Bede Márton összes cikke

Itt a Panamericana blog

Máshol tényleg, de tényleg jobb

Röviden: rossz. Bővebben: sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Amikor megvettük a hazafelé szóló repjegyünket megpróbáltam belenyugodni, hogy valamikor ennek a kalandnak is vége lesz, és olyan, az otthon fogalmához kötődő dolgokra igyekeztem koncentrálni, mint a család, a barátok és kényelem. Milyen jó lesz például angol vécét használni, könyvtárban lenni, anyám főztjét enni, vagy a barátnőkkel fröccsözni. Amikor belegondoltam, hogy nem is emlékszem már, pontosan hány cipőm és táskám várakozik a szekrényemben, kellemes bizsergés fogott el, és jó volt arra gondolni, hogy pár héten belül ehetek friss zöldséget vagy elmehetek moziba. Az igazság viszont az, hogy az afölött érzett öröm, hogy az ember találkozik a szüleivel és a barátnőivel, nagyjából négy egész napig tud eufóriában tartani, az pedig, hogy az ember harminc táska közül válogathat, körülbelül tíz percig. Éppen ilyen rövid ideig tart a boldogság afelett, hogy percenként jár a villamos. Sokáig úgy gondoltam a hazajövetelre, hogy ez is egyfajta egzotikum lesz, és éppúgy figyeljük majd a magyarok szokásait, ahogy fél évvel ezelőtt a mianmariakét. De ez a csoda is csak három napig tart. Régóta nem gyűjtögetjük az érdekes adatokat a magyarokról, csak beletörődve vesszük tudomásul az igazságot, hogy mindenki indulatos és rosszkedvű. Az általános ócskaságot és a vizuális igénytelenséget viszont a mai napig nehéz megszokni és, őszintén nem tudom eldönteni, hogy Budapest Manilához vagy Tokióhoz áll közelebb. Ázsia nagy része koszos és lepukkant, de legalább egzotikus. Budapest csak valamivel kevésbé. Egyelőre nagyon nehéz belegondolni abba, hogy az egész további életünket ebben a környezetben kell eltöltenünk.

Máshol tényleg jobb

Két hónapja vagyunk itthon, most már kellő távolságból lehet végigmérni ezt az utazással töltött évet, és a hazatérés sokkja is beleszürkült a mindennapokba. Azt persze eleve sejtettük, hogy egy év után visszajönni legalább olyan intenzív élmény lesz, mint éjszaka hajózni a bangladesi határnál, így legalább azon nem lepődtünk meg, hogy mennyire más itt élni, mint amott. Az, amit a félidei összegzésben már egyszer leírtam, egy év után fokozottan megállja a helyét. Utazni a legjobb dolog a világon, és fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobb ez a tizenkét hónap, mint Ázsiában mászkálva össze-vissza. Indulás előtt voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy egy évnyi élményadagot fel lehet-e egyáltalán dolgozni, így utólag viszont azt mondom, hogy simán. Persze ahogy arról már itt is írtunk korábban, ha az ember ilyen hosszan utazik, fokozatosan változik, hogy mi érdekli igazán. Az elején ragaszkodik nevezetesség felkereséséhez, a végén pedig már megelégszik a tengéssel és lengéssel, és egy nap már nagyon aktívnak számít, ha messzebb sikerült jutni a sarki kávézónál. Ez nem baj, csak tény. Bár egy évnyi élményanyagot fel lehet dolgozni, néha tényleg embert próbáló feladat. 2007 októberében fogalmam sem volt, hogy mit csináltam 2006 október 9-én. Nyilván valami unalmas hétköznap volt. 2008 októberében viszont pontosan tudom mit csináltam 2007 október 9-én, hol aludtam, mit ettem és merre mászkáltam. Pontosan így tudom a többi 362 nap részletét is, és ez az, ami igazán fura élménnyé teszi az ilyen hosszú távú utazást. Egyszerre rohan az idő, mert annyi az élmény, és halad ugyanakkor nagyon lassan, hiszen minden pitiáner részlet örökre elraktározódik.

Miért ne szedjünk Lariamot?

Azért ne, mert nagyon erős pszichikai elváltozásokat és hallucinációkat okozhat. Ha fertőzött vidékre készülünk, Magyarországon a Gyáli úton sajnos nem is nagyon ajánlanak mást, mint Lariamot, lévén hogy az alternatíva, az újabb és korszerűbb Malarone nagyon drága. Arra azonban senki nem készít fel, hogy milyen komoly pszichés mellékhatásai vannak. A Malarone-t ráadásul nem lehet olyan sok ideig szedni, mint amennyi ideig mi utaztunk, úgyhogy nekünk összesen két választásunk volt: Lariam vagy semmi. A Lariam használati utasítása csupán arra tér ki, hogy minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat, és hogy semmi esetre sem ajánlják olyanoknak, akiket kezeltek depresszióval. A gond csak az, hogy az emberek többségét soha nem kezelik depresszióval, engem sem kezeltek soha, tehát gyorsan ki is zártam magam a veszélyeztetettek kategóriájából, a néha előforduló rosszkedvet vagy az általános nyomottság-érzetet többségünk pedig nem szokta komoly problémaként kezelni. Arra később, két hónap zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a gyártó cég, a Roche "a minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat"-kitételt valószínűleg a Lariammal teljesen egyértelműen összefüggésbe hozható öngyilkosságokra használja csak, minden egyéb esetben pedig nem ismeri el, hogy a mefloquine-t tartalmazó gyógyszer lenne a ludas.

Utazás és Internet

Az internet az utazó nagy barátja. Segítségével lehet kapcsolatot tartani az otthoniakkal, ellenőrizni a bankszámlákat, sőt, az igazán elszántak még blogot is frissítenek. Aki az utóbbira szánja magát, annak erősen ajánljuk, hogy vigyen magával laptopot is, ám most nem ennek a mikro-szubkultúrának az igényeivel fogunk foglalkozni. Hanem azzal, hogy az internet miként teheti gördülékenyebbé az egyszeri utazó mindennapjait. Mert internet a világon mindenhol van, a mi tapasztalaink legalábbis ezt igazolják. Vagy ha nem is mindenhol, két napon belül könnyű elérni egy internet-csatlakozással ellátott számítógépet, és ha az ember hosszú ideig utazik, két napig nyugodtan lehet várni. A tádzsikisztáni Murgabban például a helyi NGO-irodában van egy megdöbbentően gyors szatelit-internetes megoldás. A mianmari Nyaung U-ban a piacon van egy stand, amelyiknek a hátsó szobájában egyetlen, borzasztó lassú, de néha azért működő gép áll. Az indonéziai Sumbawa Besarban van egy kínaiak által működtetett internetkávézó, ahol ugyan a földön kell ülni ezeréves gépek előtt, de alkalmanként akár hosszú percekre is él a kapcsolat. Van egyébként egy jó tanácsunk, amely a világ valamennyi településére érvényes. Az internettel felszerelt boltok általában a helyi telkó-központ közelében vannak, a helyi telkó-központ nagy antennái pedig mindenhonnét látszanak.

Félelmek a hazaérkezés után 47 nappal

Két hónappal indulásunk előtt írtam egy bejegyzést arról, hogy az utazással kapcsolatban mitől félek a legjobban. Így másfél hónappal a hazaérkezésünk után visszaolvasva ezek nagyobbik része teljesen alaptalan volt. Az emberi természet olyan, hogy ha megéri, mindent képes megszokni. Vagy legalábbis majdnem mindent. Vegyük csak végig ezeket az indulás előtti félelmeket. 1. Mi van, ha végig hasmenésem lesz? És nem a saját tiszta vécémen kell ezt végigszenvednem, hanem egy sötét budiban, valahol Dél-Kínában. A hasmenés nekünk csak az elején volt probléma, amíg át nem állt a szervezetünk egy másik baktériumkészletre. Kinában speciel pont semmi bajunk nem volt. Közép- Ázsiában viszont nem találkoztunk olyan utazóval, akinek nem lettek volna gyomorbántalmai és ne fogyott volna két hét alatt öt kilót. Egyébként az átállás akkor is probléma, amikor az ember hazajön. Enyhébbek a panaszok, de azért tudnánk mesélni.  2. Mi van, ha idegesíteni fog, hogy esélyem sem lesz jó nőnek lenni hosszú hónapokon keresztül? Elég nehezen képzelem el az életet úgy, hogy három bugyi, két póló és egy szandál meríti ki az öltözködés minden örömét. Ez egy percig sem zavart az egy év alatt. Legtöbbször szívesebben lettem volna még kevésbé nő, de sajnos akárhogy is próbálkozik az ember, európaiként még a legnagyobb férfipólóban sem tud teljesen elbújni. Az pedig nagyon meglepett, hogy mennyire kiölte belőlem az öltözködési igényeimet az elmúlt egy év. Szoktam persze tiszta ruhát felvenni, de már egyáltalán nem érdekel, ha két nap egymás után ugyanaz van rajtam.

