üzbegisztán

Videók

Ja, a Gyömrőin is vannak kátyúk

Maga a feladat viszonylag egyszerűnek tűnt: eljutni az üzbegisztáni Szamarkandból az alig 280 kilométerre lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba. Azt tudtuk, hogy a tádzsik utak legendásan rosszak, így a meló nem lesz teljesen gyerekjáték, de arról fogalmunk sem volt, hogy a rettegés hányadik fokáig fogunk eljutni. Pedig Szamarkandban simán kezdődött a dolog, amikor az egy hétig otthonunkként szolgáló hotel tulajdonosa átadott haverjának, a taxisofőrnek, aki hetente csak négy napot vezetett, egyébként énektanár a helyi gimnáziumban, amit néhány orosz-, üzbég-, tádzsik- valamint Totó Cotugno-dal előadásával lelkesen be is bizonyította, egészen amíg meg nem állította a milicia, hogy a biztonsági öv hiányáért megbüntesse 3000 sumra, azaz kettő és fél amerikai dollárra, amitől szegény Masudnak nagyon rossz kedve lett, mert még nem tudta, hogy úgyis maradt éppen 3000 felesleges sumunk, amit a határnál át szándékoztunk neki adni a fizetségén felül, hogy kompenzáljuk a szemét zsarukért. Maga a határátkelés nem okozott gondot, legalábbis nekünk egy cseppet sem, szemben azzal a tádzsik vámossal, aki nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy mi nem tudunk oroszul, neki viszont csak orosz nyelvű vámbevalló-lapjai vannak, és ezért végül ezek kitöltése nélkül engedett be minket a hazájába, ami neki teljesen mindegy, nekünk viszont még gondot jelenthet a kilépésnél.

Érdekes adatok Üzbegisztánról

Megérkeztünk Dusanbéba, de mielőtt rátérnénk tádzsik kalandjainkra, például egy röpke 14 órás éjszakai kalandra a világ legrosszabb, főútvonalnak nevezni merészelt útján, itt van még néhány dolog, amit megtudtunk Üzbegisztánról.- A pénzforgalom Üzbegisztánban teljesen nevetséges. Egy dollár ma 1270 sumot ér, amivel még nem lenne semmi baj, ha létezne nagyobb papírpénz az ezresnél. Így viszont minden százdolláros beváltása zacskónyi pénzt eredményez, pláne, hogy többször ötszázasokban kaptuk meg a pénzünket. Az külön nehezíti a helyzetet, hogy egész egyszerűen nincs az országban elég pénz. A bankok délelőtt kiürülnek, a néhány bankautomatában pedig soha nincs elég bankjegy. Így sajnos nem sikerült megtudnunk, hogyan férne ki egy téglányi sum egy ATM pénzkiadó nyílásán. - Üzbegisztánban egy nap átlagosan 70 dollárból jöttünk ki ketten, de egyáltalán nem spóroltunk. Azt nem mondjuk, hogy a fele is elég, de lényegesen kevesebb biztosan.- Üzbegisztánban nincsenek jó nők. És jó pasik sem. - Üzbegisztán elnöke nagyon szereti a teniszt. Taskentben minden évben van egy egész rangos nemzetközi tenisztorna (legalábbis rangosabb, mint bármi Magyarországon), és az ország legváratlanabb pontjain bukkannak fel a kutya által nem használt, ám remek állapotban lévő teniszpályák. - Az üzbég híradókban mindenkinek nagyon jó hangulata van, és mindenki sugárzik a boldogságtól. Mivel általában kevés a vágókép, egy hír alatt akár háromszor is végignézhetjük ugyanazokat a képeket. - Üzbegisztánban nagyon szeretik hülyének öltöztetni a gyerekeket. Leggyakoribbak a teljes tündérke-szerelések varázspálcával és szárnyakkal, a fiúkon pedig a csúcsos mamuszok és csillogó turbánok, hozzájuk illő kaftánnal. - Üzbegisztában az út szélén várakozó férfiak legtöbbje guggol. - Minden második üzbég műalkotáson szerepel egy dinnye vagy egy dinnyeárus. - Üzbegisztánban húsz év fölött nincs ember, főleg nő, akinek ne lenne legalább egy aranyfoga, negyven fölött pedig egyre gyakoribbak a full arany fogsorok. - Üzbegisztánban minden nagyvárosban négysávos utak vannak. Dugó viszont soha nincs, mert egy sávra sincs elég autó. - Biztos a szovjetek is sokat tettek az Aral-tó kiszáradásáért, de az üzbégek sem spórolnak a vízzel. Ahol folyó vagy csatorna van a közelben, ott a gyümölcsöskertek is teljesen feleslegesen állnak bokáig érő vízben. - Mivel a Daewoo-nak van itt egy gyára, a nem ősrégi Zsigulik nagyjából nyolcvan százaléka Tico, Matiz vagy Nexia.

