2008. január 31.
Életünkben először vettük a fáradtságot, és küldtünk egy emailt egy útikönyv-kiadónak, segítendő a munkájukat. Ez volt az. Előzményként érdemes annyit tudni, hogy a Lonely Planet Mianmar-kötete példátlan módon az első húsz oldalán azt taglalja, hogy a lelkiismeretes turistának egyáltalán szabad-e betennie a lábát egy ilyen mocskos diktatúrába. In case you got here through Google or some other wonder of the internet, this is a letter we sent to Lonely Planet after out trip to Myanmar. Hello, We are a Hungarian couple who spent 40 days in Myanmar from mid-December to late January 2007/2008. Because of the riots in September 2007 there were even less tourists in the country than it is usual, and this obviously turned some people in the tourist industry (trishaw drivers in Mandalay, souvenir sellers in Bagan, boatmen at Inle, etc.) quite desperate and pushy by Myanmar standards. The least we can do to help this country is contributing some tips & info to the next edition of LP Myanmar.
2008. január 30.
- Mianmarban ketten összesen naponta átlagosan 67,9 dollárt költöttünk. Meg lehetett volna oldani ennél sokkal kevesebből (napi 50, sőt, akár 40 dollárból is), ha a) nem megyünk el Mrauk U-ba és a dolgozó elefántokhoz Taungoo mellett b) nem repülünk hanem buszozunk az Inlétől Ngapaliba és c) nem megyünk el az ország legdrágább éttermeibe.- Mianmar jelentős része hermetikusan el van zárva a külföldiek elől. A junta szerint az ő biztonságuk érdekében, mert a zárt területeken terroristák és gerillák tevékenykednek. Ez részben igaz, csak még annyit kell hozzátenni, hogy ezeken a vidékeken vannak a kormány által működtetett koncentrációs- és kínzótáborok, itt vannak az állami mákföldek, itt hajtják ki a falusi gyerekeket az aknamezőkre felrobbanni, itt erőszakolják meg a kormánnyal szembeszállni merő kisebbségek asszonyait és leányait, és itt történik minden olyasmi, ami a világon máshol csak a Kongó dzsungeleiben, Darfúrban, Csecsenföldön és még néhány hasonlóan szerencsétlen helyen szokott előfordulni. - Szinte minden mianmari férfi életében legalább kétszer bevonul szerzetesnek. Egyszer 7, egyszer pedig 21 éves kora körül. Sokak számára ez nyilván inkább társadalmi kötelezettség, mint belülről fakadó hit, úgyhogy láttunk a motorbiciklije mellett lazán cigiző szerzetest is. Nagyon sok mianmari nő vonul be egy időre apáca-kolostorba, de tőlük annyira nem várják ezt el, mint a férfiaktól. - A mianmari kutyák ugyanúgy buddhisták, mint gazdáik. Közép-Ázsiában csak óriási pszichopatákkal találkoztunk, itt viszont minden eb sovány, szerény és soha nem ugat. - Mianmarban szinte sehol nem találkozni a vezér (Than Shwe tábornok) és közvetlen beosztottainak képeivel. Néha az esti híradóban felbukkannak, de egyébként a hatalomnak nincs olyan egyértelmű arca, mint diktatúrákban lenni szokott.
2008. január 29.
Ez a bejegyzés majdnem egyetlen mondatból állt. „Tessék megkeresni az országban a thai éttermeket.“ Mert hát a világ legjobb gasztronómiai kultúrái közül három, Kína, India és Thaiföld közé beékelt országba a hasára adó ember magas elvárásokkal érkezik. Hiába azonban a művelt szomszédok, ha egyszer Mianmar mai nyomorúságos állapota nem igazán kedvez a kulinaritás tobzódásának. A helyzet azért nem tragikus. Ahol szabadon nő a gyömbér, a csili és a halszósz, ott mindig lehet jót enni. Viszont lehetne sokkal jobban is. Tádzsikisztánban soha semmilyen gasztronómiai kultúra nem létezett, a hegyi embereknek elég volt a krumpli, meg néha egy kis kecske, olyan magasan más nincs is. Mianmarban viszont, ahol minden második bokron citromfű és csili nő, az ország pedig roskadásig tele van zöldséggel és gyümölccsel, simán lehetne sokkal izgalmasabban főzni. Mindezek ellenére a mianmari konyha direkt visszafogottan bánik a fűszerekkel, és az országban megtermő csodák egytizedét sem használja. Érződik persze a kínai, a thai és az indiai hatás is, de mindháromnak egyfajta lebutított verziója kerül a mianmari tányérokba.
2008. január 26.
2008. január 25.
Ahhoz, hogy elefántokat lássunk melózni, Yangonból először 300 kilométerre északra, Taungoo-ba kellett utaznunk. Taungoo piszkos és poros mianmari kisváros, viszont itt működik az ország legjobb szállodája, amely simán felveszi a versenyt bármelyik osztrák családi panzióval. Bár azért azt szívesen megnéznénk, milyen szinten tudná űzni a vendéglátást a sok Stroblmayer-család, ha még áramot sem kapnának a helyi önkormányzattól. A Taungoo-i Myanmar Beauty Guesthouse-t egy már nyugdíjas orvos házaspár üzemelteti, a környékbeli falvakból toborzott személyzettel. A legjobb szobájukért 25 dollárt fizettünk, ennek fejében ízlésesen és gyarmatiasan berendezett szobánk baldachinos ágyából a keletre nyíló ablakon keresztül nézhettük meg minden reggel a rizsföldek mögött lejátszódó, drámai napfelkeltét, kaptunk akkora reggelit (még zöldségcurry és leves is volt benne), hogy egyik nap sem bírtuk a hatodát sem megenni, és egész nap annyi egzotikus gyümölcsöt zabálhattunk fel a hobbikertész doktorok kertjéből, amennyi csak belénk fért. Ha nincs errefelé semmilyen értelmes program, akkor is simán el bírtunk volna itt lenni néhány napot.
2008. január 22.
2008. január 20.
Mianmarban azokra a helyekre eljutni, amelyek kicsit is kívül esnek az ország közepét átszelő folyó, az Ayeyarwady völgyén, nem egyszerű. Az ilyen és olyan okokból lezárt országrészeken szárazföldön tilos átkelni, a Mianmart irányító tábornokok pedig nem törik magukat, hogy a turisták az így az ország többi részétől elvágott, ám magukban nyitott területeket olcsón és gyorsan elérhessék. Viszont pont a nehéz megközelíthetőség csak még vonzóbbá teszi a nemzettesttől így elszakított vidékeket. Ezek a területek közül mi Mrauk U-t választottuk célul, mert egyrészt ide még relatíve megfizethető áron lehet eljutni (van, ahova napi 300 dollár per fő a beugró), másrészt az elfelejtett romváros a bangladesi határ közelében sokat ígért. Ahhoz, hogy az ember Mrauk U-ba (ejtsd Mjau Ú) utazhasson, előbb Sittwébe, a Bengáli-öböl partján, annak északi végéhez közel fekvő városba kell eljutnia. Ngapaliból, előző állomáshelyünkről Sittwébe két út vezetett. Egy háromnegyed órás légi, fejenként 63 dollárért, és egy kétórás buszutat nyolc óra tengeri hajózással megfejelő, nagyjából 45 dollárért. Könnyű választás volt. Sittwéből viszont már nem volt sok opció, a Mrauk U-ig hátralévő 65 kilométert csak a szárazföldbe benyúló folyókon és csatornákon hajózva lehet megtenni.
2008. január 14.
Mindketten azt hittük, hogy nem vagyunk tengerparton döglő típusok. Egyikünk hét, másikunk legalább húsz éve nem feküdt egy délutánnál többet a homokban, mert az unalmas. Viszont ahogy ezen az úton felfedeztük a bennünk szunnyadó kirándulót, most, öt napot henyélve a mianmari tengerparton arra is rájöttünk, hogy a strandolást is lehet élvezni, csak jókor kell menni jó helyre. Az időzítéshez nekünk négy és fél hónap utazás kellett, ennyi idő után mindketten úgy éreztük, ideje lenne egy kicsit lábat lógatni. A helyszín kiválasztásával nem volt sok gondunk, mert Mianmarnak ugyan van vagy ezer szigete és több száz kilométernyi tengerpartja, strandolásilag csak három szakasz jöhet szóba. A többi vagy olyan területen van, ami le van zárva a külföldiek elől, vagy szinte lehetetlen megközelíteni, vagy nincs ott semmilyen szálláslehetőség, vagy csak egyszerűen nem olyan szép.
2008. január 7.
A nagyon nagy nevezetességekről mindig csak egyetlen kép él az emberiség közös agyában. A dokumentumfilmeknek és a mindent leegyszerűsítő nemzeti turisztikai hivataloknak köszönhetően a Nagy Falra mindenki ugyanúgy gondol. A hegyek gerincén a horizontig húzódó sárkányfarokra, a kép előterében valamelyik bástyával. A Machu Picchuról készült szinte összes poszter ugyanabból a szögből mutatja a várost, mögötte a következő hegy sötétzöld kúpjával. Baganról ez az egyetlen kép naplementekor készül valamelyik sztúpa tetejéről, szemben fotózva a napkoronggal, és egy másik sztúpa hangsúlyos sziluettje mellett még néhány száz tűhegyes csúcsocska látszik rajta. Nem véletlenül reklámozzák minden olyan helyen ezzel Mianmart, ahol Mianmart egyáltalán reklámozzák, mert ez azon látványok közé tartozik a világon, amelyek nélkül teljes életet élni lehetetlen. Ha Bagan rommezeje a világon bárhol máshol lenne, esetleg Észak-Koreát, a Kongó dzsungeleinek különösen sötét szekcióit és természetesen Tádzsikisztánt leszámítva, bérelt helye lenne minden hülye „a XXI. század hét csodája szavazáson". Itt Mandalay és Yangon között, az Ayeyarwady kanyarulatában viszont még jó sokáig meg fog maradni a relatív névtelenségben, aminek - ahogy az mindjárt kiderül - azért vannak előnyei is.
2008. január 3.
December végét külföldön, családtól és egyéb ismerősöktől távol tölteni mindkettőnk számára szinte teljesen új élmény volt. Egyikünk születésnapja ráadásul december 29-re esik, úgyhogy nekünk ez az egy hét háromszorosan is szent. Fogalmunk sem volt, mit kezdjünk magunkkal ennyi ezer kilométerre a Bazilika éjféli miséjétől, a varázslatos Vörösmarty téri karácsonyi vásártól, a jobbnál jobb szilveszteri programoktól és úgy általában Budapest fényeitől. Észak-mianmari kalandjaink után december 23-án délután értünk vissza Mandalaybe, és a várost így másodszori találkozásra igazi metropolisznak láttuk, ahol még meleg zuhanyt is lehet venni sok nap porosodás után. Bár a Szenteste Mandalayben szóösszetétel igen jól hangzik, mégsem akartunk csak ezért egy napot vesztegelni a városban, amelyből már minden kihozhatót kihoztunk. Úgy döntöttünk, a 24-ét inkább utazással töltjük, viszont ha már így alakult, akkor legalább kényelmes utazással.
2007. december 30.