Hova mentünk, hova kellett volna mennünk, és hova mennénk legközelebb

Mikor elindultunk volt egy útitervünk. Magunkat is meglepve egész jól tartottuk magunkat hozzá. Szingapúr kivételével minden tervezett országba eljutottunk, és hát pont Szingapúr átugrását túl tudtuk élni. Arról már sajnos fogalmunk sincs, hogy miért akartunk mi meglátogatni az indonéz Pulao Enganót, ahol nincs semmi érdekes, vagy a kínai Wuilingyuant, de így utólag ne firtassuk az okokat. Szemben az indulás előtt rajzolt térképpel, a végül megvalósult út vonalvezetése kissé kusza lett, ahogy az alanti kép kiválóan ábrázolja. Azt gondoljuk, hogy a Földön lehetséges számtalan variáció közül jó utat választottunk. Nem akartunk kontinensek közt cikázni, hanem inkább csak egyet alaposan megnézni, és nem hisszük, hogy Ázsiánál bármi változatosabb tudna lenni. Tádzsikisztán hegyeinek, Japán nagyvárosainak és Indonézia tengerpartjainak egyszerűen semmi közük nincs egymáshoz. Hiába töltöttünk el azonban egy teljes évet egyetlen kontinenssel, a felét sem tudtuk bejárni. Nem voltunk például Iránban, Indiában vagy Szibériában, pedig valami azt súgja, hogy ott is vannak érdekes dolgok. Ennél sokkal jobban fájt, hogy sok, tulajdonképpen útba eső vidéket sem tudtunk ilyen vagy olyan okból felkeresni. Volt, amelyről direkt mondtunk le, és volt, ahol a körülmények játszottak össze ellenünk igen gonoszan. Hogy még tovább fokozzuk a fájdalmat, listát is írtunk ezekről e helyekről. Aki jobb fej akar lenni nálunk, keresse fel ezeket:

A bizonyíték

Listaőrület!

Katasztrófák, amiket csak napokkal vagy hetekkel kerültünk el: Földcsuszamlás Tádzsikisztánban, amely több autót és embert is elnyelt azon az úton, ahol néhány nappal korábban jártunk; tömeges HIV-fertőzés az oshi kórházban, ahol majdnem kezeltettük a tüszős mandulagyulladásunkat; irtózatos szecsuáni földrengés; érkezésünk előtt zavargások, távozásunk után pedig a Nargis-ciklon Mianmarban; fülöp-szigeteki hajókatasztrófa; Cosme-tájfun néhány kilométerrel elkerülve; közepesen erős földrengés Kelet-Indonéziában. Állatok, amiket megettünk 12 hónap alatt: Csirke, marha, disznó, bárány, kecske, jak, szarvas, antilop, nyúl, kacsa, liba, galamb, sokféle hal,, angolna, rája, sokféle rák, tarisznyarák, tengeri sün, többféle kagyló, polip, tintahal, csiga, ló.     Állatok, amiket szándékosan inkább nem ettünk meg 12 hónap alatt, pedig lett volna rájuk alkalom: Szamár, kutya, teknős, cápa, vakond. A tíz legjobb íz, amit a szánkban éreztünk 12 hónap alatt: Vietnami mangósaláta, thai yam pla dook foo, szecsuáni hotpot, friss japán szusi, üzbég sárgadinnye, kínai csülök, ca phe sua da, yangrou paomao, es dawet, kínai tengeri herkentyűk. Járművek, amiken utaztunk 12 hónap alatt: Repülő, légcsavaros kisrepülő, vonat,, maglev (Sanghajban a reptérre kivezető mágneses izé, 430 km/h végsebességgel), busz (BKV és Volán egyaránt), minibusz, terepjáró, kamion, terepjáró-kamion-busz (a szörnyszülött a Penjikent-Dusanbe úton), taxi, bérelt autó, metró, magasvasút, HÉV, sikló, bicikli, tandem, riksa, motoros riksa, motoros oldalkocsis riksa, tricikli, motoros tricikli, oldalkocsis motorbicikli, quad, ló, lovaskocsi, lovasfogat, hajó, vízibusz, óceánjáró, evezős csónak, motorcsónak, bambusztutaj, motoros műbambusz-tutaj, kétszemélyes kajak, komp, lanovka, drótkötélpálya, mozgólépcső, úszva, gyalog. Jármű, amin nem utaztunk 12 hónap alatt, pedig lett volna rá alkalom: Elefánt

Érdekes adatok a világról

Tizenkét hónap alatt nem csak a felkeresett országokról egyenként, hanem a világról úgy általában is tanultunk néhány roppant érdekes dolgot. Nevezetesen az alábbiakat. - Mindig minden két órával tovább tart. Ha eleve tíz óránál hosszabb időt mondtak, akkor meg hárommal. - Az emberiség a világon mindenhol perverz vágyat érez arra, hogy a környék buszmegállóit az adott régióra jellemző népművészeti motívumokkal díszítse. Soha nem feledjük el például a Biskek és az Issyk Kul-tó között látott, óriási kirgiz süveget idéző megállót. - Minél több jó hírrel kezdődik egy adott országban az esti tévéhíradó, annál mocskosabb az ott uralkodó diktatúra. - Ami a nyolcvanas években a világ szerencsétlen vidékein élő fiataloknak a heavy metal volt, az ma már egyértelműen a hiphop. Hogy burmai és tádzsik kamaszok ma már nem birminghami munkáskölykök, hanem brooklyni kispályás bűnözők akarnak lenni, az valószínűleg beláthatatlan változásokat fog elindítani a világban, a pontos végkifejlettel kapcsolatban azonban sajnos még tippjeink sincsenek. - A harmadik világ utóbbi száz évének története dióhéjban a következő. Előbb a bennszülöttek vért és verejtéket nem kímélve levetik a gyarmati rabigát, majd vért és verejtéket szintén nem kímélve megpróbálnak úgy élni, mint egykori gyarmatosítóik. Csak az előbbi feladatot tudják sikeresen elvégezni.

Felszerelés - az utolsó ítélet

Amikor még csak készültünk erre az útra, józan eszünk és számtalan, ehhez hasonló blog segítségével igyekeztük összerakni a bombabiztos, az ég világon minden eshetőségre kiterjedő felszerelés-listát. Aztán persze a gyakorlat felülírta az elméletet, és különböző tárgyak egészen különböző szinten biztonyultak hasznosnak. Ezeket a tapasztalatainkat összesíti a lenti lista. Ennél is hasznosabb azonban a legfontosabb dolog, amit felszerelés-téren tizenkét hónap alatt tanultunk. Ez pedig a következő: nem kell túltervezni. Az a helyzet, hogy aki nem direkt Új-Guinea dzsungeleibe indul több hetes gyalogtúrára, az a világon sehol sem lesz egy napi buszútnál messzebbre olyan boltoktól, ahol az ég világon szinte bármi beszerezhető. Azért egy kényelmes cipőt mindenképpen vigyünk magunkkal, de egy pillanatig se féljünk attól, hogy ha valamire nagyon szükség van a gyógyszertől a melltartóig, azt nem tudjuk majd előteremteni. Itt van tehát a rendkívül részletes és feleslegesen sok magyarázattal ellátott, teljes lista. RUHA Orsi - 1 pár szandál – Elengedhetetlenül fontos. És remek ötlet volt egy kicsit drágább modellt venni, mert a bőrtalpnak köszönhetően nem egy, hanem csak tíz hónap után lett elviselhetetlenül büdös. A Lizard márkát bátran ajánljuk mindenkinek! - 1 pár túracipő – Elengedhetetlenül fontos. És törjük be még itthon. - 1 pár tornacipő – Annyira felesleges volt, hogy ki is dobtuk. Elég a túracipő. - 5 pár zokni – Egy hónap alatt elveszett három pár, szerencsére aztán többnyire meleg volt, és nem nagyon kellett zárt cipő. - 1 fürdőruha (bikini) – Egyberészesben kevesebbet kellett volna feszengeni. - 1 rövidnadrág - Sajnos csak kevés helyen volt elég liberális a hangulat ahhoz, hogy hordani lehessen. - 2 hosszúnadrág – Nagy hiba, hogy az egyik túl világos volt, így gyakorlatilag csak a másik volt használatban. Az viszont szinte folyamatosan. - 1 középhosszú szoknya – Egy év alatt nagyjából négyszer volt használatban, maradhatott volna otthon simán. - 1 kendő – Kendőként, sálként, párnahuzatként és derékmelegítőként is szolgált. Egy második példány is jól jött volna volna. - 5 bugyi – Öt hét alatt elveszett kettő. Csak pamutot érdemes vinni, a tangákat pedig felejtsük el. - 3 melltartó – A lehető legszolidabbakat vigyük. - 1 kombiné – Hideg napokon létfontosságúnak bizonyult. - 5 rövidujjú felső – Nehéz volt olyanokat választani, amelyek egyszerre működnek üzbég mecsetekben és indonéz tengerpartokon. Vettünk is pár trikót út közben. - 2 hosszúujjú trikó – Hidegben sokszor mindkettőt kellett egyszerre használni. - 2 kapucnis pulóver – Létfontosságú. Melegít, el lehet a kapucniba bújni, amikor pedig nagyon dzsuvás az ágynemű, a kapucni véd a párna mocskától. - 1 széldzseki – Létfontosságú.

Mit hallgassunk a tengerparton?

"Szerintetek mi hova menjünk?"