Szamarkand

Elég magasak voltak az elvárásaink Szamarkanddal kapcsolatban, és most nagyon jó érzés, hogy a legteljesebb mértékben teljesültek is. A város Shangri-Lával, Timbuktuval és El Doradóval együtt valahogy már a neve alapján is a talán igazából nem is létező helyek közt van, ahova az európai ember csak elmondhatatlan szenvedések árán juthat el, ha egyáltalán bárhogy. Nekünk a szenvedésből bőven kijutott, míg Urgenchből ideértünk, de szerencsére a város mindenért kárpótolt. Először akkor éreztük, hogy jó helyen járunk, amikor a bazárban nem a Taskentben és Khívában megismert, végtelen ruhásstandokba futottunk, tele kínai farmerokkal, tréningruhákkal, cipőkkel és öltönyökkel, hanem ennivalóktól roskadozó pultokba. Külön szekciója van a pékeknek, akik meg is érdemlik a díszhelyet, mert Szamarkandban nem csak üzbég, hanem világviszonylatban is kiemelkedően jó dolgok kerülnek ki a kemencékből. A szakma csúcsa a lepény és a kenyér közötti furcsa átmenetet képező, szezámmal, lenmaggal vagy valami egyébbel megszórt kerek akármi, ami minden étkezéshez jár és minden sarkon kapható. Volt aztán ezernyi gyümölcs- és zöldségpult is, természetesen szigorúan elkülönített dinnye-részleggel, és végtelen sorokat betöltő kosarak csonthéjasokkal és szárított gyümölcsökkel. Ez utóbbiakat különösen ajánljuk, szamarkandi kirándulásunkat mindenképpen kezdjük egy kilónyi mazsolával, aszalt szilvával, szárított fügével, maggal együtt kiszárított sárgabarackkal (ez a legjobb), pisztáciával, barackmaggal és a furcsa helyi specialitással, ami mandulára hasonlít, csak finomabb és sokkal könnyebb feltörni. És azt is ajánljuk, hogy ne együnk meg egyszerre harminc dekánál többet a zsákmányból, mert annak rossz a vége. Űztünk már e blogon elég gúnyt a vicces tényből, hogy a független Üzbegisztán identitásának egyik alapköve az új nemzeti hős, Timur, aki ugyan se üzbég nem volt, se nem az a kifejezetten ideális példakép, és istenítése körülbelül annyira problémás, mintha Magyarországon Attila, a hun pusztítógép szobra lenne minden utcasarkon, de aztán elérkeztünk Szamarkandba, és egy kicsit befogtuk a pofánkat. Timur ugyan Bagdadtól Delhiig valóban sokat rombolt, de amit ő és rokonai birodalmuk fővárosában felépítettek, azért jár néhány jó pont.

