figyelem kell. Belassult nézelődéshez viszont nincs szükség különösebben semmire, maximum szép környezetre és kellő emberanyagra. Gyerekeiket iskolába kísérő anyukák, vasárnap délután bevásárló apukák, motoros fiatalok, százéves öreg nénik és pálmafák pedig szerencsére bőven vannak mindenfelé. Illetve pálmafák nem mindenfelé.
2008. február 18.
Röviden: remek. Ez volt életem legjobb hat hónapja. Hosszabban pedig két okból is remek. Egyrészt mert legutoljára óvoda előtt voltam ennyire független minden kötelezettségtől és felelősségtől, és csinálhattam napi huszonnégy órában csak azt, amihez kedvem volt. Akkor kelek fel, amikor akarok, egész nap beleszólás nélkül tehetek bármit, ami csak jól esik, ha éhes vagyok, eszem, ha szomjas, iszom, ha álmos, alszom. Nincsen tanár, főnök, idősebb rokon akinek a véleményét figyelembe kellene venni, ne adj‘ isten utasításait visszapofázás nélkül végrehajtani. Amikor felkelek reggel hétkor, azt azért teszem, hogy elérjem a vonatot, amire önszántamból vettem jegyet, és nem azért, hogy bemenjek a dolgozóba. Ugyanúgy álmos vagyok, de azért ez óriási különbség. Belátom én, hogy nem mindenki vágyik hónapokon át egzotikumra, nekik e remek érzés átéléséhez azt javaslom, azonnal kezdjenek el összespórolni annyi pénzt, amennyivel hat hónapon át megengedhetik maguknak, hogy munkanélküliek legyenek Magyarországon. Akinek túl sok Mianmar meg Tádzsikisztán, az csak azt próbálja ki milyen érzés, amikor Budapesten nem számít, kedd van, vagy péntek, vagy vasárnap. Van élet a földön a munkahelyeken túl.
2008. február 17.
Nem szokás tömegsírokon keresztül menni nyaralni, de Pulau Wehre, a Szumátra északi csücske feletti kis szigetre csak Banda Aceh-n (kiejtve nagyjából Banda ÁcsÉ) keresztül vezet út. A 2004 legvégén az Indiai-óceán keleti partvidékét letaroló cunami, itt, Aceh tatomány fővárosában és a környéken rombolt a legtöbbet. Csak a városban legalább hatvanezer ezer ember meghalt (egyébként összesen majdnem 300 000), gyakorlatilag nem volt olyan család, amelyiket ne ért volna veszteség, és akkor még az anyagi kárról nem is volt szó. A második világháború óta a világon ennél egyetlen egyszer volt gyilkosabb a természet, az 1970-es bangladesi Bhola ciklon alkalmával, amely több, mint 500 000 áldozatot hagyott maga után. Ezzel nagyjából ideérkezésünk előtt is tisztában voltunk, azt viszont nem sejtettük, hogy néz ki a táj Banda Aceh és a város kikötője közt. Az út, amit mi szakadó esőben tettünk meg, a sötét felhők pedig csak fokozták az apokaliptikus hangulatot, egy csonkokkal teli pusztaságba vágott aszfaltösvény. A Szumátrától nyugatra induló hullám itt olyan nyolc méter magasságban vágtatott végig a parton, és mindent letarolt. De úgy mindent, hogy a csonkok közül a legnagyobb – ha nem számítjuk a csodálatos módon épen maradt mecsetet -, amit láttunk, egy ház sarka volt, két egymásra merőleges kupacnyi tégla, nagyjából derékmagasságban. Pedig itt a cunami előtt házak álltak, ráadásul nem bádogbódék, hanem elvileg jól megépített, kétgarázsos villák, a módosabb környékbeliek házai. Ezekből nem maradt semmi, a pusztaságban szétszórt törmelék egyes darabjairól pedig lehetetlen megállapítani, hogy egykor fák, házak vagy sziklák darabjai voltak. Érthető okokból nem álltunk meg fényképezni.