K. 1966-ban született Észak-Mianmarban, bár akkor még Burmának hívták az országot. Családja a palaung törzshöz tartozott, azon belül is a nemesi ághoz. Anyja már orvosként dolgozott egy kisvárosban. A Burma, Laosz és Kína közt szétosztott palaungok ma nagyjából hatszázezren vannak, bár K. kétmillióról tud. Kínában a Peking által elismert ötvenakárhány kisebbség közé tartoznak, Mianmarban viszont a kormány a sokkal népesebb shanok egyik mellékágának tartja őket, aminek a palaungok nem kifejezetten örülnek. Gyerekként az illemszabályoknak megfelelően K. is beállt egy rövid időre szerzetesnek, de csak egy hétig bírta, mert „unalmas volt“. K. azóta sem érti, hogy ha úgy lenne, ahogy a buddhisták szeretnék, és mindenki ellenállna minden földi vágynak és nincstelen szerzetesként koldulná össze a napi betevőt, akkor pontosan ki gondoskodna a földekről és a szaporodásról. Amikor Burma (Mianmar) megkapta a függetlenséget Angliától, az országban nagyon erős kisebbségek kiegyeztek a bamar (burmai) többséggel, hogy egyrészt autonómiát kapnak, másrészt ha egy évtized után nincsenek megelégedve a sorsukkal, szabadon elszakadhatnak az országtól. Ezekből az ígéretekből semmi nem lett, igazi autonómiát senki nem kapott, és természetesen senki nem válhatott le szabadon az országról. Az ettől ideges népek közül sokan a fegyveres ellenállás, a gerilla életforma és a bozótharc felé fordultak, mindezeket finanszírozandó pedig az erre honos legjövedelmezőbb növényhez, a mákhoz.
2007. december 29.
Ahogy azt sejtettük, Mianmarban internetezni, pláne blogot frissíteni, nem egyszerű feladat. A következő egy hónapban így minden bizonnyal marad a kiszámíthatatlanság. Az eddig meglátogatott négy országban olyan nagyon nem lepődtünk meg érkezés után. Na jó, Tádzsikisztánban egy kicsit. Mindenhol nagyjából azt kaptuk, amire előzetesen számítottunk. Mianmarban viszont pálmafákat, rizsföldeken tapicskoló bivalyokat és mosolyogva integető, szalmakalapos parasztokat vártunk, ehelyett viszont először Banglades és Észak-Korea különös keverékével találkoztunk. Érkezésünkkor Mandalay repülőterén a mienken kívül egyetlen, láthatóan régóta használaton kívül lévő gép ácsorgott, az alig megvilágított épületben is alig lézengett néhány egyenruhás. A vécében viszont egy sötétbarna tinédzser állt lesben a mosdó mellett, hogy a kellő pillanatban átnyújthassa az úrnak és a hölgynek a törölközőt, ráadásul olyan képet vágva, mint aki tényleg élvezi a feladatot. Ez volt életünk első olyan repülőtere, ahol hiába voltunk csak mi külföldiek, egy szál taxis sem ugrott a nyakunknak, hanem nekünk kellett egyet előkeríteni valami árnyékos sarokból. A reptért övező néhány kilométeres körzet még mindig Észak-Koreához tartozott, elevenszülő élőlény ide be nem tehette a lábát. Aztán a városba vezető egyórás út második felében megérkeztünk Bangladesbe.
2007. december 20.
- Kínában ketten átlagosan napi 87,5 amerikai dollárt költöttünk. Ha nem számítjuk Hongkongot, akkor csak 79,8-at. Ha Sanghajt sem, akkor 74,7-et. És ha még Pekinget sem, akkor csak 70,5-öt. Segítünk levonni a tanulságot: aki kevésből akarja megúszni Kínát, az Hongkongot mindenképpen kerülje el, és esetleg Sanghajt és Pekinget is. A szállás és az étkezés olcsó, a nagy távolságok miatt az utazás viszont drága. És itt vannak a világ legpofátlanabb árú belépői is.- Senki nem tud úgy bámulni, mint egy kínai paraszt. - Az ár/érték arány szempontjából a világon talán Kínában a legjobbak a szállások. 12-20 dollárért olyan szobákat lehet kapni, amilyenek Európában háromcsillagos hotelekben sem mindig vannak. A csúcs a yunnani Jianshuiban volt a Linan Inn nevű hely, ahol a központi sétálóutcában, egy ízlésesen felújított régi házban volt egy óriási nappalink, fürdőszobánk és hálószobánk, bőséges reggelivel együtt összesen 22 dollárért. - Fogalma sem lehet az embernek arról, hogy egy országnak mekkora tud lenni a mérete és a történelme, amíg nem utazott 22 órát egy kínai vonaton, és amíg nem járt valamelyik kínai tartományi székhely sokemeletes, hat-hétezer évnyi civilizációt átfogó múzeumában. - Még a jobb kínai szállodaszobákban sincs vécékefe. Vízforraló viszont még a rosszabbakban is. - Kínában kétféle Red Bullt lehet kapni. Az egyik doboza ugyanolyan hosszúkás, mint az igazié, nagyjából kék és ezüst is, csak teljesen más rajta a minta. A másiknak kicsi, széles, aranyszínű doboza van, rajta az ismert kétbikás logóval. Mindkettőben szénsavmentes, undorítóan édes, az igazi cuccra csak halvány nyomokban emlékeztető lötty van. Óvakodjunk mindkettőtől! Nyugati Red Bullt csak Hongkongban kapni, még Pekingben és Sanghajban sem találtunk belőle. - A modern kínai ember lelkének esszenciáját két tárgy ragadja meg tökéletesen: a polifónikus, színes kijelzős mobiltelefon, és az autóduda. Mindkettőt szeretik a lehető legfeltűnőbben, a lehető leggyakrabban használni. - Kínában dúl a billiárd- és snookermánia. A kínai sportadó, a CCTV5, nagyon sok tornát közvetít, a jó játékosok közt pedig egyre több a kínai. A legutolsó faluban is van legalább egy, helyi gyártmányú és elég szakadt, de a célnak tökéletesen megfelelő asztal. És mindig, mindegyik foglalt. - A vidéki nagyvárosban élő, fiatal kínai úriember randin mindig a vállán cipeli partnere retiküljét. És ez minden esetben nagyon viccesen néz ki. - A kínaiak imádják a kemény székeket és főleg a kemény ágyakat. Az elegánsabb hotelszobákban is kötelező priccseken még az is meglepődik, aki egyébként nem nagyon szereti a süppedőst. - Kínában a három kedvenc hamisított márka a Gucci, a Louis Vuitton és a North Face. Az utolsó putriban sem lehetsz senki a diszkóban vagy a földeken, ha nincs LV-logós táskád illetve NF-dzsekid.
2007. december 17.
Nem szokás teherként megélni egy hetet Dél-Kínában, de több, mint száz leutazott nap után mi már elég válogatósak lettünk. Onnantól kezdve, hogy megvettük december 14-re a Kunming-Mandalay repülőjegyeinket, nekünk már csak Mianmar lebegett a lelki szemeink előtt, és nehezen tudtunk bármi másra koncentrálni. Ugyanazt éreztük, amit éppen két hónappal korábban, amikor Kirgíziában vágtuk a centit a Kínába indulásig. Más választásunk nem lévén – bár természetesen fintorogva – nekivágtunk ennek az utolsó egy hétnek. Yunnan fővárosát, Kunmingot, muszáj volt felkeresnünk, mert egyrészt csak ott tudtuk elintézni a Mianmarhoz szükséges papírmunkát (vízum + repülőjegy, bár megpróbálkoztunk a közúti opcióval is, ami pont ugyanennyibe került volna, viszont másfél óra helyett két nap zötykölődést garantált), másrészt csupa jó dolgot hallottunk róla, például hogy ez Kína Seattle-je. El nem tudtuk képzelni, hogy lövi magát fejbe egy heroinista, flanelinges, kínai rockzenész!
2007. december 14.
2007. december 13.
(Az előző rész tartalmából: Hőseink már azelőtt elalélnak a kínai konyhaművészettől, hogy megérkeznének az ország igazi kulináris központjaiba.) Nem akarjuk magunkat nagyon ismételni, úgyhogy csak futólag szögezzük itt le a legelején: két hónap Kína után már biztosan tudjuk, ennél az országnál jobban sehol a világon nem lehet enni. Aki egy kicsit is szereti a hasát, az tegyen magának egy szívességet, és csak zabálni, zabálni és zabálni is jöjjön el ide. Talán-talán ha Európa egésze felvonul, akkor versenyezhet ezzel az országgal az ízek, a formák és az alapanyagok változatosságának terén, de valószínűleg még akkor is Kína nyerne. Nyugaton viszonylag gyakori vád a kínai éttermekkel kapcsolatban, hogy vastag étlapjaik olcsó trükkök csupán. Az ezeken szereplő harminc-harminc csirke-marha-zöldség-sertésétel valójában alig valamiben különbözik egymástól, az egyikhez kesudióból adnak egy kicsit többet, a másikhoz meg póréhagymából. Bezzeg az európai éttermek! Ott aztán az a legelegánsabb, ahol nyolc-tíz fogásnál nincs is több az étlapon, az az igazi gasztronómia, nem ezek a fénymásolt telefonkönyvek, amikből az ember már nem is igazi ételeket, csak a D91-et, a H33-at és egy főtt rizst rendel.
2007. december 12.
Először azt hittük, roppant ötletes dolog részünkről egymást fotózó kínaiakat fotózni. Később sajnos fel lettünk világosítva, hogy minden harmadik Kínába érkező nyugati turista ezzel üti el a lyukas óráit, úgyhogy most már nem képzeljük magunkat nagyon eredetinek. Az egymást fotózó kínaiakon viszont még most is ugyanolyan gonoszul tudunk röhögni, mint amikor valamikor két hónappal ezelőtt először láttunk ilyet.A kínaiak egyszerűen imádnak fényképezni és fényképezkedni. Van egy olyan érzésünk, hogy náluk a turizmus elsődleges célja éppen a fényképezkedés, pontosabban annak eredményének otthon mutogatása az irigységtől sárguló (s-á-r-g-u-l-ó) szomszédoknak. Ezzel speciel nincsenek egyedül a világ népei közt, harci szellemben és lelkesedésben viszont mindenképpen igen. Nyugaton a japánokat szokás a kényszeres és folyamatos fényképezés rabszolgáinak tartani, de ők sehol sincsenek a kínaiakhoz képest.Akárcsak a japánok, a kínaiak is nagyon szeretnek csoportokban ugyanazt fényképezni. Figyeljük meg például az alábbi képen, amely Leshanban, a világ legnagyobb Buddha-szobra előtt készült, ahogy minden objektív ugyanarra a pontra fókuszál, miközben gazdáik éppen nem látnak semmit egymástól.
2007. december 11.
Ahogy az már mindenkinek feltűnt, aki valaha az életben ránézett egy világtérképre, Kína elég nagy. Beutazásához tehát óóóóriási távolságok leküzdésére van szükség, ehhez pedig messze a leghatékonyabb eszköz a vasút. Illetve a repülő még hatékonyabb, csak ebben a fapados-mentes országban pofátlanul drága, és egyébként sem megy el mindenhova. Szóba jöhetne még a busz is, de az ritkán tesz meg akár ezerötszáz kilométernél is hosszabb utakat egyhuzamban, így inkább csak rövidtávon hasznos. Egyébként is, a vonat mindig kényelmesebb mint bármi, ami négy keréken gurul. Fel lehet benne rendesen állni, kicsit még sétálni is, sőt, vécé is van rajta és nem is ráz olyan nagyon. Viszont a kínai vonatút, akárcsak majdnem minden ebben az országban, alapvetően különbözik attól, amit Európában ugyanígy hívnak. Két kínai hónapunkból pontosan 150 órát töltöttünk vonaton. Több, mint hat teljes napot. Ennek jelentős része éjszakára esett, amikor vonatunk gyakorlatilag utazó szállodaként funkcionált, tehát azt azért nem mondhatjuk, hogy kínai napjaink egytizedét vasútra pazaroltuk, de azért ez a 150 óra még így is borzalmasan sok. Sajnos a már említett repülőn kívül egyszerűen nincs szerkezet a jóisten ege alatt, amivel ezt az országot Kirgíziától Burmáig gyorsabban be lehetne járni. Tessék megnézni egy Kína-térképen, hol van mondjuk Csengdu és Kunming. Na, csak ezek közt 16 óra a leggyorsabb vonatút, és az ország egészének méretéhez ez tényleg annyi, mint Magyarországon a Budapest-Kelenföld viszonylat. Volt tehát időnk kiművelni magunkat a kínai vonatozásból - és persze magukból a vonatozó kínaiakból -, tapasztalatainkat pedig akkor most közzé is tennénk.