Az igazi Orient Expresszen inkább öngyilkosságot tervez az ember

Az üzbegisztáni vonatozásnak semmi köze a romantikus kalandregényekben megismert, orientális kéjutazáshoz. Óriásiak a távolságok, a lerobbant szocialista vagonokban rosszak a körülmények, ráadásul az ablakon keresztül bámult táj semmiért sem kárpótol. Unalmas síkság vagy száraz sivatag, elszórtan egy-egy tevével, ami tíz perc után már kevés a szórakozáshoz. A 11 órás Taskent-Bukhara vonatút még elviselhető volt kétszemélyes kupéban, az Urgenchból Szamarkandba vezető 13 órás kirándulásról viszont egy büdös jó szót nem tudunk szólni. Mivel nem akartunk 70 dollárt fizetni két első osztályú jegyért, az eggyel olcsóbb, négyszemélyes kupékkal próbálkoztunk. Sajnos a Khíva melletti Urgench tényleg annyira a világ vége, hogy még Taskentbe is csak hetente háromszor megy vonat, így az egymás alá/fölé szóló jegyek már hetekkel az indulás előtt elfogytak. Így csak külön kupéba tudtunk kettőnknek foglalni, de hát nem akartunk még tovább Khívában maradni, úgyhogy inkább bíztunk abban, hogy majd valakivel sikerül helyet cserélni. Végül nagy szerencse ért minket egy ötven körüli, testes üzbég férfi személyében, aki valamilyen okból három jegyet vásárolt magának abba a kupéba, ahova az egyikünk jegye szólt. Miután kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy szeretnénk együtt maradni, de csak egyikünknek szól ide a jegye, nagyvonalúan átengedte nekünk a négyszemélyes kupé egyik felét, egy alsó és egy felső ágyat. Ez a névtelen, kövér ember volt az egyetlen jó dolog, ami történt velünk 13 óra alatt. Első körben átrendezte az egész kupét. Le- és felrakta az ülésen elhelyezett szivacsokat, levetkőzött atlétára, majd újra felöltözött és gondosan megágyazott. Néha a nagy zacskóiból előkapta az Urgenchben beszerzett szuveníreket, köztük egy hatalmas fekete, juhszőrből készített türkmén pulikalapot, amilyet végig szerettünk volna felpróbálni Khívában, csak nem volt kedvünk a nyomulós árusokkal beszélgetni. A kisasztalra kirakta a magával hozott ennivalóit - főként cukorkákat és legalább két kiló rózsaszín cukrásszüteményt - majd körülbástyázta magát a törülközőivel, amikkel rutinosan csapkodva friss levegőt szolgáltatott nekünk is, ha megállt a vonat.

Ha mi kúttúrát szaglunk, a világ végére is elutazunk

Utunk legnyugatibb pontját, Nuqus városát Khívából értük el, kedvenc szavunk, egy csillagtúra keretében. Sőt, tulajdonképpen ez egy fakultatív kirándulás volt. Nuqus Karakalpaksztán fővárosa, a fekete kalaposok néhány százezren vannak csak, és saját nyelvük ugyan van, identitásuk viszont annyira elmosódott az évszázadok során, hogy jelenleg éppen arra próbálnak rájönni, pontosan milyen kalapokról vagy sapkákról kapták a nevüket, mert nagyon szívesen hordanák megint. Nuqus közel van az egyre távolodó Aral-tóhoz is, és a tó eltűnésével járó ökológiai katasztrófa a várost és annak lakóit is folyamatosan rongálja, légúti megbetegedések, rák és egyéb bajok formájában. Ez itt tényleg a világ vége, a pusztulaton kívül a szovjetek még omladozó lakótelepeket és csúnya köztéri szobrokat is hagytak hátra, a város összességében remek díszlete lehetne a Mad Max Tarr Béla által rendezett folytatásának. Más nyomorúságában turistáskodni a legtaplóbb dolog a világon, és mi nem is ezért, hanem az Igor Szavickij Múzeumért utaztunk Nuqusba. Szavickij régész, műgyűjtő, népművelő és általános polihisztor volt, aki a város elszigeteltségét kihasználva egész életében fanatikusan gyűjtötte a szovjet kultúrpolitika által legfeljebb tűrt, de inkább tiltott műalkotásokat, elsősorban festményeket. A gyűjtőmunkát megkönnyítette, hogy Üzbegisztán már az 1920-as évektől kezdve a békét és alkotói szabadságot kereső szovjet művészek egyik kedvenc menedéke volt. Moszkvából és Leningrádból komplett alkotói közösségek költöztek Taskentbe a forradalmi évek lelkesedése után egyre fojtogatóbb szocreál kultúrterror elől. A Szavickij-gyűjteménynek otthont adó múzeum, ahogy a fenti kép is szépen illusztrálja, ideális gyermekkönyvtár lehetne Dunaújvárosban. Itt viszont olyan festményeknek ad helyet, amelyekért a világ minden pontjáról képesek ideutazni a szovjet avantgárd lelkes barátai. Nem csak magát a múzeumot lehet megnézni, hanem akinek van rá ideje (és pénze), azt beengedik a több tízezer műtárgyat egymásra halmozó raktárba is. Fényképezni viszont sajnos csak nagyon sok pénzért lehet, úgyhogy azok a drága olvasók, akik szeretnének látni is valamit a képekből, azok álljanak neki feltúrni az internetet.