A nagy utazóhatározó

Az egyéni/hátizsákos/olcsó utazás alapvetően különbözik a csoportos/bőröndös/drága verziótól, így természetesen egészen másfajta embereket vonz. Mi pedig most eleget utaztunk ahhoz, hogy észrevegyük, a világ lerohadt szállodaiban és közlekedési eszközein megismerhető turisták között rendre ugyanazok a karakterek ismétlődnek. Az alábbi csoportokat sikerült tudományos eszközökkel megfigyelnünk és leírnunk. Az egész világot ugyan nem jártuk be, ám biztosak vagyunk abban, hogy Cuzcótól Katmanduig sem bukkan fel nagyon senki más. Az amatőr – Amikor az ember először utazik kevés pénzből valami egzotikus helyre, hajlamos hibát hibára halmozni, sorstársainak nagy derültségére, a bennszülöttek pénztárcájának pedig nagy örömére. Van azonban olyan, aki képtelen kinőni a zöldfülűségből. Igen vidám perceket szerzett nekünk például az az egyáltalán nem kezdő francia pár, akik annyi szuvenírt vásároltak össze Délkelet-Ázsiában, hogy nem bírták hazavinni – a csomagban még egy több kilós kőszobor is volt. Mindenféle rejtélyes okokból kifolyólag soha nem sikerült eljutniuk sehova, ahova akartak, és mindennek a tetejébe még a bangkoki Khao San Roadon is csináltattak maguknak ruhát egy indiai szabónál. Aztán nagyon meglepődtek az eredményen. Az aszkéta – Az ötdolláros hostelben a többiek ugyanazzal a rettegéssel vegyülő irigységgel tekintenek rá, mint ahogy az amerikai nyugdíjas turistacsoport tekint ezekre a többiekre, amikor véletlenül összefutnak valami nevezetességnél. Szikár, harmincas-negyvenes-ötvenes magányos férfi, aki be sem mutatkozik, csak ül egy sarokban, ölében egy bögre teával, és órákig bámul a semmibe. Időnként pedig megmasszírozza a lábujjait. Csak a szállás tulajdonosától lehet megtudni, hogy emberünk épp most tért vissza egy három hetes, a térképen sem szereplő csúcsokat bejáró túráról. Ha sikerül vele kontaktust teremteni, az sem jó sokra, mivel tanácsai földi halandó számára értékelhetetlenek, és semmilyen közös programba sem száll be osztozni a költségeken, hiszen másnap indul egy bérelt, teherhordó szamárral a szomszéd országba.

Ennyibe' volt

És akkor a 362. napon vége lett

Érdekes adatok Indonéziáról

- Indonéziában ketten napi átlagban 75,7 dollárt költöttünk. Azonban ha nem számítjuk a búvárkodásra költött pénzt, akkor mindössze 69,5-öt. Ez alapján Délkelet-Ázsiában csak Mianmart úsztuk meg kevesebből, és így a statisztika is megerősíti benyomásunkat, amely szerint Indonézia nagyon-nagyon olcsó ország. Egyébként Indonéziában töltöttük utunk során a legtöbb időt, egészen pontosan 64 és fél napot. - Indonézia nagyjából 18000 szigetből áll, a pontos szám forrásonként változik. - Indonézia ajándéka a világ tisztálkodási kultúrájának a mandi. Ez a fürdőszoba sarkában álló, vízzel teli tartály, amelynek köszönhetően az indonéz embernek se zuhanyra, se csapra, se vécépapírra nincs nagyon szüksége. A mandi elengedhetetlen tartozéka a nyeles, műanyag edény, amelynek segítségével az ember mer a vízből, majd ráönti a megmosni kívánt testrészre. Eleinte idegenkedtünk a manditól, ám hamar megtanultuk szeretni az önkezünkkel a nyakunkba zúdított, lábasnyi hideg vízlökéseket. - Sok ázsiaival szemben az indonéz férfiak jelentős része képes arcszőrzetet növeszteni. Az ennek okán érzett büszkeségből kifolyólag az indonéz férfiak jelentős része csodálatos bajuszt visel. - Öt- és nyolcéves kor közt minden kis indonéz akkor érzi magát igazán menőnek, ha teljes Spiderman-jelmezben mehet iskolába. A legmenőbbeken még maszk is van. - Indonézia néhány nagyvárosában van Wendy’s, Red Bullból viszont csak a vacak ázsiai fajtát lehet kapni. Kivéve Balin, mert ott a nyugati hordákra tekintettel van igazi, európai is. - Indonézia majdnem kétmillió négyzetkilométer, ám a lakosságának nagyjából fele, 125 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén él. Nem meglepő, hogy ez sok probléma forrása. Megoldást már a holland gyarmatosítók is kerestek, akik a transmigrasi-nak nevezett program keretében elkezdték a jávaiakat és kisebb mértékben a szintén eléggé összezsúfolódott balinézeket a szigetvilág szellősebb vidékeire költöztetni. A független Indonéziában a transmigrasi még fontosabb szerepet kapott, és keretein belül több millió embernek lett új otthona, legtöbbször függetlenül attól, hogy akart-e ő egyáltalán bárhova is elköltözni. A transmigrasi eredményeként többnyire a legszegényebb jávaiaknak kellett volna új életet kezdeni Borneó és Pápua dzsungeleiben, ám ők erre szakképzettség híján képtelenek voltak. Az őslakosság viszont természetesen jogosan háborodott fel az erőszakos javanizáción, és sokszor nem volt rest tenni is a betolakodók ellen. Volt, ahol a már évtizedek óta nem űzött fejvadász módszerek is újraéledtek az új szomszédok megregulázásnak érdekében. A transmigrasi kudarc volt, és ma már a dzsakartai kormány sem forszírozza a dolgot.

Enni Indonéziában

Egyből belecsapva az indonéz lecsóba annyit szeretnénk először is leszögezni, hogy sajnos a nép, amelynek a főztjét utunk során legtovább ettük, nem a világ, sőt, nem is Ázsia legügyesebbje a konyhában. Eleinte sokat nyavalyogtunk étkezések előtt, után és közben, később azonban egészen rákaptunk a helyi fogásokra. A nagy kulináris varázslatokat biztosan nem itt kell keresni, ám van az indonéz konyhának néhány dobása, amely a maga egyszerűségében kifejezetten finom, és akár két hónapon át is jó étvággyal fogyasztható - nekünk legalábbis sikerült. Ázsia igazán nagy konyháihoz, a kínaihoz, a vietnamihoz vagy a thaihoz képest az indonéz nincs túlbonyolítva. Ilyen minőségében egyébként európai (sőt, magyar) ízléssel is érthető és élvezhető, mert egyrészt nem kell enciklopédiákat bújni a felhasznált fűszerek kielemzéséhez, másrészt eleve annyival kevesebb fűszert használnak, mint az említett ázsiai élkonyhákban, hogy a maradékot sokszor a kutyával is meg lehetne etetni. Próbáljuk csak meg egy thai vacsora romjait odaadni a kis kedvencnek!

Happy end

Nagyon jó okunk volt futólépésben végigrohanni Jávától keletre fél Indonézián. Minél hamarabb el akartunk érni Alor szigetére. Ez végül egy minden szempontból pokoli hajóút után sikerült is, ám ahelyett, hogy összeestünk volna a sziget fővárosa és legnagyobb kikötője, Kalabahi egyik szálláshelyén, utolsó erőnkkel még elbuszoztunk és -hajóztunk Kepára. Ezt az egészen kis szigetet néhány száz méteres tengerszoros választja csak el Alortól, és nincs rajta az ég világon semmi érdekes néhány halászkunyhón és egy maroknyi bungalón kívül. Ezek a bungalók azonban a francia kézben lévő La P’tite Kepát képezik, a helyet, ahol utunk végét töltöttük. Az eredeti terv egyébként nem ez volt. Csak néhány napig akartunk maradni, aztán menni tovább, hogy minél többet tudjunk kihozni az utolsó napokból. Menet közben viszont kiderült, hogy akar a franc olyan nagyon gyorsan lelépni Kepáról. Így hát csak telt egyik nap a másik után, mi pedig egyenként pipáltuk ki az úticélokat, amelyeket már nem volt időnk felkeresni. Legelőször, még Kepára érkezésünk előtt Pápuáról mondtunk le. Biztosan nagy szám, de egyrészt időigényes és Indonézia többi részéhez képest drága, másrészt elég lelombozó dolgokat hallottunk a sziget olyan vidékeinek állapotáról, amelyek eléréséhez nem kell heteket gyalogolni a dzsungelben. Néhány kepai nap után lemondtunk Sulawesiről is (ezt leánykorában Celebesznek hívták), mert csak sok pénzért és lassan lehetett volna odajutni, végül pedig még a szomszédos sziget bálnavadász falváról is. Lamalera a világ utolsó olyan helyei közé tartozik, ahol még hagyományos módszerrel, tehát szigonnyal mennek az ámbrás cetekre (valamint a rájákra és a delfinekre is), ám friss információink szerint a helyiek elkezdtek csalni, és evező helyett már motort is használnak, valamint elég nagy mázli kell egy vadászat elcsípéséhez, úgyhogy inkább passzoltunk. A faluról és a sok vérről egészen megdöbbentő módon néhány éve magyarok készítettek dokumentumfilmet, így akit érdekel, mindent megtudhat.

Hajón Indonéziában

Indonézia szigetei közt kétféleképpen lehet közlekedni: vízen vagy levegőben. A repülő a gyorsabb, drágább és természetesen a kevésbé izgalmas. Bár figyelembe véve az ország hihetetlenül rossz repülésbiztonsági mutatóit, ez utóbbi nem feltétlenül igaz. Viszont az indonéz hajók is megbízható gyakorisággal süllyednek el, szóval akkor mégis. A magyar embernek pedig eleve kevés dolog izgalmasabb és kalandosabb, mint a tengeri hajózás. Mint a négereknek a hó, nagyjából. Indonéziában hajózni olyan érdekes, hogy a kínai vonatok után ismét komplett bejegyzést szentelünk egy közlekedési eszköznek. Az országban ezerféle hajó járja a tengert, és akkor a szigeteket átszelő folyókon közlekedő motorcsónakokat és kenukat még nem is vettük figyelembe. Ezeket a bárkákat a legegyszerűbb méret szerint csoportosítani, a méret pedig leginkább az út hosszától függ, úgyhogy haladjunk e szerinti sorrendben. A legkisebb távolságokra a maláj szigetvilág legősibb ma is használatos járműve, a kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik, ám mivel a nagyobbak helyét fokozatosan átveszik a motorral is felszerelt csónakok, gyakrabban lehet az egészen kis lélekvesztőkkel találkozni.