2007. december 7.
Ahogy rendületlenül haladunk előre Kínában, egyre biztosabbak vagyunk, hogy a világon ezzel az országgal csak Európa versenyezhet változatosság terén. És az hagyján, hogy Tibet, Belső-Mongólia, Ujgurföld meg a több tucatnyi kisebbség által lakott vidékek mások, mint Peking, de így utunk kínai szakaszának célegyenesében arra is rá kellett jönnünk, hogy Kína etnikailag han részei közt is óriási különbségek vannak. Miközben pedig ezeket a zseniális antropológiai felfedezéseket tettük, kifejezetten megszerettük Szecsuánt. A kezdet pedig nehéz volt, Sanghaj kék ege után különösen megdöbbentő volt első kínai repülőutunk végén Csunkingban leszállni. Eddig csak lentről láttuk a kínai nagyvárosok többségét borító szmogot, most viszont hiába hallottuk már a repülőt kitenni a kerekeit, az ablakon kinézve folyamatosan csak szürkésfehér köd látszott. A talaj alig néhány másodperccel a földet érés előtt bukkant elő, és leszállás után sem volt sokkal több száz méternél a látótávolság. Eddig az északi Datongot tartottuk az általunk látott kínai nagyvárosok legrohadtabbikának, de a Csunkingban eltöltött néhány óra után kénytelenek voltunk új győztest hirdetni. A szmogon kívül volt még itt több, mint tízmillió lakos, novemberi nyálka, lehetetlen ívekben és dőlésszögekben egymást keresztező felüljárók, valamint a várost szétszabdaló meredek dombok és völgyek, mind-mind tele toronyházakkal. Csunking tulajdonképpen egy óriási, szürke ragya. Tiszta szerencse, hogy hivatalosan már nem is Szecsuán része, akkorára nőtt, hogy Peking, Sanghaj és Tianjin után belőle lett Kína negyedik, tartományi jogú városa.
2007. december 5.
Mielőtt életünk egy délelőttjét panda-megfigyeléssel töltöttük, volt néhány előítéletünk ezekkel az állatokkal kapcsolatban. Egyrészt hogy igazából annyira nem is cukik, és népszerűségüket valamiféle világ-összeesküvésnek köszönhetik, amelynek fő mozgatórugói a kínai kormány, lelketlen szuvenírgyártók és a WWF, amely még a logójába is a pandát rakta, nem pedig valami hasonlóan veszélyeztetett, ám kevésbé médiaképes levéltetűt, örökre hazavágva ezzel a nem fotogén állatok túlélési esélyeit. Másrészt pedig hogy a pandák mesterségesen életben tartott dögök, és ha nem lennének emberek, akik rezervátumokat létesítenek nekik és a tátott szájukba hordanak napi húsz kiló bambuszlevelet, az elképesztő lustaságuknak köszönhetően már rég kihaltak volna. Most viszont már tudjuk, hogy a pandák tényleg annyira cukik, ráadásul pedig igazi, kőkemény túlélők. Felismeréseinket alapvetően megkönnyítette megfigyeléseink színhelye, a csengdui Giant Panda Breeding Research Base. Ez minden bizonnyal a világ legtöbb luxussal felszerelt, egyetlen állatfaj kedvéért épített állatkertje, akkora kifutókkal, hogy nem látni a másik végüket. Külön lakosztályai vannak a felnőtt-, a majdnemfelnőtt,- a tinédszer-, a kölyök- és a csecsemőpandáknak, a hadseregnyi alkalmazott pedig tényleg a szájukba hordja a bambuszt, vagy ha nem is oda, legalább a mancsuk elé. A világon messze itt látható együtt a legtöbb panda, nem számoltuk, de három óra alatt nagyjából harmincat sikerült is elkapni.
2007. november 29.
Van, aki szerint a városoknak nincs lelkük, vagy ha van is, azt emberi akarattal és munkával meg lehet törni, fel lehet őrölni és helyére valami újat lehet ültetni. Mindenkinek őszintén tudjuk ajánlani Sanghaj felkeresését, az ilyen megátalkodott materialistáknak viszont a legszívesebben kötelezővé tennénk. Sanghaji történelemlecke, legfontosabb mondat: Sanghaj, bármit is mondanak erről ma a kínai kommunista párt ideológusai, nyugati találmány. Ugyan évezredeken át voltak itt halászfalvak és a dicsőséges kínai történelem szempontjából teljesen jelentéktelen települések, Sanghaj, mint város csak a 19. század közepén született meg. A britek, akik ekkortájt lettek idegesek attól, hogy ők mennyi mindent vásárolnak Kínától, ám cserébe semmit nem tudnak adni, csak készpénzt, azt találták ki, hogy ha nincs piacuk, akkor majd csinálnak maguknak. Egyéb ötlet hiányában egyszerűen elkezdték rászoktatni a kínai lakosságot az ópiumra, a függők igényeit pedig a világbirodalmuk egyéb szegleteiből ideszállított kábítószerrel látták el. A kínai császári udvarnak ez érthetően kevéssé tetszett, és legkorrumpálhatatlanabb közszolgájuk vezetésével neki is álltak egyszerűen elégetni a britek ópiumkészleteit. Klasszikus dílerekként a britek azonnal visszacsaptak, és sokkal erősebb hadiflottájuknak köszönhetően gyorsan megalázóan elverték a kínaiakat, majd természetesen követelték a győztesnek járó zsákmányt. Így kaptak kínai földön olyan kikötőket, mint Sanghaj és Hongkong, ahol az ő törvényeik voltak csak érvényesek, és ahol zavartalanul folyhatott a biznisz.
2007. november 26.
Hongkong után másodszor is belépni Kínába viszonylag puha volt, elsősorban azért, mert pont oda mentünk, ahol a nagyvárosokat leszámítva messze legtöbb a nyugati turista: Yangshuóba. Yangshuót már az is látta, aki soha az életében nem járt Kínában, viszont legalább egyszer megfordult a világ bármelyik kínai éttermében. Az ezekben található nagy falikép/relief/műanyag tányéralátét/giccses akármi ugyanis mindig Yangshuót ábrázolja. Azok a teljesen valószítlenül cukorsüveg-formájú, a síkságból meredeken kiemelkedő, nagyon zöld dombok, na az Yangshuo. És nem csak Yangshuo környéke, hanem tényleg maga a városka is, amelynek parkjait ezek az egymás melletti, karsztból kialakult, sűrű növányzettel borított kúpok jelentik. Yangshuo (és a közeli, nagyobb város, Guilin), minden kínai számára a nemzet büszkeségei, egy szinten a Nagy Fallal és az agyagkatonákkal. Közülük is sokan eljönnek ide, Yangshuo elsősorban mégis a nyugati turistákra épít, központi sétálóutcáján egymást érik a pizzeriák, fagyizók és pubok. A kereskedők agresszíven nyomulnak, a nyugati fiatalság részegen ordibál esténként, nem egy szép látvány, na. Ahhoz viszont ez is kevés, hogy a táj élvezeti értékéből levonjon.
2007. november 22.
Semmi sem illusztrálja jobban Hongkong mágikus vonzerejét, mint az alábbi kép: Hány típusú M&M’s-t lehet kapni Magyarországon? Kettőt. Ezen a képen négy van, az ötödik meg már nem fért rá. Hány típusú Maltesers van Magyarországon? Egy, de az is csak egy-két budapesti boltban. Ezen a képen három. Toblerone meg Ferrero Rocher az van otthon is, de itt csak Nestlé Crunchból van két különböző, Snickersből meg három. És ez csak egy vacak metrómegálló vacak kis boltjának vacak kis kínálata. Hongkong gyakorlatilag a mennyország. Az eredeti tervünk szerint Hongkongba csak valamivel később érkeztünk volna meg, Pekingből végül mégis ide indultunk vonattal. Egyrészt az egyre hidegebb Észak-Kínában egyre hívogatóbbnak tűntek a tévéhíradók időjárásjelentései, mert kínaiul ugyan továbbra sem értünk semmit, de azért ha az van kiírva, hogy Hong Kong 23-28, azt tudjuk értelmezni. Másrészt vészesen közeledtünk 30 napos kínai vízumunk érvényességének végéhez, tehát vagy meg kellett azt hosszabbítanunk, vagy el kellett hagynunk az országot. Bár Hongkong se nem Nagy-Britannia gyarmata már, se nem független ország, meglátogatásához mégis ki kell lépni Kínából, ráadásul a világon itt a legegyszerűbb új kínai vízumot szerezni, úgyhogy eldöntöttük, november közepén a déli, trópusi melegben teszünk eleget bürokratikus kötelezettségeinknek.
2007. november 20.
Pekingben nagyon könnyű volt. A barátaink, akik öt évet húztak le itt, most viszont már csak a kínai életüket felszámolni járnak ki, szerencsénkre éppen a helyszínen tartózkodtak, amikor mi megérkeztünk a legnagyobb városba, amit két és fél hónap alatt láttunk. Az ő szakértelmük és helyismeretük pedig sokat segített, arról nem is beszélve, hogy még a vízen járásnál is nagyobbat tudnak varázsolni – mindketten egész jól beszélnek kínaiul. Egyik ámulatból estünk a másikba, a taxisokkal egyből megértették magukat, és sört is úgy tudtak rendelni, hogy még azt is elmagyarázták a pincérnek, pontosan milyen címkés Tsingtaót szeretnénk. Szállást is segítettek szerezni, és így laktunk végül Peking egyik menő utcájában. Mi már azt is elfelejtettük, hogy a nagyvárosoknak szokott menő utcája lenni, tele nagyon drága sört és wifit kínáló kocsmákkal, ahol csak külföldiek és menőséggel próbálkozó, ám inkább nevetségesen kinéző helyiek fordulnak meg. Voltak itt nagy számban menő ruhaboltok, Bathing Ape és Adidas Y3 cipőkkel, sőt, még az egyik pekingi színművészeti főiskola is a mi utcánkban volt, azok meg mindenhol ugyanazt a sleppet vonzzák. Az utca végében található a Mao Livehouse nevű, szakértő vendéglátóink szerint most Peking-szerte a legmenőbb koncerthelyszínnek számító szórakozóhely, amelyet fel is kerestünk egyik este. Számos egyéb bénaság mellett éppen a kínai Moog együttes lépett fel, és a közönség is nagyjából úgy volt felöltözve, mint a Budapesten alternatívnak számító szórakozóhelyeken, talán itt minimálisan jobban.
2007. november 15.
