2008. április 29.
- Vietnamban naponta átlagban 76 dollárt költöttünk. Ezt erősen torzítja a drága vízum, valamint az oltás, amit pont Hanoiban volt esedékes beadatnunk. Ezek nélkül simán hetven dollár alatt lettünk volna. És persze mehettünk volna olcsóbban a Halong-öbölbe és ehettünk volna kevesebbet. - Szerintünk nincs még egy nép a világon, amelyik olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint a vietnami. Többször megverték a mongolokat, aztán a gyarmati francia hadsereget és az amerikaiakat, majd az 1970-es években még a kommunista Kínát is. - Vietnam számos pontján le van tiltva a blogspot.com. De nem mindenhol, és a logikára nem sikerült rájönnünk. Más cenzúrázott weboldallal viszont nem találkoztunk, ami azért egy ilyen kemény diktatúrától egész rendes dolog. - Talán torzít a minta, hiszen az expedíció egyik felének már olyan hosszú a szakálla, hogy olyat szinte csak gyanús elemek hordanak, de Vietnamban kétnaponta próbáltak nekünk füvet eladni. - A Fülöp-szigeteket leszámítva errefelé messze a legtöbb keresztény Vietnamban él. Az ország lakosságának nyolc százaléka szavaz Buddha helyett inkább a Bibliára, és mivel a vallásellenesség annyira már nem buzog a rezsimben, szinte minden faluban van egy vadonatúj, feleslegesen nagynak tűnő templom. - Vietnamban igen népszerű a vietnami papucs. - Minél északabbra járunk Vietnamban, annál több a jó nő. Délen kis töpszlik mind, és az arcuk is sokkal csúnyább.
2008. április 26.
Mielőtt megérkeztünk volna az országba, volt valamiféle halvány elképzelésünk a vietnami gasztronómiáról, de erre azért nem számítottunk. Thaiföldön nem voltunk elég ideig, hogy kiforrjon a véleményünk, most viszont nagyon határozottan ki merjük jelenteni, hogy ami itt folyik, azt legfeljebb a kínai konyhákban múlják felül. Mondjuk ezt mindazok ellenére, hogy életünkben először itt kaptunk szabályos MSG-mérgezést. A vietnami szakácsművészetnek ott a helye a világ legnagyobbjai közt, és bár itt sem vetik meg az egzotikus alapanyagokat (kér valaki még ki nem nyomott tojást a tyúk tojócsatornájával együtt tálalva, ha egyáltalán így hívják ezt az izét?), a fogások nagy többségének értékeléséhez nem is kell különösebben elszántnak lenni. Mi egyszer bevállaltuk a csigát, de ízetlen, rágós vacak volt, ebben speciel Európa tényleg erősebb. Saját elméletünk szerint - bár attól tartunk, ezt a spanyolviaszt sem mi találtuk fel - a vietnami konyha a négy nagy kínai főzőiskola közül a déli továbbfejlesztett, a helyi trópusi alapanyagokra szabott változata. A kantoni dimsum-kultúra nyomai számtalan vietnami ételben felfedezhetőek, koppintással viszont hiba lenne az ittenieket vádolni. A hatalmas északi szomszédot a csatatéren is többször elverő vietnamiak számtalan étele igazi helyi fejlesztés.
2008. április 21.