Se sárkány, se törpe

Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglaltunk, ám összes, végtelennek tűnő floresi buszutunkat utastársaink méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttük. Flores első számú nevezetessége nem is magán a szigeten van, csak innét a legkönnyebb elérni. A komodói sárkányokból, a világ legnagyobb gyíkjaiból néhány tucat ugyan Floresen is él, ám a többségükkel két szomszédos, kisebb szigeten lehet találkozni – Rincán, valamint, óriási meglepetésre, Komodón. Labuanbajói szállásunkhoz az előbbi lényegesen közelebb esett, ráadásul Rincán elvileg nagyobb is az esély a dögök megfigyelésére, úgyhogy túltettük magunkat azon az apró szépséghibán, hogy komodói sárkányokhoz pont nem Komodón lesz szerencsénk.

Előre Floresnek

Ott hagytuk abba, hogy Jáva szigetének keleti részén álltunk, a Bromo-vulkán kráterének peremén. Indonézia következő, minket érdeklő darabja, Flores szigete, innét több száz kilométerre keletre található, nekünk pedig feltett szándékunk volt a lehető leggyorsabban odaérni. Illetve hát egészen pontosan a lehető leggyorsabban, de drága repülőjegyek nélkül, ami alaposan megnehezítette a dolgunkat. A Bromótól Floresig sok a rossz út és a rossz komp, valamint az errefelé található indonézek sem a legjobb fajtából valók. Ezekkel a problémás indonézekkel már a többi nehézség előtt találkoztunk. Futólépésben siettünk le kilátónktól a kráter peremén található kis faluig, ahol felkaptuk hátizsákjainkat, és megpróbáltunk elindulni a legközelebbi jelentősebb település, Probolinggo felé. A falucska egyetlen útkereszteződésében várakozó, tömegközlekedésként funkcionáló kisbuszok üzemeltetőiről sajnos hamar kiderült, hogy aljas, viszont összetartó banda. Amint egyikük közölte velünk, hogy az ő kocsija tízkor indul, a többiek szóba sem álltak velünk. Reggel fél nyolc volt ekkor, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy innét negyedóránként indul jármű. A hallgatási fogadalmat végül egy feljebbről érkező, a buliból nyilván kihagyott minibuszos volt hajlandó megtörni, aki felvett minket a kocsijába, ám indulás előtt még kénytelen volt egy kis kenőpénzt leadni a vérben forgó szemű kollégáknak.

Jáva

Minden szempontból teljesen logikus útitervünk akkor kezdett összezavarodni, amikor februárban Szumátrára érkeztünk búvárkodni. Ha már egyszer Indonéziában voltunk, megnéztük a szigetvilág másik két szegletét is, ami ahhoz kevés volt, hogy az országot megismerjük, ahhoz viszont bőven elég, hogy vissza akarjunk jönni. Indonézia akkora, hogy egy egész élet sem elég minden szegletének bejárásához, a szigetek közti, sokszor nagyon nehézkes közlekedés pedig lehetetlenné teszi a gyors mozgást. Így aki Indonéziába készül, az már érkezés előtt kénytelen eldönteni, melyik kis darabokra szeretne koncentrálni. Miután rendkívül alaposan megvizsgáltunk minden lehetőséget, Malajziából Jáva szigetének közepére, egészen pontosan Yogyakarta városába repültünk be. Előre is elnézést, ha ezt esetleg magyarul úgy kell írni, ahogy ejteni is, tehát Dzsogdzsakartának, de ez annyira hülyén néz ki, hogy mi többé nem ismételnénk meg. Yogyakarta mellett elsősorban nem elhelyezkedése vagy megközelíthetősége szólt, hanem a tény, hogy a város és környéke évszázadok óta a jávai civilizáció központja, és így egyben az egész indonéz szigetvilág szíve és lelke.

Érdekes adatok Malajziáról

- Malajziában ketten naponta átlagban 82,2 dollárt költöttünk. Ez sok. Ha nem számítjuk, amit búvárkodásra költöttünk, akkor csak 64,5-öt, ami viszont egészen barátian kevés. - Malajziában borzasztóan drága az alkohol. Közértben sincs félliteres sör három és fél amerikai dollár alatt. Az ország lakosságának többsége muszlim (sokan viszont nem), az állam azonban nem betiltja az alkoholt, hanem csak irtózatos adókkal sújtja. - A maláj muszlim inkább iszik sört, mint disznót eszik. Disznóval szinte csak a kínai éttermek étlapján lehet találkozni, de ezek közül is sok hirdeti magát azzal, hogy náluk minden halal (az Iszlám előírásainaik megfelelő). - A világ országai közül az egyik legfurcsább forma Malajziának jutott. Az ország nagyobbik része Borneó szigetének északi felére esik, a kisebbik pedig Délkelet-Ázsia legdélebbi csücskére. - Malajzia lakosságának 24 százaléka kínai, 8 pedig indiai. - Legalább egy magyar szó a maláj nyelvből származik. Az ámokfutás gyökere a maláj amok, ami azt az állapotot jelöli, amikor a hagyományos maláj falusi lét társadalmi kötöttségeibe beleőrülő ember ész nélkül törni és zúzni kezd. - A Malajziában forgalmazott és nyilvános helyeken vetített nyugati filmeket mind cenzúrázzák, sokszor olyan sok jelenetet kivágva, hogy már a sztorit is nehéz követni. Szenvedélyes csókolózást bemutató jelenetek természetesen nem maradhatnak meg, amin viszont csak ütik a nőket, azok nyugodtan mehetnek. - Malajziában nagyon sokan és nagyon jól beszélnek angolul. Megdöbbentő módon még a helyi kínaiak is. - A távozásunk utáni hétvégén lépett fel Kuala Lumpurban a szupermenő, Glasgow-i Shitdisco együttes. - Malajziában egyszerűen mindenhol van ingyenes wifi. Jó, az erdőben nem, de egészen lepukkant buszállomásokon és a legolcsóbb szállodákban is igen.

Enni Malajziában

Amikor még semmit sem tudtunk a mianmari konyháról, azt hittük, hogy a thai, az indiai és a kínai konyhaművészet metszéspontjában elhelyezkedő országban biztosan csodálatos saját fejlesztésű szakácsművészet üzemel. Aztán a valóság inkább azt mutatta, hogy olyan körülmények közt, mint amilyenekkel a mianmariak nap mint nap szembesülnek, lehetetlen nagyot alkotni a konyhában. A maláj konyháról is csak nagyon halovány elképzeléseink voltak, és már abban sem mertünk igazán reménykedni, hogy az ország népes indiai és kínai kolóniái, valamint az északi szomszéd Thaiföld jó hatással lehetnek az itteni szakácsokra. Aztán gyorsan kiderült, hogy Malajziában egyrészt van elég jómód az étkezési kultúrához, másrészt pedig hogy ezek az említett nagy főzőiskolák túl karakteresek ahhoz, hogy összekeveredve valami újat hozzanak létre. Azt nem állítjuk, hogy maláj konyha egyáltalán nincs, csak hogy az inkább egymás mellett párhuzamosan futó, egymással nem nagyon érintkező konyhák kombinációja. A három iskola közül az országban a thai kapja a legkisebb szerepet, viszont azok az ételek, amelyek se nem kínaiak, se nem indiaiak, tehát még a leginkább nevezhetőek igazi maláj fogásnak, azok közül sok elég közeli rokonságban áll közismertebb, thai találmányokkal. Vannak például a Thaiföldről ismert curry-k, amelyekben főleg a csili hangsúlyos, viszont sem a citromfű, sem a kókusztej nem jut különösebb szerephez, és még a halszószt is alig érezni. Jut beléjük az összes hozzávalóból, csak sokkal kevesebb mint az északi szomszédnál.

Nem Ázsia

Éppen öt hónappal ezelőtt egyszer már jártunk Malajzia kontinentális részén. Akkor kevesebb, mint egy hét természetesen semmire sem volt elég. Maláj-Borneó után tehát visszatértünk pótolni. Olyan nagyon sok időnk sajnos most sem volt, így a maláj múlt két fontos helyszínére, Penang városára és a Cameron Highlands-re korlátoztuk magunkat. Legalábbis azt hittük, hogy ez a két hely a maláj múltról szól, ám rendkívül elégedetten állapítottuk meg, hogy Délkelet-Ázsiában egészen szokatlanul itt dicső jelen is van, sőt, talán még jövő is. Penang városát igazából nem is Penangnak hívják. Penang a maláj szárazföldtől alig néhány kilométerre fekvő sziget neve, amelynek a fővárosa hivatalosan Georgetown néven fut. Ennek ellenére a várost is mindenki Penangnak (ami kiejtve Pinangnak hangzik) nevezi. És ez a Penang nem csak Malajzia büszkesége lehet joggal, hanem nyugodtan az egész emberiségé is, amely itt végre bebizonyította, hogy a vállalkozó szellem és a békés együttélés szerencsés kombinációja milyen csodálatos eredményekkel járhat.