(Ez itt a második része az utazás mindennapjait bemutató szappanoperánknak. Egy amerikai dollár még mindig nagyjából 7,5 juan.) Egy héten belül kétszer is jártunk Pekingben, és ez volt itt a legutolsó napunk. Nem igazán tudtuk, mit kezdjünk vele, csak abban voltunk biztosak, hogy sokat ne. Másnap délelőttől összesen 25 órányi vonatút állt előttünk Hongkongig, ilyesmi előtt meg kinek lenne kedve össze-vissza futkározni. Nyolc körül keltünk a Peking Downtown Backpackers Association nevü youthhostel-szerűség négyágyas szobájának egyik emeletes ágyának mindkét emeletén. Másfél órával korábban arra már felriadtunk, hogy egyik szobatársunk, az amerikai lány a sötétben botladozva elindul a hajnali Nagyfal-túrára, a pincébe viszont csak ekkor sikerült lemásznunk a fejenként 65 juanos ágy mellé járó reggeliért. Közben a másik szobatársunk, egy valószínűleg francia fiú is felkelt, még az ágyban ülve felvette a teljes menetfelszerelését sídzsekiig bezárólag, majd kiviharzott a szobából. Furcsa srác volt, másnap közvetlen ébredés után a közös internet-szobában láttunk, amint vadul a korai olasz reneszánsz festőinek képeit kereste a Google-lal, különös tekintettel Fra Angelicóra. Valamint a válla fölött – természetesen tök véletlenül – azt is láthattuk, hogy egy emailjében csak a Payse Basque szavakat szedi óriási betűkkel, úgyhogy senki ne lepődjün meg, ha az ETA legközelebb Firenzében robbant. A reggelink minimális narancsot, viszont sok vizet és cukrot tartalmazó narancsléből, három szelet pirítósból, kis adag vajból és lekvárból, egy tükörtojásból valamint néhány kis darab sárgadinnyéből állt. Sajnos egyikünk dinnyéjéről csak kóstolás után derült ki, hogy rohadt, és rosszabb íze van, mint eddig bárminek az utunk során, a traumát pedig vagy tíz perc volt kiheverni. Reggeli után fogalmatlan pöcsörészés, tisztálkodás, valamint a szállásunk wifijének köszönhetően emailjeink csekkolása következett. (Az előző nap végre lejátszott, előző bejegyzésünkben is főszerepet kapó Barcelona-Glasgow Rangers BL-csoportmeccs összefoglalójának megtekintésére természetesen már reggeli előtt sor került, szintén a nemzetközi világháló súlyosan illegális technológiai varázslatainak segítségével.)
2007. november 10.
(Ez és a következő bejegyzés két kínai napunkat fogja beteges részletgazdagsággal kitárgyalni. Direkt két teljesen különböző napot választottunk, hogy minél jobban érződjön, pontosan milyen is utazni. Egy amerikai dollár nagyjából 7,5 yuan.) A Pingyao-Datong vonaton hajnali fél ötre állítottuk a vekkert. Tudtuk, hogy negyed hatra érünk Datongba, tök sötétben egy mozgó vonaton pedig elég lassú és körülményes dolog összepakolni. A kabinban a két legfelső ágyon aludtunk (jön! jön! jön! hamarosan az interneten! részletes elemzésünk a kínai vasútról!), így a nap első feladata az alattunk alvók összetaposásása nélküli lemászás volt. Nagyjából sikerült. A második pedig a poggyásztartóhoz lakatolt hátizsákjaink kiszabadítása, ami a vaksötét vagonban, álomtól elgémberedett ujjakkal, még fejlámpa segítségével sem egyszerű. Másodpercre pontosan éreztünk Datongba, ahol először a másnap reggeli pekingi vonatra szóló jegyeinket intéztük el. Szerencsénkre a pályaudvaron a jegyárusítás már hajnalban is üzemelt, viszonylag kevés kínai földművessel kellett lökdösődni, és a kasszás sem volt teljesen ostoba, úgyhogy darabonként 46 juanért gyorsan meg is vehettük az ötórás útra a két jegyet. A szállásunkat még előző este kinéztük az útikönyvekből, mindkettő ugyanazt javasolta a legalsó árkategóriában, úgyhogy sokat nem kellett gondolkodnunk. Főleg azért nem, mert a Feitian hotel pont szemben volt a pályaudvarral, és nekünk a lehető legsürgősebben két ágyra volt szükségünk. Az éjszakai recepciós érkezésünkkor még aludt, ébredés után pedig elénk tolt egy angol nyelvű árlistát, amiből gyorsan kiderült, hogy akárcsak a kínai szállodák túlnyomó többsége, ez is működik kuplerájként is, bár lehet, hogy csak azért volt a szobáknak órára lebontott ára is, mert így katolikus papok akár gyóntathattak is bennük anélkül, hogy a teljes éjszakát ki kelljen fizetniük. Kétágyas szobák három árkategóriában voltak, mi a középső, 160 juanosat választottuk, majd feltettük a minden kínai hotel recepcióján kötelező kérdést: lehetne-e szó valamiféle árengedményről. A nő ekkor 140-et ajánlott, amit mi elfogadtunk, majd kitöltöttük a kínai becsekkolásoknál kötelező formanyomtatványt, amelyre a ‚Sex‘ rubrikába még sajnos soha nem mertük beírni, hogy „never with cheap Chinese hotel hookers“.
2007. november 7.
2007. november 4.
Nem számít, hol jártál eddig az életben, egészen biztos, hogy soha, sehol nem voltál még annyira elveszve, mint Kínában. Nem mindenhol Kínában, de hogy számtalan hely van itt, ahol az ember akár a Marson is lehetne kommunikációs szempontból, az egészen biztos. A teljesen érthetetlen beszélt nyelvhez párosuló érthetetlen írás együtt már annyira sok, hogy többször gyorsabban tudtunk dolgokat végig magyarul beszélve elintézni, mint nemlétező kínai tudásunkat bedobva. A cirill betűket húsz perc alatt meg lehet tanulni, és ezek ismerete még akkor is nagy segítség, ha az ember egy büdös szót nem beszél bolgárul vagy oroszul. Az arab betűkkel már rosszabb helyzet, de ott legalább az esti tévéhíradó végén meg lehet érteni az európai meccsek eredményeit, mert legalább az országok neve felfogható. Itt esély sincs a több ezer karakter megjegyzésére, és ahol a Németország Deguó, az Anglia pedig Yingguó, ott a sporthíreket is lehetetlen megérteni. A külföldiek számára a kínai megértését és használatát a pinyin, a kínai nyelv latin betűs írásmódja lenne hivatott segíteni. Sajnos az a gond, hogy a kínaiban az egyes szótagoknak nem csak kiejtése, hanem hanglejtése is van, amit a pinyin ugyan tud jelölni, viszont komoly gyakorlat nélkül ezeket lehetetlen helyesen kimondani. Így hiába tudjuk, hogy a pályaudvar az valahogy úgy hangzik, hogy huoche zhan, és tudjuk azt is, hogy melyik szótagot milyen hanglejtéssel kellene mondani, kellő gyakorlat hiányában a taxisofőrök sokszor nem értik meg, hogy mit akarunk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a ‚zh‘ által jelölt hangot városonként változóan ejtik, ami tovább nehezíti a kommunikációt.
2007. november 2.
Egy: rendszeresen sajnáljuk, hogy naponta csak három étkezést bírunk bevállalni. Kettő: a direkt turistákra szakosodott helyeket leszámítva nincs olyan étterem Kínában, amelynek étlapjára vakon rábökve ne lehetne jól enni. Három: Barcelona, Párizs és Milánó együtt bújhatnak el bármelyik kínai tartományszékhely éttermi kínálata, piacainak gazdagsága, valamint lakosainak kulináris kifinomultsága mögött. A jó konyhához és a tökéletes ízekhez évezredeken át tartó folyamatos bőség kell, és ezügyben sehol sem fényesebb a múlt, mint Kínában. Négy: ha az előbbiekből nem lett volna világos, Kínába csak enni is érdemes eljönni, nekünk eddig szinte minden étkezésünk óriási élmény volt. Pedig még csak az ország egészen kis szegletét láttuk, és nem is azt, amelyiket a csúcsnak szokás tartanmi gasztronómiailag.Kínában vendéglátóhelyen enni csak nyomokban hasonló élmény az Európában megszokotthoz. Éttermek ugyan itt is vannak, viszont a kínai embernek valószínűleg elmegy az étvágya a nyugaton annyira kedvelt, diszkréten megvilágított, csendes, egymástól világosan elhatárolt, már-már romantikus asztaloktól. Nekik inkább a neonfénnyel elárasztott, hosszú fémasztalokkal telipakolt, leginkább egy kórtermere emlékeztető óriási helyiségek jönnek be, ahol egymás hegyén-hátán ülve együtt ehetnek, szürcsölhetnek, cigizhetnek, izzadhatnak és beszélgethetnek egymással ordítva. Igaz, eddig még egyszer sem voltunk igazán high-end étteremben, majd inkább Pekingben és Sanghajban nézzük meg őket, talán ezek majd jobban emlékeztetnek európai rokonaikra. Nem találkoztunk még a világon mindenhol a kínai éttermeket beborító piros lampionokkal, kék-fehér műporcelánnal, míves fapálcikákkal és aranyszínű sárkányokkal sem. Az általunk eddig felkeresett éttermek legtöbbje európai kategorizálás szerint leginkább gyorsétterem volt. Ahhoz nem sok közük volt, ami a Mekiben folyik, viszont ezekben is nagyon gyorsan jól lehet lakni. Rendelni a többi vendég asztalán sorakozó szimpatikusabb fogásokra mutogatva a legegyszerűbb, csak nagyon szerencsés esetekben vannak a kassza fölött vagy magában az étlapban segítőkész fényképek. Három percen belül meg is érkezik az első fogás az asztalhoz, minden nagyon pörög, a pincérek rohangálnak, a vendégek tízpercenként cserélődnek, és még egy hatfogásos vacsora elfogyasztása sem tart tovább huszonöt percnél. Két ember ennyi idő alatt végez egy-egy tál levessel, 24 töltött gombóccal, valami hideg előétellel, tésztával és néhány saslikkal. A kínaiak nem maradnak az asztalnál beszélgetni, gyorsan fizetnek, és megy is mindenki haza. A legdrágább éttermeket leszámítva teljesen természetes dolog máshol vásárolt ételekkel érkezni, sőt, simán lehet a szomszéd vendéglátóhelyekről is bármit átrendelni.
2007. november 1.
Két okból nem része Tibet az útitetvünknek. Egyrészt mert mindent nem lehet megnézni, nem megyünk például Belizébe sem. Másrészt pedig mert bár Tibetbe egyszerűen be lehet jutni, a kínaiak mindent megtesznek, hogy megnehezítsék és ellenőrzés alatt tartsák az ország legnagyobb és legszegényebb tartományába vágyók életét. Tibet jelentős része teljesen el van zárva a külföldiek elől, és a maradékba is csak egy speciális, ám viszonylag könnyen megszerezhető engedély birtokában lehet eljutni. Aki nem szervezett turistacsoporttal érkezik Tibetbe, az vagy rendes gyerekként kiváltja az engedélyt, vagy útja nagyobb részét azzal tölti, hogy igyekszik kikerülni a kínai ellenőrzőpontokat. Ráadásul Tibetre méretéből és a bonyolult logisztikai viszonyokból kifolyólag több hét kell, így mi inkább úgy döntöttünk, hogy kösz, majd legközelebb.Viszont attól, hogy az ember nem teszi be a lábát a Tibeti Autonóm Régióba, még nem kell teljesen lemondania a tibeti élményről. A környező tartományok Tibet felé eső peremvidékének jelentős része kulturálisan már tibeti, és több forrásunk szerint ezek a területek sokkal inkább tibetiek, mint Lhásza és környéke. Itt a han kínaiak nem tesznek meg mindent azért, hogy demográfiailag és kulturálisan egyaránt ők legyenek többségben, és a tibeti identitás – elsősoban annak legfontosabb eleme, a vallás – is szabadon virágozhat. Mindezek tudatában döntöttünk úgy, hogy ellátogatunk Gansu tartomány déli csücskébe, Xiahéba. Xiahé teljesen jellegtelen kínai kisváros, viszont a Labrang nevű tibeti kolostorra és településre épült rá. Labrang a buddhizmus speciális tibeti, lámaista ágának hat nagy kolostora közül az egyik, a maradék ötből négy Tibetben van, a másik meg állítólag turistásabb és kevésbé nagy szám. Egyikünk sem az a különösebben misztikus-spirituális típus, de Labrangban nagyjából az ötödik perc után mindkettőnk számára világossá vált, hogy miért is vonzott Tibet mindenkit a náci fajkutatóktól a büdös hippikig. Tibet és a tibetiek egyrészt rendkívül egzotikusak a világ legmagasabb hegyeivel, a színes ruhákkal és a furcsa, aranyozott istenszobrok előtt égő jakvaj-gyertyákkal, másrészt a tibetiek vallásossságában van valami annyira őszinte, magasztos lelkesedés, hogy itt talán Nietzsche is újra végiggondolná a jóisten egészségi állapotát. Egyébként aki volt az Andokban, az már félig látta Tibetet, ott is magasak a hegyek, az indiánoknak ugyanilyen vágott szeme és cserzett bőre van, ők is szeretik a színes szőtteseket, az öregasszonyok pedig ugyanolyan fonott copfokat és férfiakra való kalapokat hordanak.