Keleten Khívában

Meleggel és gyomorbántalmakkal teli, hétórás utazás után értünk el blogunk névadójába, Khívába. Bukharából az út végig a sivatagon át vezet, amiben homokdűnék csak elvétve vannak, inkább kiszáradt kórókkal teli pusztaság az egész. A meleg így is elképesztő, amikor nem 120-al mentünk és nem hűtött egy kicsit a menetszél, simán ötven fok volt a kocsiban. Khíva most is a világ vége, és tulajdonképpen mindig is az volt. Bár ugyanolyan fontos állomása volt a Selyemútnak, mint Bukhara és Szamarkand, ez az oázis soha nem volt kereskedelmi, kulturális vagy tudományos központ. Khíva mindig elsősorban a bűnözésből élt, karavánok kifosztásából, emberrablásból és szimpla gyilkolászásból. A 19. században két cári orosz hadseregnek sem sikerült rendett tenni itt, az akkori birodalom határán, az egyik egyszerűen megfagyott a sivatagban, mert itt nagyon hideg is tud lenni, a másikat pedig a khívaiak részben élve megnyúzták, bőrükből pedig dobot készítettek, részben pedig lábon eladták rabszolgának. Khíva és környéke, a Khorezm nevű régió a szovjetek alatt eleinte egész szépen fejlődött. Az Amu-Darya folyó megcsapolásával a szocialista vasember zölddé varázsolta a sivatagot, hogy dinnyét és elsősorban gyapotot tudjon termeszteni. Az egyébként már a kommunisták előtt is erején felül kihasznált folyó, valamint az általa és párja, a Syr-Darya által táplált Aral-tó viszont nem bírták a terhelést, és elkezdtek kiszáradni. Negyven évvel ezelőtt az Aral partja Khívától nagyjából 300 kilométerre volt, ma már a folyamatosan kiszáradó, két darabra szakadt tó legközelebbi pontja ide 400 kilométer. Az Amu-Darya már el sem éri a tavat, amelynek egykori, titkos szovjet vegyifegyver-kísérleteknek otthont adó szigete összeért a szárazfölddel, úgyhogy a birkaméretűre nőtt, ragadozó patkányok nyilván éveken belül elfoglalják Khorezmet.

Enni Üzbegisztánban

Mindhárom posztszovjet közhely

Az utolsó napok és az első

Van egy nagyon jó tanácsunk mindenkinek, aki hosszabb utat tervez. Próbálja elkerülni, hogy a készülődés közben egy lakásfelújítást is le kelljen vezényelnie. Ha pedig muszáj gázcső-cserével is foglalkoznia a pakolás mellett, akkor legalább úgy rendezze a dolgokat, hogy az utolsó, leghektikusabb hét ne essen egybe az azévi Szigettel. Sajnos mi három végén égettük a gyertyát, aminek az egyik eredménye az lett, hogy a világ szégyenére a saját búcsúbulinkról a végkimerülés határán kellett lelépnem hajnali egykor. Aki még nem próbálta meg ideiglenesen felszámolni az életét, annak fogalma sincs, milyen remek szórakozás például az Ecseri úti főpostán elintézni a posta átirányítását. Vagy hideg vízben zuhanyozni egy teljesen üres és félig szétvert lakásban hónapokokn keresztül. Vagy idegrohamot kapni, amiért az ember munkahelye még az indulás előtt két nappal sem utalta át a létfontosságú utolsó fizetését. És aki nem tervez valami hosszabb utat, az ha ránk hallgat, nem is igazán akarja megtudni. Nekünk végül két vagy három vékony szálacskát leszámítva minden otthoni ügyet sikerült elvarrni, és most is nagyon hálásak vagyunk kedves családainknak, amiért helyettünk fognak ügyintézni, amíg mi itt Üzbegisztánban nyaralunk.Augusztus 17-én, pénteken délelőtt indultunk el Ferihegyről, és 18-án, helyi idő szerint hajnali fél négykor érkeztünk meg Taskentbe, ahol három órával van később, mint Budapesten. Közben volt hét óránk a moszkvai reptéren, amit elsősorban unatkozással, másodsorban evéssel töltöttünk. Az egyetlen izgalmas dolog még Budapesten történt, ahol én, meg nem szakítva a tradíciót, amelynek jegyében minden egyes repülés alkalmával elvesznek tőlem valami illegálisat, amit benne felejtek a kézicuccban, most két deci Unicummal tettem boldoggá az egyik ferihegyi vámost. Ezt egy félliteressel a Duty Free-ben gyorsan pótoltuk, és bár rettegtünk, hogy a moszkvai átszállásnál ismét elkobozzák, az Európai Unión kívül szerencsére lazábban kezelik a repülés biztonságát. Például az utasok nyugodtan sms-eznek felszállás közben is.