Országnak vicc, viccnek rossz

Utunk során eddig tizenhárom országban jártunk. Majdnem mindegyiket azért kerestük fel, mert leküzdhetetlen vágy lobogott bennünk az ottani állapotok megismerésére. Itt volt hát az ideje, hogy tizennegyedszerre újítsunk. Brunei se nem esett útba, se nem érdekelt minket, hogy mi van ott. Egyszerűen csak arra vágytunk, hogy amikor legközelebb a szomszéd megint fárasztani kezd a mallorcai élményeivel, a pofájába vághassuk: és Brunájba már voltál, köcsög? Ehhez képest nagyon tanulságos kirándulásnak bizonyult az országban töltött egy teljes és kétszer fél nap. Ha már egyszer Borneón voltunk és ráértünk – márpedig mi hála a jó istennek több, mint tíz hónapja borzasztóan ráérünk –, Brunei felkeresése nem jelentett komoly kitérőt. Kota Kinabaluból két rövid hajóúttal majd harminc perc buszozással érhető el Bandar Seri Begawan, Brunei fővárosa. Érkezés előtt nagyon izgatottak voltunk, mert az olaj-emirátusokból eddig összesen Dubai repterét láttuk, és az egy főre jutó GDP alapján a világon hetedik leggazdagabb országa olyan luxust ígért, amilyenhez még Tokióban sem volt szerencsénk. Az volt a tervünk, hogy majd direkt elbotlunk az arany járólapokkal borított úttesten, és úgy csinálunk, mint akiket valamelyik Ferrari ütött el, hogy aztán a tulajt jól levághassuk néhány százezer dollárra.

Borneó

(Mivel továbbra sem tudunk víz alatt fotózni, ismét kénytelenek voltunk néhány fényképet ellopni az internetről. Minden érintett elnézését kérjük.) Három hét valódi, Japánban töltött pihenés után könnyes búcsút vettünk Tamástól, és - ismét édeskettesben - Borneó felé vettük az irányt. Egy napra ugyan meg kellett állnunk Manilában, ám ezt az időt igyekeztük befogott szemmel, füllel és orral tölteni légkondival és kábeltévével felszerelt szobánkban, teljesen elzárkózva a város megszámlálhatatlan kellemetlenségétől. Manilát többé bottal sem. Nem szégyen, ha a Borneó szót hallva a járhatatlan dzsungel, fejvadász kannibálok és az utolsó paradicsom ugrik be. Érkezésünk előtt ennyire azért nem voltunk romantikusak, ám mi is a természet kínálta kalandokat kipróbálni érkeztünk a világ harmadik legnagyobb szigetére. A szigetre, amelyen a világon egyetlenként három ország osztozik. A déli több, mint kétharmad Indonéziához tartozik, annak Kalimantan nevű tartományaként. Az északi csíkon három szultánság osztozkodik: a független Brunei, valamint a Malajziához tartozó Sarawak és Sabah. Mi ez utóbbira szántunk két hetet.

Érdekes adatok a Fülöp-szigetekről

(Japán után még egy napot voltunk kénytelenek Manilában tölteni, átszállásból kifolyólag. A sors aljassága, hogy pont azt a várost kellett négyszer is felkeresnünk, amelyet az egész út során a legelviselhetetlenebbnek találtunk. Így most a filippínó érdekességek következnek, legközelebb pedig folytatjuk tovább a kalandokat.) - A Fülöp-szigeteken ketten naponta átlagosan 86 dollárt költöttünk. Tehát az ország délkelet-ázsiai mércével mérve kifejezetten drága. Nem olcsó a közlekedés és az étkezés sem, azonban a helyzet szállásilag a legrosszabb. Elég drágán elég vacak szobákat lehet csak kapni. Manilától északra, Baguio városában például ötven dollárért kaptunk egy olyan szobát, amiért Vietnamban tizenötöt sem kértek volna el. És minden importált termék a dezodortól a kekszig annyiba kerül, mint Magyarországon. - A Fülöp-szigetek nem Ázsia. Azt viszont sajnos nem tudjuk megmondani, hogy akkor pontosan mi. Vannak ázsiaias vonásai, a spanyol gyarmati örökség azonban ezeknél jóval erősebb. Az ország és az itteni emberek sokkal jobban hasonlítanak Mexikóra, mint a közeli Vietnamra vagy Kínára. Talán még valamiféle pán-maláj identitást lehetne rájuk bizonyítani, mert a malajziaiaktól és az indonézektől nem állnak olyan nagyon távol, ám azért mégiscsak jóval távolabb, mint a latin-amerikaiaktól. Ez európai turistaként egyébként inkább áldás, mint átok. A filippínóknak annyi a hibája, mint a pelyva, viszont legalább olyan áthidalhatatlan kommunikációs gátak nincsenek köztünk és köztük, mint köztünk és a legtöbb ázsiai közt. Még a humorunk is kompatibilis. - Az utunkon eddig felkeresett 14 ország közül messze a Fülöp-szigeteken a legjobb a popzene. A helyi MTV teljesen vállalható, a hazai gyártású videóklipek pedig mind zeneileg, mind képi világban évekkel a magyar színvonal előtt járnak. - Ha a korrupciónak más nevet kellene adni, a legegyszerűbb lenne Fülöp-szigeteknek keresztelni.

Érdekes adatok Japánról

- Japánban ketten napi átlagban 161 dollárt költöttünk. Ez több, mint utunk során bárhol máshol, viszont továbbra is állítjuk - ahogy azt már részletesen kifejtettük -, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága. - Japánban az összes menő autó, a Ferrarik, Bentley-k, Porschék és társaik mind balkormányosak. - Japánban nincsenek korcsok, szinte az összes kutya fajtiszta. Minden egzotikus fajta megtalálható, a Charles Springer spánieltől a bobtailig, legnépszerűbbek mégis a hosszúszőrű retrieverek, a pincsik és az akita-szerűségek. - Oszakában lényegesen drágább a metró, mint Tokióban. - Japánban minden iskolásnak kötelező az egyenruha. És az ovisoknak is, csak ők még cuki, intézményenként változó színű sapkácskát is hordanak. - A japán kerti törpéknek nincs vágott szeme, hanem minden szempontból ugyanolyanok, mint nyugati társaik, szakállal, süveggel, satöbbivel. - Nyugaton mindenki azt hiszi, hogy nincs menőbb japán ruhamárka az A Bathing Ape-nél. Ehhez képest Japánban gyakorlatilag senki nem hord BAPE-t. - A japán McDonald‘s nem különbözik olyan sokban a nyugati McDonald‘s-októl, mint amennyire Ázsiában szokás. Rizs például nincs. Van viszont Ebiburger, ami rákos, Teriyaki Burger, ami logikusan Teriyaki-szószos, valamint a csodálatos MegaMac, ami egy BigMac, csak négy fasírttal. Ami viszont nagy különbség, hogy itt tényleg mindenki maga dobja ki a tálcán maradt hulladékot, a szelektálás pedig olyan komolyan van véve, hogy első körben egy külön e célra rendszeresített tartályba kell önteni a maradék jeget és folyadékokat. - Japánban nincsenek koszos autók. - Minden japán cipője olyan tiszta, hogy van egy olyan gyanúnk, egyetlen párat sem hajlandóak egynél többször felvenni. - Hiába caplat az ember egy komplett napot vietnami papucsban Oszakában vagy Tokióban, a lába estig tiszta marad.

Enni Japánban

Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor a kirgiz és a filippínó konyha remekeiről írtunk, lévén hogy a japán konyháról minden bizonnyal jóval több olvasónknak van valamiféle elképzelése, mint az említett két gasztronómiai fellegvárról. Sőt, tapasztalataink szerint a japán konyha az, amely a világ ételeinek széles tárházából a legszélsőségesebb reakciókat képes kiváltani az emberekből. Van, aki szerint a nyers hal nem is emberi táplálék, és van, aki szerint a kifinomult kultúrember legfontosabb ismertetőjegye, hogy alkalmanként az I Love Sushitól rendel ebédet az irodába. Mindkét tábor számára vannak újdonságaink. A hasát szerető ember óriási elvárásokkal érkezik Japánba, és éppúgy, ahogy a közlekedés hatékonyságával vagy az általános tisztasággal kapcsolatban, e téren sem kell csalódnia. Bár mi három hét alatt arra jutottunk, hogy a vietnami és a kínai konyhát többre tartjuk a japánnál, elismerjük, rosszat enni Japánban nagyon nehéz. Ahogy az országban úgy általában is, a gasztronómiában sincsen semmi gagyi, a minőség minden esetben elsőrangú. Viszont – legalábbis a mi Ázsiához szokott pénztárcánknak – nem olcsó, így utunk során ez volt az első ország, ahol a helyi konyhák egy részéből szabályosan ki voltunk zárva. Így például kimaradt a japán császári haute cuisine, a főleg zöldségek mesteri elkészítésére és tálalására specializált kaiseki, és azt sem tudjuk, hogy mennyivel jobb a háromszáz dolláros szusi a hatvan dollárosnál.