2007. október 27.
Tudtátok, hogy vannak olyan helyei a világnak, ahol alig lehet látni a nevezetességeket a sok tülekedő turistától? És olyanok, ahol várni kell a fényképezésre vagy öt percet, mire mindenki kitakarodik a képből? Régen mi is tisztában voltunk ezekkel a szomorú tényekkel, csak Közép-Ázsiában valahogy az egész kiment a fejünkből. Aztán megérkeztünk Kínába, és hirtelen az egész nyomorult turistaipar a nyakunkba szakadt. Ürümcsiben még nem tűnt fel semmi fura, ám amint átvonatoztunk Dunhuangba, kénytelenek voltunk észrevenni, hogy szemben a tádzsik hegyekkel, itt nem integet egymásnak már messziről két turista, ha valahol összefut, elsősorban azért, mert a hadonászással biztos fejbevágnának egy harmadikat és egy negyediket. Dunhuang néhány tízezres, kínai mértékkel nevetségesen kicsi város, amely elsősorban a közeli Mogao-barlangokból él. A Mogao-barlangok pedig elsősorban arról híresek, hogy a világon talán itt a legkellemetlenebb magyarnak lenni. A Magyarországon sajnálatosan kevéssé ismert és elismert Stein Aurél, magyar, ám egész életében a briteknek dolgozó régész (és valószínűleg egyben kém) a 20. század elején az akkor újrafelfedezett Selyemút első és legnagyobb szakértői és felfedezői közt volt. Amikor kapcsolatai révén kiszimatolta, hogy ezen a Mogao nevű helyen számtalan, buddhista falfestményekkel teli barlang van, azonnal a helyszínre érkezett, ahol nagy megelégedésére nem csak ezeket láthatta, hanem azt is, hogy egy helyi szerzetes időközben rátalált rátalált a jackpotra is, egy komplett barlangra tele értékesnél értékesebb ősi iratokkal, köztük például a világ legrégebbi nyomtatott szövegével. Stein minden idők egyik legnagyobb régészeti bravúrját és üzleti svindlijét bemutatva úgy átvágta szegény ostoba szerzetest, hogy az alig több, mint száz fontért szinte a teljes kollekciót eladta, ami a kínaiak minden siránkozása ellenére máig nem is tért vissza a British Museumból. Érdekes módon Kínában eddig csak a Mogao-barlangoknál tudta minden pénztáros és idegenvezető, hogy mi az a Magyarország (kínaiul Hszjongjalí), de szerencsére egyikük sem tett rosszalló megjegyzéseket.
2007. október 24.
Amikor az ember megérkezik egy nagyhatalomba, hasra kell esnie annak hatékonyságától, pörgésétől és színességétől, különben ahol van, az igazából nem is nagyhatalom. Minket persze könnyű volt elvarázsolni, ha a biskeki felszállás után Ljubljanában szállunk le, biztosan azt is elhittük volna, hogy a világ ura jelenleg Szlovénia. Ami Ürümcsiben várt minket, az viszont valószínűleg bármelyik nyugat-európai nagyvárosból érkezve is meggyőző érv lett volna Kína ereje mellett. Az emberben van egy kép, hogy milyen lehet egy kommunista ország huszadrangú városának repülőterén az útlevél-ellenőrzés, és abban egészen biztosan nem szerepelnek angolul egész jól beszélő, jó utat kívánó határőrök, akiknek a munkáját az utas az előttük elhelyezett, piktogramokkal ellátott panel nyomkodásával értékelheti (nagyon szomorú arc, kicsit szomorú arc, kicsit mosolygó arc, nagyon mosolygó arc). Persze mi is elsütöttük az összes létező poént azzal kapcsolatban, hogy hány évet és hol kell lehúznia annak, aki esetleg rossz gombot mer megnyomni, és az is világos hogy ez is, mint annyi más apró, a külföldi turistákra irányított apró figyelmesség mind-mind a pekingi olimpia előtti mosolyhadjárat és ráncfelvarrás részei. Ettől függetlenül viszont megnéztük volna azt a ‘89 előtti Romániát, Lengyelországot vagy éppen Magyarországot, ahol valakinek a Pártban egyáltalán eszébe jut ilyesmi, pláne hogy meg is valósítsa a tervet a rendelkezésére álló emberanyaggal. Ürümcsi Kína legnyugatabbi tartományának, Xinjiangnak a fővárosa, hárommillió, többségében han kínai (ők az ország derékhadát adó vágottszemű etnikum) lakossal. Nagyjából ezer kilométeres sugarú körben nincs még egy ekkora város, ahol az országot irányító hanok lennének többségben, a környéken szinte mindenki ujgur és muszlim, így Ürümcsi a kínai vadnyugat egyetlen, pionírokkal teli oázisa a környező vadon indiánjai közt.
2007. október 20.
- Kirgíziában ketten naponta átlagosan 63 amerikai dollárt költöttünk. Ahogy mindenhol, itt is megúszhattuk volna olcsóbban, ha még alacsonyabbak az igényeink, és Biskekben nem eszünk többször is elég drágán. Ha még a vízumunkat sem kellett volna meghosszabbítani, a napi 45 dollár is reális lehetett volna. - Néhány éttermi túlszámlázást leszámítva egyetlen egy rossz tapasztalatunk nem volt a kirgiz emberekkel. - Isten valamennyi barma közül a kirgizek hordják a legmulatságosabb fejfedőket. Aki csak felvesz egy ilyet, annak automatikusan ostoba, ám szeretetre méltó fajankó-feje lesz. - Amikor két kirgiz férfi talákozik, nem csak kezet fognak, hanem össze is érintik a homlokukat, ami rendkívül cuki. - Kirgíziában néhány étteremben szerepel az étlapon egy "magyar rizs" (riz vengerszkij) nevű köret, ami rizibizi újhagymával keverve. - Kirgíziában a legtöbb benzinkutas nő.
2007. október 17.
Van egy olyan tendenciája a világot egyáltalán nem érdeklő nemzetecskéknek, hogy országuk büszkeségének a csak saját magukat, néhány környező ország kispénzű turistáját, valamint az odavetődő őrülteket érdeklő túlméretezett tavukat kiáltják ki. Vannak tavak, amelyek nem érdemlik meg az ajnározást, és vannak, amelyek viszont igen, mint például Kirgízia szeme fénye, az Issyk-Kul. A Balatonnál sokszor nagyobb tó a második leggnagyobb magashegyi ilyesmi a világon, bár csak 1600 méteren van, jóval a bajnok Titicaca-tó alatt. És nem is egy sekély pocsolya, a legmélyebb pontja több száz méterrel van a felszín alatt. Viszont soha nem fagy be, köszönhetően a benne fakadó számtalan, melegvizes forrásnak. Valamennyi oldalról óriási, sokszor ötezer méter feletti hegyek veszik körül, a panoráma igy bármelyik partjáról ugyanolyan látványos. Az Issyk-Kult még a cári Oroszország idejében kezdték el ideális nyári desztinációként kínálni az akkori utazási irodák, az aranykor pedig a szovjet évek alatt jött el, amikor azt a szegletet leszámítva, ahol vízalatti atomfegyvereket teszteltek, a komplett tópart olyan volt, mint Szocsi, Siófok és az összes többi munkásmozgalmi Lloret de Mar. Az utóbbi években már csak kirgizek és a kocsival alig három óra alatt ideérő kazahok járnak erre, a part mégis szépen fejlődik, vannak már lakóparkok és normálisnak kinéző hotelek is. A szezon júliustól szeptemberig tart, és mi most végre nem sajnáltuk, hogy azon kívül érkeztünk Kirgíziába. Siófoknak nincs túl jó hangulata decemberben, de szemben augusztussal, olyankor legalább el lehet viselni, és volt egy olyan érzésünk, hogy ha az északi part központjába, Cholpon-Atába akkor érkezünk, amikor lépni sem lehet a fürdőruhás, zsírtól csöpögő közép-ázsiai középosztálytól, mentünk is volna egyből tovább.
2007. október 16.
(Már Kínában vagyunk, ahol minden működik, minden nagyon olcsó és mindenhol nagyon jót lehet enni. A részletek - például a csilis-gyömbéres-szecsuáni borsos-csillagánizsos-szalonnazsíros-tésztás-halfejes és -uszonyos halászlé - előtt még befejezzük Kirgíziát.) Vannak a világnak országai, amelyeket a jóisten is azért teremtett, hogy minél több turista érkezzen beléjük, ám ezek közül számos képtelen élni a lehetőséggel, ahogy e blog lelkes olvasótábora mát arról értesült Tádzsikisztánnal foglalkozó bejegyzéseinkből. Na, de Kirgízia! Azt azért nem mondanánk, hogy háromsávos autópályákról lehet egyből átszállni a felnyergelt lovakra, és még nincs minden jurta mellett sem úszómedence, de az tény, hogy ebben az országban az idegenforgalmi ipar már működik. A kirgiz turizmus alfája, omegája, lélegeztetőgépe és defibrilátora a CBT, a Community Based Tourism nevű szervezet. A természetesen nyugati NGO-k segítségével létrehozott és működtetett szervezetnek van irodája minden olyan kirgiz településen, amelynek közelében épeszű turista érdekes látnivalót vagy csinálnivalót találhat, sőt, még néhány olyanban is, ahol valójában nincs is semmi. Ezek az irodák álnak kapcsolatban a környék összes olyan kirgizével, akik a turisták szempontjából értékes szolgáltatást tudnak nyújtani. Ők fogják össze a dzsip- és lótulajdonosokat, a kiadó szobák, jurták és vadászsasok gazdáit, a túravezetőket és a színes filcszőnyegeket készító asszonyokat. Ha valami idióta azzal megy be egy CBT-irodába, hogy lovaglás közben szeretne szőnyeget vásárolni, miközben körülötte idomított kirgiz sasok tépnek szét ártatlan nyulacskákat, rövid szervezőmunka után biztos kap erre a programra is egy árajánlatot. Ha pedig a kedves vendég ki is fizeti, a beszedett összeg több, mint nyolcvan százaléka egyenest a ló gazdájához, a szőnyeget eladó asszonyhoz és a sas idomárjához megy, és csak a maradékot költik a rendszer fenntartására és adókra, már ha lehet hinni a minden CBT-irodában büszkén kifüggesztett grafikonnak. Sok turista szerint a CBT úgy marhaság, ahogy van, csak feleslegesen felverik az árakat, és akinek egy csöpp esze van, az a kínált szolgáltatásokat maga is megszerezhetné, egyenesen a helyiektől, mindenféle köztes díler nélkül. Mi sajnos ezzel nem tudunk egyetérteni. Egyrészt mert a CBT árai valóban magasak ugyan a helyi erőviszonyokhoz képest, ám általában messze maradnak a pofátlanság azon szintjétől, amire a hasonló profilú szervezetek a szomszédos Tádzsikisztánban képesek vetemedni. Másodszor is pedig azért, mert Kirgízia érdeke hosszú távon igenis az, hogy létezzen egy olyan cég, mint a CBT. Ahogy Rejtő Jenő nagyon helyesen megállapította, luxus-fürdőhelyeket csak gyengeelméjű milliomosokra lehet építeni, és ez valahogy így van az isten háta mögötti közép-ázsiai országokkal is. Végtelen idővel, smucigsággal és alkudozó kedvvel felszerelt hátizsákos turistákból nem lehet elég pénzt összeszedni, és ahhoz, hogy a gazdagabbja is hajlandó legyen ellátogatni Kirgíziába, muszáj, hogy létezzen a CBT.