2008. február 15.
(Igen, már tíz napja Indonéziában vagyunk, viszont eddig írás helyett családot látogattunk és búvárkodtunk. Most majd behozzuk magunkat.) A legfontosabb kikötőt, amiről még soha nem hallottál, Melakának hívják, és Kuala Lumpurtól alig két órára van a tengerparton. Szumátra szigete hajóval ennyire sincs innét. Évszázadokon át ezen a szűk tengerszoroson keresztül kereskedett Kínával és a Fűszer-szigetekkel India és Európa, így aki itt adót szedhetett, annak más gondja már nem volt az életben. Ezt a szorost egyébként Melakai szorosnak hívják, ebből pedig már sejthető, hogy az adót általában Melakában szedték. A várost egy Jáváról elszármazott herceg alapította, a 16. század elején érkeztek a portugálok, utánuk pedig a hollandok és az angolok következtek. Az utóbbiak először az északabbi Penangot favorizálták, majd, amikor sikerült megszerezniük a Maláj-félsziget legdélebbi csücskét, onnantól kezdve az oda felépített Szingapúrt. Melaka sokáig nem tudott mit kezdeni magával, régi épületek nem nagyon maradtak itt, és hiába buzgott a polgárokban a kereskedelmi kedv, ha egyszer nem tudták azt semmiben kamatoztatni. A XX. század legvégén a város néhány vezetője Közép-Európába utazott ötletekért, és itt, egészen pontosan a bábolnai McDonald‘s parkolójában született meg a nagy ötlet: Melaka Parndorf és Szentendre ötvözeteként szülessen újjá, ám mindvégig szem előtt tartva az errefelé legfizetőképesebb célcsoport, a szingapúri kínai turisták igényeit. Talán a melakaiak maguk sem gondolták volna, de a kísérlet nem csak fényesen sikerült, hanem az így létrehozott mű-város európaiak számára is tökéletesen élvezhető, szórakoztató mutáns lett.
2008. február 4.
Több, mint öt hónapon át viszonylag logikusan utaztunk, Mianmar után viszont egy időre felhagyunk ezzel a gyakorlattal. Január 24-én repültünk el Yangonból Bangkokba, február 5-én pedig meg kell érkeznünk Banda Aceh-be, Szumátra legészakibb csücskére, ahol családot látogatni és búvárkodni fogunk. Volt tehát majdnem két szabad hetünk, amit eredetileg arra használtunk volna fel, hogy megnézzük magunknak Angkor Watot, ami állítólag egy szép hely. Sajnos ebből nem lett semmi, mivel Bangkokban meg kellett szereznünk az indonéz vízumunkat, amire három munkanap alatt képes csak a követség, és mivel sajnos pont egy hétvége is beleesett, egyszerűen sehogy sem tudtunk volna elég időt tölteni Angkorban. Így Kambodzsa meglátogatását későbbre halasztottuk, és úgy döntöttünk, lógunk egy kicsit Bangkokban és Kuala Lumpurban, valamint a környékükön. Yangonról sem szóltunk még itt egy szót sem, úgyhogy következzen most ennek a három nagyvárosnak az összehasonlítása. Lakosság Yangon: Valahol öt- és hatmillió közt. Bangkok: Ebben senki nem ért egyet senkivel, nyolc és tizenkét-millió között mindenféle adattal találkoztunk. Kuala Lumpur: 1,4 millió. Klíma Yangon: Pokoli. Bangkok: Pokoli, viszont legalább majdnem mindenhol van légkondi. Kuala Lumpur: Elviselhetetlen, most január-februárban pedig különösen párás. Etnikai összetétel: Yangon: Főleg mindenféle burmaiak, valamint nagyon sok nagyon sötét arcú indiai, kicsit kevesebb kínai. Bangkok: Alapvetően thai, de a világ valamennyi nációja képviselteti magát, még néger is egy csomó van. Kuala Lumpur: Annyi az indiai és a kínai, hogy alig látszanak tőlük a malájok.