Magyar jogsi Japánban - a végső igazság

Két súlyos tévhit Japánnal kapcsolatban 2. – Menő

Nem, nem menő. A világ tele van olyan fiatalokkal és nem olyan fiatalokkal, viszont többnyire azért mégiscsak fiatalokkal, akik Japánt egyszerre tartják a naprakész divat, a kifogástalan stílus és a három lépéssel a világ előtt járás Mekkájának, Sixtus-kápolnájának és Csárdáskirálynőjének. Nem szégyelljük bevallani, hogy mielőtt Japánba érkeztünk, nekünk is voltak ha nem is ilyen elvakult, de kicsit azért erre tendáló prekoncepcióink. Így Japán után viszont csak annyit tudunk mondani, hogy nem néz ám ki kevésbé hülyén egy oszakai kamasz, mint egy szabolcsi, csak mert Kanye Westnek öltözik, és nem 50 Centnek. Ha nem tudod, ki az említett két néger fiatalember, akkor ez a bejegyzés most kivételesen nem neked szól, ezért előre is elnézést. A japanofília igen súlyos elmebaj. Más kultúrájában turistáskodni – hogy egy igazi klasszikust idézzünk – minden esetben rendkívül nevetséges, márpedig a japanofilok általában nem maradnak meg külső szemlélőnek, hanem igyekeznek teljesen beleolvadni imádatuk tárgyába. Zen-kertet építenek otthon, mangát rajzolnak, vagy legalább hülye hajat viselnek. Esetleg ismerőseiket Japán-szakértelmükkel fárasztják. Leglehangolóbb képviselőjükkel a tokiói Harajuku állomás mellett találkoztunk.

Két súlyos tévhit Japánnal kapcsolatban 1. - Drága

Japán nem drága. Illetve pontosítanánk. Nekünk Japán drága volt, mert az utóbbi tíz hónapban ahhoz szoktunk, hogy ott eszünk, ahol akarunk, ott iszunk, ahol akarunk, és úgy utazunk, ahogy akarunk. Ázsia többi részéhez képest Japán igenis drága, még a nevetségesen olcsó Vietnamhoz vagy Indonéziához képest költségesebb Fülöp-szigetekről érkezve is egyik meglepetésből a másikba estünk a földönkívülinek tűnő árakat látva. Erre az élményre azért számítottunk, sőt, meg voltunk győződve, hogy Japán még Európa nyugati feléhez képest is nagyon fog fájni a pénztárcánknak. Néhány nap után viszont már láttuk, hogy Japán nem csak Berlinnél és Barcelonánál tud olcsóbb lenni, hanem egy kis odafigyeléssel akár Budapestnél is. Mielőtt rátérnénk a számok csodálatos világára, térjünk ki arra, hogy mi az, ami „olcsó“, mi az, ami „drága“, és mi az, ami „megéri“. A világ lerohadt részei, például az a sok béndzsa ország Üzbegisztántól Indonéziáig, ahol eddig jártunk - olcsó. Azért a kevés pénzért cserébe az ember nem mindig kap minőséget, de a „megéri-e?“ kérdés egyszerűen nem merül fel ilyenkor sem, illetve akiben igen, az üsse fel a Google-t a „szarrágó“ kifejezésnél. A fejlett világ viszont, valamint annak közvetlen perifériája – drága. Vannak persze fokozatok, hiszen míg London és Barcelona borzalmasan drága, Berlin és Budapest csupán közepesen, Peking és Pozsony meg csak egy kicsit.

Tokió

Egyáltalán hogy merészelünk sommás véleményt alkotni Tokióról azután, hogy mindössze öt és fél napot töltöttünk ebben az agglomerációval együtt 35 milliós ultra-hiper-megalopoliszban??? Van a világon néhány város, elsősorban éppen Tokió és New York, aztán talán London, Párizs, Róma, és még egy-két hasonló kaliberű hely, amelyekkel valamiért csak úgy illik bánni, mint a művészettörténet legnagyobb alkotásaival, a Mona Lisával, a Karamazov testvérekkel meg persze a Bitlisszel. Szabad ellenvéleményt megfogalmazni, de csak évtizedes tanulmányokat követően, és még akkor is reszkírozva a futóbolond címkét. Nekünk viszont Tokióról is van véleményünk egy ilyen röpke találka után, mint ahogy van véleményünk az említett három műalkotásról is (csak hogy le legyen írva, sorrendben: halálosan semmilyen; remekmű; rendben van, de indokolatlanul túlértékelt). Tokió valószínűleg azért került az előbb felsorolt érinthetetlen kiválasztottak közé, mert rajongói szerint nincsen széles-e világon semmi, ami Japán fővárosához fogható lenne. Ez természetesen igaz, hiszen Váchoz és Jekatyerinburghoz sem fogható semmi. Az viszont nem igaz, ami e lelkesedés mögött van. Tokiónak ugyanis éppen az a titka – és ez a mi sekélyes és elhamarkodott véleményünk ez a soványka öt és fél nap után –, hogy bár tényleg különbözik minden más méretesebb településtől, a lényeges pontokon valójában teljesen ugyan olyan. Ha olyan nagyon más lenne, nem is tudtuk volna úgy élvezni, ahogy élveztük. Nem vagyunk mi ufók.

A felkelő nap vidéke

Financiális és időbeli korlátokból kifolyólag japán vakációnkat az ország legsűrűbben lakott vidékén töltöttük. Honshu, a legnagyobb japán sziget annyira urbanizált, hogy hosszas, elvileg városok közti vonatutakat is meg lehet tenni végig teljesen egyforma és teljesen unalmas kert-, alvó- és elővárosokon át. Ennek ellenére semmiképpen sem akartuk kihagyni az ország ritkábban lakott vidékeit, így Kiotó és Tokió között felkerestük a közepesen méretes Kanazawa, Takayama és Matsumoto városokat, valamint ezek közvetlen, relatíve vadregényes környékét. Japán eldugottabb szegleteit sokféleképpen be lehet járni, hármunknak a leggazdaságosabb és egyben legpraktikusabb megoldásnak a bérelt autó tűnt. Az így megspórolt pénzt természetesen sörre és rizspálinkára fordítottuk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a magyar embernek hiába van nemzetközi jogosítványa, ezzel még nem vezethet Japánban. Sajnos Magyarország a nemzetközi közlekedésről szóló 1968-as bécsi egyezményt írta alá, nem pedig azt az 1948-as genfit, amelyet a japánok. Kivételesen nem csak nekünk rossz, hanem például a németeknek és a franciáknak is, úgyhogy most az egyszer nem sírtunk a másodrangú világpolgárság miatt. Pláne, hogy gyorsan kiderült, nem minden japán autókölcsönző alkalmazottai vannak tisztában ezekkel a nemzetközi jogi nüanszokkal. Inkább arra koncentráltunk, hogy kilenc és fél autómentes hónap után, életünkben először ülve automata, ráadásul jobbkormányos autó volánjánál, ne törjünk össze semmit.

Japánkert

E blog csúcspontjai közé tartoztak azok a bejegyzések, amelyekben hosszasan írtunk olyan dolgokról, amelyekről elindulás előtt fogalmunk sem volt, viszont még most sem sok. Ott volt például a kínai vonatozás és a szerecsendió, két milliókat érdeklő téma, amelyek tárgyalásával ezeket a milliókat megvilágosítottuk és jobb utakra tereltük. A szót tovább nem szaporítva most akkor rátérnénk a japánkertekre. Őszintén reméljük, hogy hiányos ismereteink propagálásával újabb életeket sikerül teljesebbé tennünk. Hogy a japánoknak fontos, mi van a házon kívül, a kerítésen viszont még belül, azt maga a japánkert szó létezése is tökéletesen mutatja. Akárcsak a franciák a salátát, az oroszok a rulettet, a spanyolok pedig a viaszt, a japánok is imádják a kerteket. A ma létező leghíresebb példányok több száz éve lettek kialakítva, a műfaj népszerűsége pedig töretlen. Bár hülye ruhákat viselő fiatalokkal azért nincsenek tele, az általunk felkeresett kertek közül csak az nem volt tömve japánokkal, amelyikbe eleve nem engedtek be fűt és fát. A japán ember még ha városlakó is, igyekszik a rendelkezésére álló szűkös teret lehetőség szerint parkosítani, még ha ez sok esetben nem is jelent többet a bejárati ajtó elé kirakott két darab, formásra nyírt cserepes növénynél.

Minden út Kiotóba vezet

Három hét alatt Japánból keveset lehet csak látni, így kénytelenek voltunk számtalan potenciálisan szép és jó várost, falut, hegyet és völgyet előre kilőni a programból. Két helyet nem fenyegetett egy pillanatig sem a kiszórás: Tokiót és Kiotót. Az utóbbiba jutottunk el először, ami történelmi szempontból is rendkívül korrekt választás. Tokió – legalábbis ezt feltételezzük így látatlanban – a mai Japán, az évszázadokon át fővárosként funkcionáló Kiotó pedig a dicső múlt. A múlt a világ jelentős részén kopott romokat, ódon rozsdát és jó sok porréteget jelent, Japánban viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Kiotóban másfél millióan laknak, a város közepén pedig van egy folyó, amelyben gémek, kócsagok és egyéb termetes madarak halásznak, és bár nem próbáltuk ki, valószínűleg a vizét is meg lehet inni. Oszaka sem volt az a koszfészek, az annyival azért nem kisebb Kiotó viszont gyakorlatilag bukolikus tanya hozzá képest, ahonnét hiányoznak a neonnal borított utcasarkok, viszont cserébe a képeskönyvekbe való japánság nagy része megtalálható itt.