2007. október 12.
Mivel kettesben utazunk, ráadásul a napi költségvetésünk magasabb a hátizsákos utazók jelentős részénél, eddig egyszer sem szálltunk meg a szándékosan a backpacker célközönségre belőtt szálláshelyeken. Párban utazva egy kétágyas szoba valami olcsó helyen alig drágább, mint két ágy a hátizsákos szállások sokágyas hálótermeiben, ahol egy rakás koszos hippivel kell osztozni a fürdőszobán is. Aki egyedül utazik, sokkal inkább hajlamos ilyen helyekre menni, hogy találkozhasson a többi hasonló cipőben járóval, akikkel aztán osztozhat a taxiköltségen és esténként berúghat közösen. Biskekben végül mi is kénytelenek voltunk egy dormban megszállni. A Lonely Planetből kinézett első szállodában 50 dollárt kértek egy közepesen jó szobáért, ahova a világ legijesztőbb liftjével lehetett feljutni. A meleg vizet csak későbbre ígérték, a pénzt viszont előre szerették volna, amitől röhögőgörcsöt kaptunk. A második helyen egy gyengébb szobáért 35 dollárt kértek, ám mivel ez nem hivatalos szálloda volt, csak valami családi ház melléképülete, megpróbáltunk alkudni. A felvetésünkre, hogy mit szólnának egy olyan megoldáshoz, hogy két éjszakáért fizetnénk 60 dollárt, a család feje sértődötten válaszolta, hogy ez itt nem a bazár, úgyhogy megint továbbálltunk. Több ötletünk nem volt, maradt Biskek három hátizsákos helye közül az, amelyik a legjobbnak tűnt. A másikról azt hallottuk, hogy csak japánokkal van tele, a harmadikban pedig a tulaj családja olyan súlyosan alkoholista, hogy azt már a Lonely Planet is megemlíti, így viszonylag könnyű volt a Nomad’s Home nevű harmadikat választani. Annak ellenére, hogy az idén tavasszal nyílt Nomad’s Home még egyetlen útikönyvben sincs benne, szerintünk nincs egyetlen hátizsákos turista sem most Kirgíziában, aki ne aludt volna itt vagy legalább ne hallott volna róla. Ezeknek a helyeknek az életciklusa pont ugyanolyan, mint a budapesti alternatív szórakozóhelyeké. Senki sem tudja, pontosan hogyan, de hírük és népszerűségük elképesztően gyorsan terjed szájról szájra, és kis idővel a nyitás után már alig lehet beférni. Néhány hónapig még több a jó arc, mint a rossz, aztán eléri őket a végzetük, bekerülnek minden útikönyvbe, ír róluk a Magyar Narancs, kimegy forgatni a Kultúrház, majd hirtelen mindent elárasztanak a köcsögök és a dzsuva, és akinek csak van egy kis önbecsülése a városban, soha többé be nem teszi a lábát.
2007. október 11.
A kirgiz konyhával kapcsolatban a leges-legfontosabb tudnivaló, hogy a kumisz egészen egyszerűen borzalmas. Az embernek van egy elképzelése, hogy az erjesztett kancatej pontosan hogyan lehet ihatatlan, de a kumisz minden várakozással ellentétben teljesen máshogy ihatatlan. A színén kívül semmi tejszerű nincs benne, mi valami joghurtra emlékeztető löttyre számítottunk, ehhez képest nagyon vizes, nagyon savanyú és határozottan hányásra emlékeztető löttyöt kaptunk, amiből ki sem éreztük az elméletileg benne lévő alkoholt. A kumiszról a Kirgíziában utazók egyébként azt állítják, hogy minőségtől függően lehet akár finom is, de nekünk fejenként egy korty pont elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjunk megpróbálkozni vele. Pedig nem csak jurtákban kapni, hanem csinos kis üvegekben ott van a menő biskeki élelmiszerboltok hűtőpultjaiban is. Egyetlen esetben vagyunk hajlandóak a jövőben kumiszt fogyasztani, ha a másik tétel az étlapon a vajas tea. Többnyire jakvajat raknak bele, amitől annyira sós és állatízű lesz, hogy nehéz eldönteni, birkalevest vagy teát iszunk a reggeli lekvároskenyérünk mellé. Egyébként a vajas teát nem is annyira teaként mint inkább levesként fogyasztják, amelyben annyi az energia, hogy egy tál bekanalazása után a kirgiz ember boldogan megy ki birkát aprítani a rétre. Szerencsére a jakvajas tea már csak Kirgízia eldugottabb szegleteiben divat, a turistákat csak a legritkább esetben ijesztgetik vele. Mi azért persze beleszaladtunk néhányszor. Kirgiz kedvencünk a lagman, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk kirgiz spagettinek. Lagmant ettünk már Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban is, de Kirgíziába érkezve jöttünk rá, hogy ez az igazi lagman-nagyhatalom, elsősorban azért, mert itt tényleg kézzel gyúrják a tésztát, nem úgy, mint az előző két országban, ahol minden lagman gyanúsan hasonlított az otthon százötven forintért kapható Smack-tésztára. A lagman lehet szószós vagy kevésbé szószos, leveses, csípős, nem csípős, marhahúsos vagy birkás, de a közhiedelemmel ellentétben soha nem készítik lóhússal, az ugyanis túl drága ahhoz, hogy simán beleaprítsák a vacsorába.
2007. október 7.
Ha egy országban június és szeptember között tart a turistaszezon, oda nem feltétlenül szerencsés októberben menni. Legalább nagy tömegektől már nem kell ilyenkor tartani, viszont az sem jó, ha a nevezetességek egyik része már megközelíthetetlen, a másikat pedig nehéz vacogás közben élvezni. Eredetileg még szeptemberben szerettünk volna átérni Kirgíziába, de a tádzsik dolgok lassú folyása ezt megakadályozta. Szeptember végén sikerült csak átlépni a határt, hogy aztán az expedíció egyik, a közép-ázsiai utak porára érzékenyebb fele mindjárt az első kirgíziai nap végén elkezdje fájlalni a torkát. Másnap már negyven fokos láz és általános rosszullét következett, ezt követően pedig három nap ágyban fetrengés. Azért csak ennyi, mert miután eljátszottunk a gondolattal, hogy felkeressük Osh városának kórházát, inkább házilag diagnosztizáltuk a tüszős mandulagyulladást, és szerencsénkre pontosan eltaláltuk a bajt. Az azonnal szedni kezdett antibiotikumok így viszonylag gyors gyógyuláshoz vezettek. A háromnapos fetrengés ugyan teljesen eseménytelenül telt, arra mégis elég volt, hogy az expedíció nem beteg felében eddig nem tapasztalt szociális érzékenyég ébredjen. A napjában háromszor meglátogatott oshi bazárban az egyfős ápoló személyzet többször is elszégyellte magát a kirgizek helyett, hogy a déli szomszédhoz képest itt mennyi a lepény, a gyümölcs és a sajt, és szíve szerint az élelmiszerektől roskadozó pultok áruit egyből átküldte volna ez egyáltalán nem kedvelt pamíri tádzsikoknak, hogy legalább egyszer jóllakjanak.
2007. október 2.
- Tádzsikisztánban naponta átlagosan ketten összesen 60,4 amerikai dollárt költöttünk. A sok dusanbei meghívás nélkül ez kicsit több lett volna. Aki nagyon akar, megúszhatja napi húsz dollár alattból is, de akkor legyen időmilliomos, hogy soha ne kelljen kocsit bérelnie, és mindig megvárhassa a tömegközlekedést. Míg kajára napi 9 dollárt költöttünk ketten, addig utazásra 29-et, amibe az a hét is beleszámít, amikor egy hétig Dusanbeban ültünk. - Tádzsikisztánban mindenki nagyon büszke arra, hogy tádzsik, de minél magasabb a társadalmi státusza, annál inkább oroszosan viselkedik, és annál inkább oroszul beszél. - A tádzsik mondás szerint egy kirgiz barát, kettőre már figyelni kell, hármat meg jobb elkerülni. Az üzbégekről meg soha nem tudhatja az ember, hogy kivel vannak, és egyébként is bitorolják a két ősi tádzsik várost, Bukharát és Szamarkandot. - Tádzsiksztánban valamivel kevesebb az aranyfog, mint Üzbegisztánban. Komplett aranyfogsort nem is nagyon láttunk, inkább csak a szájak hátsó felében csillog egy kis nemesfém. - Szemben Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánban nincs letiltva a blogspot.com. - A tádzsik híradó első nyolc-kilenc híre mindig Imomali Rahmon elnök aznapi napirendjét foglalja össze. Az elnök napirendje pedig 97 százalékban szalagok átvágásából áll, kórházak, utak, színházak és miegyebek előtt. Nagyon drukkoltunk, hogy legalább egyszer viccelje el az aktust, de Rahmon az istennek sem akart egy kacsintás kíséretében látványosan mellévágni.
2007. szeptember 30.
Egy teljesen és egy részben sikeres túra után átköltöztünk a Nyugat-Pamír fővárosából, Khorogból, a nyugati központjába, Murgabba. A két régió is nagyon különbözik egymástól, az előbbi hegyes-völgyes, ahogy az a korábbi bejegyzésekhez mellékelt fotókon kiválóan megfigyelhető, míg az utóbbi magashegyi sivatag. Na és mi a magashegyi sivatag? Hát bizony a magashegyi sivatag egy sivatag, ami magasan van. Jelen esetben egy 3600-4200 méter közötti fennsíkról van szó, rajta annyira magasnak már nem is tűnő, 5000-6000 méter körüli hegyekkel. Ilyen máshol csak Tibetben és az Andokban van, és azok sem könnyű helyei a világnak. Ahogy a két régió, úgy a két város is különbözik, elsősorban abban, hogy míg Khorog csak egy nyomorult kisváros, addig Murgab a világ egyik legreménytelenebb, legcsúnyább és emberi életre legalkalmatlanabb települése. A Pamír-fennsíkon épeszű embereknek, néhány kirgiz pásztort leszámítva soha nem jutott eszébe huzamosabb ideig tartózkodni, de aztán jött az orosz cári hadsereg, és helyőrséget létesített itt, a birodalom leges-legszélén. Az ő helyüket a Vörös Hadsereg, majd annak utóda vette át egészen 2005-ig, időközben pedig néhány ezres kisváros nőtt itt fel a katonaság kiszolgálására, valamint a katonaság kiszolgálóinak kiszolgálására. Ma már nincs itt orosz katonai jelenlét, így munka sem nagyon, a félig kirgiz, félig tádzsik lakosságnak így se dolga, se pénze, se életkedve nincs. Ilyen magasan és ilyen szárazságban növényzet alig van, a sivatagban megtermő kis bokrokat pedig a helyiek egyébként is elhasználják tüzelőnek. Murgabnak most 6000 lakosa van, közülük ketten külföldiek. Egy meglepően intelligens amerikai nő felügyeli a svájci kormány által szponzorált környékbeli falusiturizmus-projektet, egy német pedig a PhD-ját írja itt legelő-menedzsmentből. Érkezésünkkor még egy japán geológus-diák is itt tartózkodott vagy egy hónapja, ám rajta már az őrület egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni, a nap jelentős részében egy kövön guggolt ölében egy füzettel, szatelit-telefonját a füléhez szorította, ám soha nem szólt bele egyetlen szót sem.