Utunk során kevésszer féltünk annyira, mint a Halong-öböl előtt. Talán Penjikent és Dusanbe közt és a mianmari-bangladesi határnál igen, de itt egészen másfajta rettegésről volt szó. Attól féltünk, hogy el fogjuk cseszni, és hiába hajókázunk Délkelet-Ázsia egyik legszebb pontján, a körülmények majd lehetetlenné teszik a műélvezetet. Félelmeink megalapozásában komoly szerep jutott korábban itt már járt magyar barátainknak, valamint az utóbbi hónapokban megismert utazóknak, akik mind ugyanazt mondták a Halongról: szépnek szép, de az itteni cirkusz elviseléséhez erős gyomor kell. Kezdjük azt hinni, hogy bennünk van a hiba, de mi, akárcsak mindenhol máshol Vietnamban, itt is egészen elsőrangúan éreztük magunkat. Amikor megérkeztünk az öbölben cirkáló valamennyi hajó kikötőjébe, a Halong nevű, folyamatosan dagadó városkába, azért egy kicsit elbizonytalanodtunk. Az itt egymásba gabalyodó hajó- és embertömeg még Angkor és a bangkoki Khao San Road után is egészen mellbevágó volt. Az árboc-erdő sok horvát kikötőt is megszégyenített, az egymást taposó bel- és külföldi turisták csoportjai pedig egy fél Tesco-parkolónyi helyet töltöttek meg a buszaikkal. Mi elsőként érkeztünk a kikötőbe, és három perc múlva már a hajónk fedélzetén elemezhettük, hogy néha bizony lehúzzák errefelé az embert, de azért nem olyan nehéz a lehető legkisebbre csökkenteni ennek veszélyét.
2008. április 18.
Közel nyolc hónap utazás után már elég válogatósak vagyunk, olyankor meg pláne, amikor mindenképpen el kell érnünk egy repülőt. Amikor északi irányban elhagytuk Saigont, már csak alig több, mint két hetünk volt hátra a Hanoi-Manila járatunk indulásáig, így alaposan végig kellett gondolnunk, hogy mit szeretnénk látni Vietnamból. Mindenre nem volt időnk, így gyorsan kiszórtuk az összes olyan nevezetességet, amihez hasonlót máshol a környéken már volt szerencsénk látni. Egy hónappal Kei után a tengerparti henyélésnek nem éreztük szükségét, és észak-mianmari kalandjaink után a hegyi törzsek falvaiban túrázás sem volt olyan vonzó. Ha már egyszer megtapasztaltuk a tökéletest, minek pazaroljuk a drága időnket és pénzünket valami eggyel, kettővel vagy sokkal kevésbé érdekes kalandra? A kemény kezű szelektálás után az első izgalmas állomásnak Dalat tűnt, úgyhogy ott kezdtünk. Talán akkor is megálltunk volna itt, ha nincs is erre semmi érdekes. Dél-Kína óta szinte folyamatosan ömlik rólunk a víz, négy hónap izzadás után pedig egy olyan város, amely 1500 méterrel a tengerszint felett ha hűvöst nem is, de legalább a trópusi pokolnál néhány fokkal kevesebbet ígért, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Sajnos csak az nem jutott eszünkbe, hogy ilyen magasan máshogy süt a nap, így bár melegünk valóban nem volt, úgy leégtünk, mint Tádzsikisztán óta egyszer sem.
2008. április 11.
Azóta nem lepődtünk meg ennyire, hogy majdnem fél éve átrepültünk Biskekből Ürümcsibe. Korábban volt valamiféle elképzelésünk arról, hogy milyen lehet Kína, ám ez az elképzelés az első óra végére már romokban hevert. Az azóta felkeresett országoktól inkább már nem is vártunk semmit, csak nehogy be kelljen ismernünk a tévedésünket, mert azt nagyon utáljuk. Vietnammal kapcsolatban viszont megint volt számtalan előítéletünk, mert hát Vietnamról sokkal inkább él valamiféle kép a nyugati ember fejében, mint számos, az otthonához sokkal közelebb eső országról. A mindannyiunkban élő Vietnam-képek közül az elsőt egy amerikai chopper nyitott ajtajából látjuk, ahol a velünk szemben ülő, az eltávon összeszedett egzotikus nemi betegségektől és néhány rossz LSD-triptől félig megbolondult géppuskás a Trashmen együttes Surfin‘ Bird című számának frenetikus ritmusára mindenkire lő, ami mozog a rizsföldeken, miközben a horizontot gyilkos, ám gyönyörűen felrobbanó napalm-bombák világítják meg. A második kép egy rakás úttörő, akik lelkesen dalolnak valami mozgalmi dalt Ho apóról a világ egyik utolsó kommunista országában.
2008. január 26.
2008. január 22.