A magyar ember az életben kétszer szerez üzbég vízumot: először és utoljára

Ha most választhatnék, hogy legközelebb amerikai, észak-koreai vagy üzbég vízumot szerezzek, csak az első kettő jöhetne szóba. Budapestről elintézni, hogy az ember független turistaként beléphessen Üzbegisztánba kellemetlenebb dolog, mint egy autó átiratását lebonyolítani a IX. kerületi önkormányzaton. Tele van az ostoba bürokrácia kanyarjaival, ráadásul még borzasztóan drága is. Az alapvető probléma abból származik, hogy az üzbégek olyan nagyon nem szeretnék, hogy mindenféle nyugati turisták idegenvezető nélkül rohangáljanak az országukban. Illetve az üzbégeknek valószínűleg nem lenne ezzel semmi bajuk, a kormányuknak viszont egy csomó. Ezért számtalan akadályt gördítenek a vízumra vágyó külföldiek elé, amelyek mindegykének átugrásához jó sok türelem és pénz kell. Ma üzbég turistavízumot csak az kaphat, akit valaki meghív Üzbegisztánba. Ez a valóságban nem olyan szörnyű dolog, mint amilyennek leírva tűnik, hiszen sokan vannak, akik egy kis pénzért cserébe szívesen meghívják a külföldit Üzbegisztánba. Ezek a valakik pedig utazási irodák tulajdonosai. Így hát első lépésként az üzbég turisztikai ipar egyik szereplőjétől kellett meghívólevelet igényelnünk, amit ő csak a helyi külügyminisztérium engedélyével adhat ki. A meghívó iroda az, amely üzbegisztáni tartózkodása alatt felelős a turistáért, és amelyik valószínűleg eléggé megüti a bokáját, ha az ő vendége valami olyat csinál, amit neki nagyon nem kellene. Az utazási iroda így rizikót vállal, aminek el is kéri az ellenértékét.

Fotók

Megyünk

Ma besétáltunk az Aerovivába a Madách téren, és összesen 256 000 forintért vettünk két jegyet Taskentbe. Augusztus 17-re, moszkvai átszállással, mindkét útszakaszon Aeroflot géppel. Tudtuk, hogy ők ennyiért adják, ezért vásárlás előtt végigfutottunk két potenciálisan olcsóbb megoldáson.Először is megpróbáltuk megtalálni a Március 15. téren az Aerosvit nevű, obskurus ukrán légitársaság irodáját. Forrásaink, elsősorban maga az Aeroviva honlapja szerint velük lehet a legolcsóbban Budapestről eljutni Üzbegisztánba, így mindenképpen megért a dolog egy metrómegállónyi kitérőt. Az egyetlen baj az volt, hogy hosszas kereséssel sem sikerült megtalálni az irodájukat az 1-es szám alatt, ahol pedig elvileg lenniük kellett volna. Mivel az már korábban is feltűnt, hogy az ukránok honlapja szerint ők igazából nem is repülnek Taskentbe, annyira nem is forszíroztuk a dolgot.A következő megálló az Aeroflot irodája volt a Váci utcában. Pont olyan, mint Leningrád 1987-ben! Például 13 óra nulla perctől fél órás ebédszünetet tartanak. Amikor pedig bejut az ember, egy magyarul nagyon cuki kiejtéssel beszélő, kövér, ötvenes orosz nő fogadja, akiben nem buzog a segítőkészség. Az viszont így is gyorsan kiderült, hogy ők valamivel drágábban adják ugyanazt a jegyet, mint az Aeroviva, így megköszöntük a segítségüket.