2007. szeptember 28.
Mielőtt belekezdenénk fantasztikus pamíri kalandjaink második részének taglalásába, lenne két, a világ bármely pontján érvényes, rendkívül hasznos tanácsunk. Egy: ha valószínűtlenül olcsó árat sikerül kialkudnod, annak nem lesz jó vége. Kettő: ha vendéglátóid lakásában a bútorok jelentős része US FOOD AID feliratú konzervdobozok felhasználásával készült, az autódban pedig nagyobb mennyiségű élelmiszer van, estére inkább nyomd le a gombot. Miután a csodálatos Geisevből visszatértünk Khorogba, azt terveztük, hogy legalább egy-két napot eltöltünk a Wakhan-völgy meglátogatásának legolcsóbb módjának felkutatásával. Ez azonban hirtelen szükségtelenné vált, amikor másnap reggel összefutottunk Nicóval, a francia erdőkerülővel, és Anastasiával, a belga diákkal, akik éppen akkor indultak egy hét napos körútra keresztül a Wakhanon, és az útra mindössze 300 dollárért szerzett autójukban bőven volt hely még két turistának. Az ár verhetetlennek és kihagyhatatlannak tűnt, hiszen mi meg voltunk győződve, hogy csak ketten ennek a dupláját fogjuk fizetni. Jó, az autó nem terepjáró volt, hanem valami ismeretlen kínai márkájú minibusz, de a sofőr megesküdött, hogy nem lesz gond a komolyabb emelkedőkön sem. Emberünk mellesleg messziről és hunyorítva nézve kicsit hasonlított Mel Gibsonra, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy jó tulajdonságai itt véget is érnek. A Wakhan völgye választja el egymástól Tádzsikisztánt és Afganisztánt, az alján a folyó helyenként olyan szűk, hogy alig harminc méter a távolság a két ország közt. Néhány éve még a világ heroinjának nagyjából nyolcvan százaléka erre közlekedett Európa és Amerika felé, ma már állítólag az afgán ópiumtermesztők inkább Pakisztán irányába szállítanak, mert most éppen olyan a geopolitikai realitás. Kicsit reméltük, hogy látunk valamit a határ túloldalán tátongó reménytelen fekete lyukból, de az igazság az, hogy ott is csak takaros földecskék, nyájak és lapos tetejű, sárból tapasztott házikók voltak. A különbség mindössze annyi, hogy a túloldalon gyakorlatilag nem láttunk autót, és ott még olyan dülöngélő oszlopokra felaggatott elektromos vezeték sem volt, mint a tádzsik oldalon. Az is igaz persze, hogy ez Afganisztán messze legbékésebb része, ahol nem is pashtunok laknak, hanem majdnem ugyanolyan pamíri tádzsikok, mint a Wakhan általunk bejárt oldalán.
Ugyanazt várom el itt is, mint Magyarországon. Nem szeretem, ha lehúznak és ha palira vesznek. Szeretem, ha valaki betartja a szavát. Sokszor felidegesítem magam azon, hogy turistaként fejőstehénnek néznek. Utálok hegynek felfelé autót tolni, ha egy vagyont fizettem azért, hogy a sofőr felvigyen egy hágón. Szeretem, ha le van húzva legalább egy ablak, ha tizennégyen ülünk nyolc órát egy kisbuszban. Zavar a bömbölő pamíri népzene. Képtelen vagyok hetekig kenyéren, krumplin és rossz minőségű húson élni. Inkább nem eszem semmit. Megvagyok anélkül, hogy helyiekkel beszélgessek bármilyen közös nyelv nélkül. Főleg olyan dolgokról, amik valójában egyáltalán nem érdekelnek. Nem szeretem, ha kopogás nélkül jönnek be a szobámba. Helyi öregek hullarészegen, egyhúrú gitáron eljátszott performanszait hangosan kinevetem. Pláne, ha a végén le is esnek a padról. Nem szeretem, ha egy sofőrnek fontosabb az autó kárpitja, mint az én kényelmem, és ezért elvárja, hogy az ölemben tartsam a 15 kilós hátizsákomat. A legszívesebben nyugati NGO-k nyugati alkalmazottaival beszélgetek. Csak a nekem tetsző gyerekeket fényképezem le. Akik valamilyen okból nem tetszenek, azokat csak nagyon ritkán. És sokkal szívesebben fényképezek állatokat. Nem vagyok hajlandó megszólalni oroszul még úgy sem, hogy a horváttudásomnak köszönhetően simán el tudnék beszélgetni alapvető dolgokról. Ehelyett bonyolult angol körmondatokat használok, és csak akkor váltok tőmondatokra, ha valakire rá kell ordítanom. Sokszor direkt úgy csinálok, mint aki semmit nem ért abból, amit mondanak neki. Egy kortyot sem adtam senkinek a gyógyszerként használt Unicumunkból, még illedelmességből sem. Muszáj az elkövetkezendő hónapok gyomorrontásaira is gondolnom.
2007. szeptember 22.
Amikor még csak tervezgettük ezt az utat, két dolgot egészen biztosan tudtunk a Pamír-hegységgel kapcsolatban. Egyrészt hogy ennél szebbet nem nagyon fogunk sehol máshol látni, másrészt pedig hogy ennél több kényelmetlenségünk sem igazán lesz sehol. És így is lett. A Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán és Kína határvidékén lévő Pamír az utóbbi tíz évben lett a magára adó turista életének álma. Azért nem korábban, mert mielőtt ideért volna a Szovjetunió, alig néhány tucatnyi nyugati ember járt erre – köztük Marco Polo -, utána pedig még annyi sem. Tádzsikisztán függetlenné válása után a polgárháború miatt nem lehetett idejönni, és amióta béke van, azóta sem ömlenek ide a turisták, elsősorban az infrastruktúra totális hiánya miatt. A több, mint fél magyarországnyi területnek 95 százaléka hegyes, alig 250 ezren lakják, összesen egy aszfaltút szeli át, és egyetlen egy szállodában van csak hat darab, mondjuk egy európai háromcsillagos szálloda színvonalát elérő szoba. Ez így együtt teljesen kizárja a szervezett turizmusnak még a lehetőségét is, úgyhogy ide csak független utazók jönnek, köztük meglepően sok biciklista, akiknek Tibet mellett a Pamír a Mekkájuk, ahol jóval 4000 méter feletti hágókon nyelhetik a port napokig.
2007. szeptember 19.
A Dusanbe-Khorog repülőúttal kapcsolatban mindkettőnknek voltak kétségei, de a Penjikent-Dusanbe úton átéltek után nem volt lelkierőnk ismét bevállalni egy, az utak és a járművek pillanatnyi állapotától függően 12-30 órás buszutat. Tudtuk, hogy a Tajikistan Airlines nem a Lufthansa, és azt is, hogy ez volt az egyetlen útvonal, amelyen a szovjet időkben az Aeroflot veszélyességi pótlékot fizetett a pilótáinak, de az alig 65 perces menetidő ígérete, valamint a tény, hogy a repülőjegy csak kétszer annyiba kerül, mint a buszjegy, így együtt ellenállhatatlan ajánlatnak tűntek. Ennek ellenére biztosak voltunk benne, hogy az utat végig fogjuk rettegni, mivel a kis gépek olyan alacsonyan repülnek, hogy végig a hegyek között kell egyensúlyozniuk. Éppen ezért az első felhő megjelenésekor törlik is az egész járatot, viszont egy Afganisztánból érkező rakéta végzetes találatát leszámítva egyszer sem zuhant le repülőgép ezen a vonalon. A 17 üléses kisgépekre jegyet kapni nem egyszerű, nekünk szerencsére befolyásos tádzsik ismerőseink segítségével végül fejenként 80 dollárért sikerült arra a reggelre foglalni, amikorra akartunk. Viszont majdnem el is sírtuk magunkat, amikor reggel hatkor a dusanbei reptéren közölték, hogy Khorogban rossz az idő, repülés lefújva. Fogalmunk sincs, mi változhatott meg tíz perc alatt, de alig ennyivel később bemondták, hogy mégis mehetünk. Ezen a járaton az utasonként engedélyezett maximális poggyászsúly tíz kiló, amit mi jóval túlléptünk, úgyhogy fizethettünk pótdíjat is. Érdekes módon a kézipoggyászt le sem mérték, és a kereskedelmi légiközlekedés legnagyobb igazságtalanságával összhangban itt sem vették figyelembe, hogy a kisebb testsúlyú utasok vihetnének több cuccot, mint a dagadt állatok.
2007. szeptember 18.
(Még mindig a Pamirban vagyunk, nagyon messze attól, hogy behozzuk magunkat blogilag. Már éheztünk és szomjaztunk is, viszont még csak (illetve éppen ezért) a dusanbei kalandjainkat volt energiánk megírni. A város nevét egyébként az utolsó szótagra helyezett hangsúllyal kell ejteni, tehát egészen pontosan Dusanbé.) Két napnál többet nem terveztünk Tádzsikisztán fővárosában tölteni, de végül hat is lett belőle. Erről egyrészt az OVIR, a KGB helyi utódszerve tehetett, amely a szeptember kilencediki nemzeti ünnepre tekintettel különösen lassan dolgozott, és még befolyásos tádzsik ismerőseink sem tudták náluk elintézni, hogy négy napnál rövidebb idő alatt regisztrálják jelenlétünket az országban, pedig az minden külföldinek kötelező. Másrészt pedig maguktól a befolyásos tádzsik ismerőseinktől is lehetetlen volt gyorsan lelépni, mert a tádzsik vendégszeretet olyat egyszerűen nem ismer, hogy a kedves vendég naponta kétszer, legalább négy napon át ne zabálja magát a szó legszorosabb értelmében betegre. Dusanbéról egyébként közben kiderült, hogy kifejezetten élhető és kellemes város. Több kilométer hosszú főutcája, a Rudaki, az Andrássy út és a barcelonai Rambla között van valahol félúton, középen grandiózus fasorral, a két szegélyén pedig 20. század eleji villákkal és középületekkel. Dusanbéban tizenkét éve még bőven lőttek, az országban a kilencvenes években zajló polgárháborúnak volt olyan fázisa, amikor az éppen nyeregben lévő milíciák mindenkit agyonlőttek a nyílt utcán, akinek a személyijében a születési helynél az ellenséges klán főhadiszállása szerepelt, az éjszakai kijárási tilalmat pedig csak néhény éve szüntették meg. És akárcsak Bejrútban vagy Zágrábban, a háború után felébredő fővároson itt is érződik, hogy a helyiek szeretnék behozni az utcán járkálás és szórakozóhelyek látogatása terén elpazarolt időt.
2007. szeptember 9.
Maga a feladat viszonylag egyszerűnek tűnt: eljutni az üzbegisztáni Szamarkandból az alig 280 kilométerre lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba. Azt tudtuk, hogy a tádzsik utak legendásan rosszak, így a meló nem lesz teljesen gyerekjáték, de arról fogalmunk sem volt, hogy a rettegés hányadik fokáig fogunk eljutni. Pedig Szamarkandban simán kezdődött a dolog, amikor az egy hétig otthonunkként szolgáló hotel tulajdonosa átadott haverjának, a taxisofőrnek, aki hetente csak négy napot vezetett, egyébként énektanár a helyi gimnáziumban, amit néhány orosz-, üzbég-, tádzsik- valamint Totó Cotugno-dal előadásával lelkesen be is bizonyította, egészen amíg meg nem állította a milicia, hogy a biztonsági öv hiányáért megbüntesse 3000 sumra, azaz kettő és fél amerikai dollárra, amitől szegény Masudnak nagyon rossz kedve lett, mert még nem tudta, hogy úgyis maradt éppen 3000 felesleges sumunk, amit a határnál át szándékoztunk neki adni a fizetségén felül, hogy kompenzáljuk a szemét zsarukért. Maga a határátkelés nem okozott gondot, legalábbis nekünk egy cseppet sem, szemben azzal a tádzsik vámossal, aki nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy mi nem tudunk oroszul, neki viszont csak orosz nyelvű vámbevalló-lapjai vannak, és ezért végül ezek kitöltése nélkül engedett be minket a hazájába, ami neki teljesen mindegy, nekünk viszont még gondot jelenthet a kilépésnél.