Megtisztult testben megtisztult lélek

Azt hittük, Japán majd egyből letépi a fejünket a sok robottal és neonnal. Ehhez képest megérkezésünk a Kansai nemzetközi repülőtérre, majd betömegközlekedésünk Oszakába egyáltalán nem volt valami nagy szám. Sanghaj után az ember már nem esik hasra, ha a terminálok közt vezető nélküli vasút közlekedik, a HÉV-jegyet pedig automatából lehet vásárolni. Sikeresen megtaláltuk a szállásunkat, könnyek közt köszöntöttük expedíciónk ideiglenes harmadik tagját, Tamást, nyugtáztuk, hogy otthon nem történt semmi érdekes, majd gyorsan elkezdtük élvezni a civilizáció olyan kényelmeit, amelyektől egészen elszoktunk az utóbbi kilenc hónapban.Sokáig nem tudtunk betelni például azzal a csodával, hogy Japánban a csapokból olyan víz folyik, amivel nem csak kezet és retkes lábat lehet mosni, hanem simán meg is lehet inni. Az sem volt semmi, hogy szobánkban az ágyneművel kapcsolatban fel sem merült, hogy esetleg közelebbről meg kellene vizsgálni a rajta éktelenkedő foltokat, vérről vagy valami még ijesztőbbről van-e szó, hiszen egyáltalán nem is voltak rajta foltok. Hiába nézett ablakunk egy forgalmas sínpárra, mégis édesdeden tudtunk szobánkban aludni, egyrészt mert a vonatok nem olyan hangosak, másrészt pedig mert itt a nyílászárókat bizony tisztességesen hangszigetelik. Szinte sírva csukogattuk és nyitogattuk ablakainkat, és hitetlenkedve konstatáltuk, itt egy bezárt ablak megálljt parancsol a zajnak. Manilában, Saigonban és Yangonban valószínűleg senki nem hinné el, hogy ilyen csoda egyáltalán lehetséges.

Enni a Fülöp-szigeteken

Tudjuk, hogy mindenki inkább a japán kalandjainkról olvasna már, de legyetek szívesek és szenvedjetek még egy kicsit a filippínó konyha rejtelmeivel! Ha jól emlékszünk - és jól emlékszünk -, utunk során eddig a Fülöp-szigetek volt az egyetlen ország, amelynek csapnivaló konyhájára előzetesen több olvasónk is felhívta a figyelmünket. És igazuk is volt. De csak egy kicsit. A filippínó konyha tényleg nem egy thai vagy egy vietnami, bár speciel a mianmari előtt nincs miért szégyenkeznie. Maradjunk inkább annyiban, hogy mint a világon majdnem mindenhol, aki akar, az a Fülöp-szigeteken is tud egészen elsőrangút ebédelni és vacsorázni. Reggelizni azt nem, mert a helyiek ébredés után imádnak benyomni egy nagy adag rizst tocinóval, ami mézben pácolt szalonnaszerűség, és a legborzalmasabb íze van valamennyi közül, amit kilenc hónap alatt kóstoltunk, simán verve a tádzsik vidéki konyakhamisítványt is. A tocinónál már csak az volt a megdöbbentőbb a filippínó konyhával kapcsolatban, hogy mennyire hasonlít a magyarra. Nem viccelünk. Persze nem igazi magyar hatásról van szó, de az biztos, hogy a kizárólag csak hazai ízeket megkóstolni hajlandó közép-európai parasztgyomor is degeszre tudná magát zabálni itt, a Maláj-szigetcsoport északkeleti csücskében. A filippínók például imádják a sült csülköt (crispy pata), ami legtöbbször annyira omlósra és ropogósra sikerül, hogy még a csülök-fasiszta Ausztriában is megállná a helyét. Előszeretettel főznek össze krumplit mindenféle zsíros hússal, hogy legyen, ami kellően felszívja a szaftot, és attól még finomabb legyen, és van például orjaleves is, amiben annyi az ázsiai elhajlás, hogy tamarinddal kicsit megsavanyítják, de egyébként egy az egyben olyan, mint a miénk. Egyszer ecetes uborkasalátát is kaptunk valamihez, amiből éppen csak a tejföl hiányzott és a helyiek legszívesebben töpörtyű-szerűséget (chicharron) ropogtatnak a hosszú buszutakon, amit az árusok bőven nyakon öntenek valami csilis-fokhagymás lével.

Japánban vagyunk! Jézus atya úr isten, JAPÁNBAN VAGYUNK!!!!!!!!

El fin de las Filipinas

Utolsó Fülöp-szigeteki programunk a helyi Szentendre felkeresése volt. Nem csinálunk sportot ezen városok végiglátogatásából, bár azt sem állítjuk, hogy véletlenül jártunk eddig a kínai Pingyaóban, a malajziai Melakában, a laoszi Luang Prabangban és a vietnami Hoi Anban, sőt, tulajdonképpen Makaóban is. Azért mentünk el ezekbe, mert tapasztalataink szerint a turista-tömegek és az itt árult, nyilvánvalóan hamis illúziók ellenére is ezeknek a városoknak – akárcsak az eredeti Szentendrének – van szép és élvezhető oldala. Viganról is ezt feltételeztük tehát. Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, darabokra lőtték 1945-ben, ma a Fülöp-szigetek első számú gyarmati építészeti emléke Vigan városának központja. Az itt látható épületek többségét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél kezének nyomát fel lehet rajtuk fedezni. Európai a díszítés, a bútorok és az épületek külseje, viszont ezek belső struktúrája jellegzetesen kínai. A földszinten az utcafronton a bolt és a raktárak, felettük pedig a lakószobák. Mivel az elmúlt hónapokban elég sok kínai mindenfélével találkoztunk, Viganba inkább a spanyol lét nyomaiért mentünk. Akárcsak mindenhol máshol az országban, expedíciónk itt is különös felfedezéseket tett ezügyben.

A vizes rizs nagyon finom

Miután végeztünk a Fülöp-szigetek déli részével, észak felé vettük az irányt. Vérző szívvel mondtunk le Mindanao szigetéről és vele együtt a muszlim délről, valamint Palawanról, az ország búvár- és dzsungel-központjáról. Azt azért nem állítjuk, hogy öt hét a Fülöp-szigeteken semmire sem elég, de hogy mindenre nem, az egészen biztos. Luzon szigetének Manilától északra eső része viszont kihagyhatatlan volt, így egy repülő- és két halálosan idegesítő buszút segítségével átbumliztunk ide. Észak-Luzon pedig elsősorban az egyszerűen Cordillerának nevezett hegyvidék, és az itt található rizsteraszok miatt kihagyhatatlan. E blog hűséges olvasói nyilván emlékeznek arra, hogy utunk során már kétszer is találkoztunk rizsteraszokkal, egyszer Délkelet-, egyszer pedig Dél-Kínában. A lépcsősre vágyott hegyoldalakból azonban még bőven nem volt elegünk. Egyrészt mert amit Kínában látunk, az is nagyon tetszett, másrészt mert a Fülöp-szigetekieket tartja a rizsterasz-szakirodalom a szakma nonpluszultrájának, harmadrészt pedig mert a csúcson lévő rizsteraszokhoz még nem volt szerencsénk. Ősz végén Kínában vagy elsárgult, kiszáradt zsombékokkal találkoztunk, vagy teljesen üres, egymás felett sorakozó barna pocsolyákkal, amik ugyan egyaránt jól néztek ki, de azért sejtettük, hogy lehet ez még ennél is jobb. Május vége az észak-luzoni rizsteraszok megtekintésének szempontjából ideális időpont, ezek ekkor pompáznak teljes zöld díszükben, úgyhogy pont jókor jöttünk.

Az ezüstérem is szépen csillog

Sajnos életünk hátralevő évtizedeit azzal fogjuk tölteni, hogy Kei-hez hasonló tengerpartokat keresünk, és egymás után fitymáljuk le a versenyzőket. Ennek ellenére meg akartuk nézni, mit tud egy filippínó strand. Ahhoz azért elég sok itt a sziget, hogy ha a tökéletest nem is tudja egyik sem nyújtani, a tökéletes mínusz nagyon kicsit legalább igen. Két kört is futottunk, és ahogy a dal nagyon szépen mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem. Először Siquijorral próbálkoztunk. Úgy emlékeztünk, hogy az út során ezt több megbízható ember is ajánlotta, bár mivel jegyzetelni elfelejtettünk, amikor még pontosan emlékeztünk a névre, simán lehet, hogy egy másik, szintén S-betűvel kezdődő szigetre kellett volna mennünk. Késő bánat. Az is Siquijor mellett szólt, hogy előző állomáshelyünkről, Boholról, van ide hajójárat, ráadásul nem is akármilyen, hanem a Fülöp-szigeteki tengeri közlekedés csúcsát jelentő óriási, légkondicionált motorcsónak-szerűség.

Halál délután

Mindenképpen szerettünk volna látni egy filippínó kakasviadalt, bár egyikünk sem támogatja az állatok indokolatlan lemészárlását. Az lenne a legjobb, ha az egész világ vegetáriánus lenne, csak mi ennénk finom húst, hogy minél több szőrös meg pelyhes meg pikkelyes kis izé élhessen boldogan. Be nem tennénk a lábunkat egy bikaviadalra, ki a fene akar együtt lenni vérszomjas néhány ezer spanyol nyugdíjassal. És a pitbull-tornákról ne is kelljen semmit mondanunk. A Fülöp-szigeteki kakasviadal azonban más, mert az egy teljes nép (illetve annak ötven százalékának) legkedvesebb, és sok esetben egyetlen szórakozása. Már utaltunk rá, hogy a Fülöp-szigeteken milyen nehéz öt percnél hosszabb időre elszakadni mindentől, ami kakas. Azóta azt is megtudtuk, hogy az országban jelen lévő nagy állateledel-forgalmazók, például a Purina, árulnak speciális, direkt harci kakasoknak ajánlott tápokat. A filippínóknak a kakasviadal az, ami a braziloknak a foci, azzal a különbséggel, hogy itt nem sokan nézik kevesek játékát, hanem szinte mindenki egyszerre néző és játékos is. Nagyon sokan maguk is nevelnek harci kakasokat, aki pedig eljár kakasviadalokra, az mind fogad is valamelyik versenyzőre. Aki nem néz meg legalább egy kakasviadalt, annak tulajdonképpen teljesen felesleges eljönnie a Fülöp-szigetekre.