2007. szeptember 6.
Megérkeztünk Dusanbéba, de mielőtt rátérnénk tádzsik kalandjainkra, például egy röpke 14 órás éjszakai kalandra a világ legrosszabb, főútvonalnak nevezni merészelt útján, itt van még néhány dolog, amit megtudtunk Üzbegisztánról.- A pénzforgalom Üzbegisztánban teljesen nevetséges. Egy dollár ma 1270 sumot ér, amivel még nem lenne semmi baj, ha létezne nagyobb papírpénz az ezresnél. Így viszont minden százdolláros beváltása zacskónyi pénzt eredményez, pláne, hogy többször ötszázasokban kaptuk meg a pénzünket. Az külön nehezíti a helyzetet, hogy egész egyszerűen nincs az országban elég pénz. A bankok délelőtt kiürülnek, a néhány bankautomatában pedig soha nincs elég bankjegy. Így sajnos nem sikerült megtudnunk, hogyan férne ki egy téglányi sum egy ATM pénzkiadó nyílásán. - Üzbegisztánban egy nap átlagosan 70 dollárból jöttünk ki ketten, de egyáltalán nem spóroltunk. Azt nem mondjuk, hogy a fele is elég, de lényegesen kevesebb biztosan.- Üzbegisztánban nincsenek jó nők. És jó pasik sem. - Üzbegisztán elnöke nagyon szereti a teniszt. Taskentben minden évben van egy egész rangos nemzetközi tenisztorna (legalábbis rangosabb, mint bármi Magyarországon), és az ország legváratlanabb pontjain bukkannak fel a kutya által nem használt, ám remek állapotban lévő teniszpályák. - Az üzbég híradókban mindenkinek nagyon jó hangulata van, és mindenki sugárzik a boldogságtól. Mivel általában kevés a vágókép, egy hír alatt akár háromszor is végignézhetjük ugyanazokat a képeket. - Üzbegisztánban nagyon szeretik hülyének öltöztetni a gyerekeket. Leggyakoribbak a teljes tündérke-szerelések varázspálcával és szárnyakkal, a fiúkon pedig a csúcsos mamuszok és csillogó turbánok, hozzájuk illő kaftánnal. - Üzbegisztában az út szélén várakozó férfiak legtöbbje guggol. - Minden második üzbég műalkotáson szerepel egy dinnye vagy egy dinnyeárus. - Üzbegisztánban húsz év fölött nincs ember, főleg nő, akinek ne lenne legalább egy aranyfoga, negyven fölött pedig egyre gyakoribbak a full arany fogsorok. - Üzbegisztánban minden nagyvárosban négysávos utak vannak. Dugó viszont soha nincs, mert egy sávra sincs elég autó. - Biztos a szovjetek is sokat tettek az Aral-tó kiszáradásáért, de az üzbégek sem spórolnak a vízzel. Ahol folyó vagy csatorna van a közelben, ott a gyümölcsöskertek is teljesen feleslegesen állnak bokáig érő vízben. - Mivel a Daewoo-nak van itt egy gyára, a nem ősrégi Zsigulik nagyjából nyolcvan százaléka Tico, Matiz vagy Nexia.
2007. szeptember 2.
Elég magasak voltak az elvárásaink Szamarkanddal kapcsolatban, és most nagyon jó érzés, hogy a legteljesebb mértékben teljesültek is. A város Shangri-Lával, Timbuktuval és El Doradóval együtt valahogy már a neve alapján is a talán igazából nem is létező helyek közt van, ahova az európai ember csak elmondhatatlan szenvedések árán juthat el, ha egyáltalán bárhogy. Nekünk a szenvedésből bőven kijutott, míg Urgenchből ideértünk, de szerencsére a város mindenért kárpótolt. Először akkor éreztük, hogy jó helyen járunk, amikor a bazárban nem a Taskentben és Khívában megismert, végtelen ruhásstandokba futottunk, tele kínai farmerokkal, tréningruhákkal, cipőkkel és öltönyökkel, hanem ennivalóktól roskadozó pultokba. Külön szekciója van a pékeknek, akik meg is érdemlik a díszhelyet, mert Szamarkandban nem csak üzbég, hanem világviszonylatban is kiemelkedően jó dolgok kerülnek ki a kemencékből. A szakma csúcsa a lepény és a kenyér közötti furcsa átmenetet képező, szezámmal, lenmaggal vagy valami egyébbel megszórt kerek akármi, ami minden étkezéshez jár és minden sarkon kapható. Volt aztán ezernyi gyümölcs- és zöldségpult is, természetesen szigorúan elkülönített dinnye-részleggel, és végtelen sorokat betöltő kosarak csonthéjasokkal és szárított gyümölcsökkel. Ez utóbbiakat különösen ajánljuk, szamarkandi kirándulásunkat mindenképpen kezdjük egy kilónyi mazsolával, aszalt szilvával, szárított fügével, maggal együtt kiszárított sárgabarackkal (ez a legjobb), pisztáciával, barackmaggal és a furcsa helyi specialitással, ami mandulára hasonlít, csak finomabb és sokkal könnyebb feltörni. És azt is ajánljuk, hogy ne együnk meg egyszerre harminc dekánál többet a zsákmányból, mert annak rossz a vége. Űztünk már e blogon elég gúnyt a vicces tényből, hogy a független Üzbegisztán identitásának egyik alapköve az új nemzeti hős, Timur, aki ugyan se üzbég nem volt, se nem az a kifejezetten ideális példakép, és istenítése körülbelül annyira problémás, mintha Magyarországon Attila, a hun pusztítógép szobra lenne minden utcasarkon, de aztán elérkeztünk Szamarkandba, és egy kicsit befogtuk a pofánkat. Timur ugyan Bagdadtól Delhiig valóban sokat rombolt, de amit ő és rokonai birodalmuk fővárosában felépítettek, azért jár néhány jó pont.
2007. augusztus 30.
Az üzbegisztáni vonatozásnak semmi köze a romantikus kalandregényekben megismert, orientális kéjutazáshoz. Óriásiak a távolságok, a lerobbant szocialista vagonokban rosszak a körülmények, ráadásul az ablakon keresztül bámult táj semmiért sem kárpótol. Unalmas síkság vagy száraz sivatag, elszórtan egy-egy tevével, ami tíz perc után már kevés a szórakozáshoz. A 11 órás Taskent-Bukhara vonatút még elviselhető volt kétszemélyes kupéban, az Urgenchból Szamarkandba vezető 13 órás kirándulásról viszont egy büdös jó szót nem tudunk szólni. Mivel nem akartunk 70 dollárt fizetni két első osztályú jegyért, az eggyel olcsóbb, négyszemélyes kupékkal próbálkoztunk. Sajnos a Khíva melletti Urgench tényleg annyira a világ vége, hogy még Taskentbe is csak hetente háromszor megy vonat, így az egymás alá/fölé szóló jegyek már hetekkel az indulás előtt elfogytak. Így csak külön kupéba tudtunk kettőnknek foglalni, de hát nem akartunk még tovább Khívában maradni, úgyhogy inkább bíztunk abban, hogy majd valakivel sikerül helyet cserélni. Végül nagy szerencse ért minket egy ötven körüli, testes üzbég férfi személyében, aki valamilyen okból három jegyet vásárolt magának abba a kupéba, ahova az egyikünk jegye szólt. Miután kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy szeretnénk együtt maradni, de csak egyikünknek szól ide a jegye, nagyvonalúan átengedte nekünk a négyszemélyes kupé egyik felét, egy alsó és egy felső ágyat. Ez a névtelen, kövér ember volt az egyetlen jó dolog, ami történt velünk 13 óra alatt. Első körben átrendezte az egész kupét. Le- és felrakta az ülésen elhelyezett szivacsokat, levetkőzött atlétára, majd újra felöltözött és gondosan megágyazott. Néha a nagy zacskóiból előkapta az Urgenchben beszerzett szuveníreket, köztük egy hatalmas fekete, juhszőrből készített türkmén pulikalapot, amilyet végig szerettünk volna felpróbálni Khívában, csak nem volt kedvünk a nyomulós árusokkal beszélgetni. A kisasztalra kirakta a magával hozott ennivalóit - főként cukorkákat és legalább két kiló rózsaszín cukrásszüteményt - majd körülbástyázta magát a törülközőivel, amikkel rutinosan csapkodva friss levegőt szolgáltatott nekünk is, ha megállt a vonat.
2007. augusztus 29.
Utunk legnyugatibb pontját, Nuqus városát Khívából értük el, kedvenc szavunk, egy csillagtúra keretében. Sőt, tulajdonképpen ez egy fakultatív kirándulás volt. Nuqus Karakalpaksztán fővárosa, a fekete kalaposok néhány százezren vannak csak, és saját nyelvük ugyan van, identitásuk viszont annyira elmosódott az évszázadok során, hogy jelenleg éppen arra próbálnak rájönni, pontosan milyen kalapokról vagy sapkákról kapták a nevüket, mert nagyon szívesen hordanák megint. Nuqus közel van az egyre távolodó Aral-tóhoz is, és a tó eltűnésével járó ökológiai katasztrófa a várost és annak lakóit is folyamatosan rongálja, légúti megbetegedések, rák és egyéb bajok formájában. Ez itt tényleg a világ vége, a pusztulaton kívül a szovjetek még omladozó lakótelepeket és csúnya köztéri szobrokat is hagytak hátra, a város összességében remek díszlete lehetne a Mad Max Tarr Béla által rendezett folytatásának. Más nyomorúságában turistáskodni a legtaplóbb dolog a világon, és mi nem is ezért, hanem az Igor Szavickij Múzeumért utaztunk Nuqusba. Szavickij régész, műgyűjtő, népművelő és általános polihisztor volt, aki a város elszigeteltségét kihasználva egész életében fanatikusan gyűjtötte a szovjet kultúrpolitika által legfeljebb tűrt, de inkább tiltott műalkotásokat, elsősorban festményeket. A gyűjtőmunkát megkönnyítette, hogy Üzbegisztán már az 1920-as évektől kezdve a békét és alkotói szabadságot kereső szovjet művészek egyik kedvenc menedéke volt. Moszkvából és Leningrádból komplett alkotói közösségek költöztek Taskentbe a forradalmi évek lelkesedése után egyre fojtogatóbb szocreál kultúrterror elől. A Szavickij-gyűjteménynek otthont adó múzeum, ahogy a fenti kép is szépen illusztrálja, ideális gyermekkönyvtár lehetne Dunaújvárosban. Itt viszont olyan festményeknek ad helyet, amelyekért a világ minden pontjáról képesek ideutazni a szovjet avantgárd lelkes barátai. Nem csak magát a múzeumot lehet megnézni, hanem akinek van rá ideje (és pénze), azt beengedik a több tízezer műtárgyat egymásra halmozó raktárba is. Fényképezni viszont sajnos csak nagyon sok pénzért lehet, úgyhogy azok a drága olvasók, akik szeretnének látni is valamit a képekből, azok álljanak neki feltúrni az internetet.