Kismajom, csokihegy, magyar ember csak Boholra megy

Azért kacskaringóztunk annyit Boholért, mert meg akartunk itt nézni két dolgot, az öt napos bolyongás és benzingőz után pedig még pihenni is egy kicsit. Az utóbbi tevékenységhez a Loboc folyó partján, a hasonló nevű kisvárostól néhány kilométerre épült bungalókat néztük ki. 18 dollárért járt egy elég nagy szoba saját fürdőszobával, szúnyoghálós ággyal, valamint annyi gekkóval, gyíkkal és hangyával, hogy csak az ő mindennapjaik megfigyelésével el tudtunk tölteni fél napot. Lehetett még itt bérelni biciklit és csónakot, valamint volt egy nyugatias étterem, ez utóbbinak mi speciel annyira nem örültünk. Utunk során most laktunk először fehér emberekre belőtt, fehér emberek által üzemeltetett helyen, és az élmény rendkívül tanulságos volt.   A közepesen bolond, belga Rita, valamint férje/élettársa/barátja, a szintén belga, viszont nagyon bolond és nagyon fárasztó Chris tíz éve nyitották meg álmaik szállodáját, a Nuts Huts névre keresztelt, 40 ember elszállásolására alkalmas bungalósort. Előtte angolt tanítottak Kínában, még régebben pedig a halál szélén álló betegeket ápoltak Antwerpenben, de már évtizedek óta arra készültek, hogy egyszer lesz egy ilyen helyük. Utunk során sok emberrel találkoztunk, aki az otthoni mindennapok elől menekülve folyamatosan arról beszélt, hogy valahol a világ végén nyitni kellene egy bárt vagy szállodát vagy búvárbázissal kombinált, szörfdeszkákra épített éttermet, de valahogy ezeket a terveket hallgatva egyszer sem voltunk meggyőződve, hogy valaha is megvalósulnak. A Nuts Huts viszont sikerült, a sűrű zöldben a folyóról is alig lehetett látni a parttól néhány méterre épült házikókat. Nyilvánvaló volt, hogy az egészet valaki nagyon jól kitalálta, ami pedig ritka, meg is csinálta. Többek közt ezért is volt érdekes Rita és Chris sztorijait hallgatni.

Egyenesen mindenki oda tud menni

Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az érdescápák után lelkesedésünk az utazással kapcsolatban el ugyan nem szállt, viszont meglehetősen céltalanul csapongott. Fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Gyorsan rájöttünk, a Fülöp-szigetek többek közt abban is hasonlít Indonéziára, hogy még közepesen sok idő alatt is lehetetlen rendesen bejárni az egészet. Túl nagy az ország és túl sok itt a sziget, így muszáj szelektálni. Szelektáltunk, szelektáltunk, a turistacsapdákat kilőttük, a nagyon érdekes, ám nagyon távoli szigeteket pedig fájó szívvel ugyan, de szintén kilőttük. Végül arra jutottunk, hogy kezdjük Bohollal.  Ahhoz, hogy Bohollal kezdhessük, először el kellett oda jutni Donsolból. Vessünk közösen egy pillantást a fenti térképre. A felső részén középen a képbe belógó földdarab Luzon szigetének déli része, rajta az a piros pont Donsol. Az ott lefelé középtájon pedig Bohol, pirossal itt a Loboc nevű kisvárost jelöltük, ahova el akartunk jutni, mert azt hallottuk, hogy ott jó. Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha megpróbált eljutni mondjuk Pestlőrincről a Budakeszi útra, egyenesen soha, sehova nem lehet menni. Egy szigetvilágban pláne nem. Ha pedig anyagi helyzetünkből kifolyólag a röpködéstől eltekintünk, akkor pláne-pláne nem.

Nagy hal

(Ahogy az minőségükből látszik, az ebben a bejegyzésben található képeket bizony az internetről loptuk. Ezért valamennyi érintett elnézését kérjük. További képek a donsoli érdescápákról itt találhatóak) Mi is szinte teljesen elfelejtettük, de ez a hosszú utazás egy rövid Fülöp-szigeteki nyaralás ötletéből született meg. Nem nagyon tudtuk, mi van ott, gondoltuk megnézzük. Aztán felfogtuk, hogy a Fülöp-szigetek milyen messze vannak Budapesttől, és hogy egyszer az életben milyen jó lenne nem csak egy rövidet nyaralni, és így végül arra jutottunk, hogy ne csak a Fülöp-szigeteket nézzük meg, hanem a környéket is. Annyit azért tudtunk a Fülöp-szigetekről már korábban is, hogy érdescápákat mindenképpen szeretnénk ott látni. Most pedig már láttuk őket, úgyhogy mehetünk is haza. De még nem megyünk. Az érdescápákhoz nagyon nehéz Manila érintése nélkül eljutni. A sci-fik szerint a jövő nagyvárosai acélból és üvegből készült metropoliszok lesznek, ahol mindenki saját kis lebegő autóval száguldozik a negyedik emelet magasságában. Ezek az optimista forgatókönyvek talán igazat is mondanak New York, Tokió és Sanghaj jövőjéről, de hogy a világ nagyvárosainak derékhadáról, Mexico Cityről, Lagosról, Kalkuttáról és Maniláról nem, az egészen biztos. Ezek az éveken belül húszmilliós metropoliszok (már ha még ma nem laknak bennük ennyien, az utcagyerekeket rendkívül nehéz precízen megszámolni) cseppet sem futurisztikusak, és nem is lesznek azok soha. Egyszerűen csak nagyon sok ember él egymás hegyén-hátán, és a tömegközlekedés, a levegő minősége, valamint az előttük kígyózó soroktól kikészült gyorséttermi kasszások idegrendszere egyaránt folyamatosan a végső összeomlás szélén áll. Leszünk még Manilában, úgyhogy a végső igazságot majd csak később mondjuk meg róla, de így elsőre kiemelkedően borzalmasan helynek tűnt.

Érdekes adatok Vietnamról

- Vietnamban naponta átlagban 76 dollárt költöttünk. Ezt erősen torzítja a drága vízum, valamint az oltás, amit pont Hanoiban volt esedékes beadatnunk. Ezek nélkül simán hetven dollár alatt lettünk volna. És persze mehettünk volna olcsóbban a Halong-öbölbe és ehettünk volna kevesebbet. - Szerintünk nincs még egy nép a világon, amelyik olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint a vietnami. Többször megverték a mongolokat, aztán a gyarmati francia hadsereget és az amerikaiakat, majd az 1970-es években még a kommunista Kínát is. - Vietnam számos pontján le van tiltva a blogspot.com. De nem mindenhol, és a logikára nem sikerült rájönnünk. Más cenzúrázott weboldallal viszont nem találkoztunk, ami azért egy ilyen kemény diktatúrától egész rendes dolog. - Talán torzít a minta, hiszen az expedíció egyik felének már olyan hosszú a szakálla, hogy olyat szinte csak gyanús elemek hordanak, de Vietnamban kétnaponta próbáltak nekünk füvet eladni. - A Fülöp-szigeteket leszámítva errefelé messze a legtöbb keresztény Vietnamban él. Az ország lakosságának nyolc százaléka szavaz Buddha helyett inkább a Bibliára, és mivel a vallásellenesség annyira már nem buzog a rezsimben, szinte minden faluban van egy vadonatúj, feleslegesen nagynak tűnő templom. - Vietnamban igen népszerű a vietnami papucs. - Minél északabbra járunk Vietnamban, annál több a jó nő. Délen kis töpszlik mind, és az arcuk is sokkal csúnyább.

Enni Vietnamban

Mielőtt megérkeztünk volna az országba, volt valamiféle halvány elképzelésünk a vietnami gasztronómiáról, de erre azért nem számítottunk. Thaiföldön nem voltunk elég ideig, hogy kiforrjon a véleményünk, most viszont nagyon határozottan ki merjük jelenteni, hogy ami itt folyik, azt legfeljebb a kínai konyhákban múlják felül. Mondjuk ezt mindazok ellenére, hogy életünkben először itt kaptunk szabályos MSG-mérgezést. A vietnami szakácsművészetnek ott a helye a világ legnagyobbjai közt, és bár itt sem vetik meg az egzotikus alapanyagokat (kér valaki még ki nem nyomott tojást a tyúk tojócsatornájával együtt tálalva, ha egyáltalán így hívják ezt az izét?), a fogások nagy többségének értékeléséhez nem is kell különösebben elszántnak lenni. Mi egyszer bevállaltuk a csigát, de ízetlen, rágós vacak volt, ebben speciel Európa tényleg erősebb. Saját elméletünk szerint - bár attól tartunk, ezt a spanyolviaszt sem mi találtuk fel - a vietnami konyha a négy nagy kínai főzőiskola közül a déli továbbfejlesztett, a helyi trópusi alapanyagokra szabott változata. A kantoni dimsum-kultúra nyomai számtalan vietnami ételben felfedezhetőek, koppintással viszont hiba lenne az ittenieket vádolni. A hatalmas északi szomszédot a csatatéren is többször elverő vietnamiak számtalan étele igazi helyi fejlesztés.