tádzsikisztán

Videók

Érdekes adatok Tádzsikisztánról

- Tádzsikisztánban naponta átlagosan ketten összesen 60,4 amerikai dollárt költöttünk. A sok dusanbei meghívás nélkül ez kicsit több lett volna. Aki nagyon akar, megúszhatja napi húsz dollár alattból is, de akkor legyen időmilliomos, hogy soha ne kelljen kocsit bérelnie, és mindig megvárhassa a tömegközlekedést. Míg kajára napi 9 dollárt költöttünk ketten, addig utazásra 29-et, amibe az a hét is beleszámít, amikor egy hétig Dusanbeban ültünk. - Tádzsikisztánban mindenki nagyon büszke arra, hogy tádzsik, de minél magasabb a társadalmi státusza, annál inkább oroszosan viselkedik, és annál inkább oroszul beszél. - A tádzsik mondás szerint egy kirgiz barát, kettőre már figyelni kell, hármat meg jobb elkerülni. Az üzbégekről meg soha nem tudhatja az ember, hogy kivel vannak, és egyébként is bitorolják a két ősi tádzsik várost, Bukharát és Szamarkandot. - Tádzsiksztánban valamivel kevesebb az aranyfog, mint Üzbegisztánban. Komplett aranyfogsort nem is nagyon láttunk, inkább csak a szájak hátsó felében csillog egy kis nemesfém. - Szemben Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánban nincs letiltva a blogspot.com. - A tádzsik híradó első nyolc-kilenc híre mindig Imomali Rahmon elnök aznapi napirendjét foglalja össze. Az elnök napirendje pedig 97 százalékban szalagok átvágásából áll, kórházak, utak, színházak és miegyebek előtt. Nagyon drukkoltunk, hogy legalább egyszer viccelje el az aktust, de Rahmon az istennek sem akart egy kacsintás kíséretében látványosan mellévágni.

Pamír 3/3 - A közhelyeknek megfelelően a világ végén tényleg sivatag van

Egy teljesen és egy részben sikeres túra után átköltöztünk a Nyugat-Pamír fővárosából, Khorogból, a nyugati központjába, Murgabba. A két régió is nagyon különbözik egymástól, az előbbi hegyes-völgyes, ahogy az a korábbi bejegyzésekhez mellékelt fotókon kiválóan megfigyelhető, míg az utóbbi magashegyi sivatag. Na és mi a magashegyi sivatag? Hát bizony a magashegyi sivatag egy sivatag, ami magasan van. Jelen esetben egy 3600-4200 méter közötti fennsíkról van szó, rajta annyira magasnak már nem is tűnő, 5000-6000 méter körüli hegyekkel. Ilyen máshol csak Tibetben és az Andokban van, és azok sem könnyű helyei a világnak. Ahogy a két régió, úgy a két város is különbözik, elsősorban abban, hogy míg Khorog csak egy nyomorult kisváros, addig Murgab a világ egyik legreménytelenebb, legcsúnyább és emberi életre legalkalmatlanabb települése. A Pamír-fennsíkon épeszű embereknek, néhány kirgiz pásztort leszámítva soha nem jutott eszébe huzamosabb ideig tartózkodni, de aztán jött az orosz cári hadsereg, és helyőrséget létesített itt, a birodalom leges-legszélén. Az ő helyüket a Vörös Hadsereg, majd annak utóda vette át egészen 2005-ig, időközben pedig néhány ezres kisváros nőtt itt fel a katonaság kiszolgálására, valamint a katonaság kiszolgálóinak kiszolgálására. Ma már nincs itt orosz katonai jelenlét, így munka sem nagyon, a félig kirgiz, félig tádzsik lakosságnak így se dolga, se pénze, se életkedve nincs. Ilyen magasan és ilyen szárazságban növényzet alig van, a sivatagban megtermő kis bokrokat pedig a helyiek egyébként is elhasználják tüzelőnek. Murgabnak most 6000 lakosa van, közülük ketten külföldiek. Egy meglepően intelligens amerikai nő felügyeli a svájci kormány által szponzorált környékbeli falusiturizmus-projektet, egy német pedig a PhD-ját írja itt legelő-menedzsmentből. Érkezésünkkor még egy japán geológus-diák is itt tartózkodott vagy egy hónapja, ám rajta már az őrület egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni, a nap jelentős részében egy kövön guggolt ölében egy füzettel, szatelit-telefonját a füléhez szorította, ám soha nem szólt bele egyetlen szót sem.

Pamír 3/2 - Nem pihenni jöttünk

Mielőtt belekezdenénk fantasztikus pamíri kalandjaink második részének taglalásába, lenne két, a világ bármely pontján érvényes, rendkívül hasznos tanácsunk. Egy: ha valószínűtlenül olcsó árat sikerül kialkudnod, annak nem lesz jó vége. Kettő: ha vendéglátóid lakásában a bútorok jelentős része US FOOD AID feliratú konzervdobozok felhasználásával készült, az autódban pedig nagyobb mennyiségű élelmiszer van, estére inkább nyomd le a gombot. Miután a csodálatos Geisevből visszatértünk Khorogba, azt terveztük, hogy legalább egy-két napot eltöltünk a Wakhan-völgy meglátogatásának legolcsóbb módjának felkutatásával. Ez azonban hirtelen szükségtelenné vált, amikor másnap reggel összefutottunk Nicóval, a francia erdőkerülővel, és Anastasiával, a belga diákkal, akik éppen akkor indultak egy hét napos körútra keresztül a Wakhanon, és az útra mindössze 300 dollárért szerzett autójukban bőven volt hely még két turistának. Az ár verhetetlennek és kihagyhatatlannak tűnt, hiszen mi meg voltunk győződve, hogy csak ketten ennek a dupláját fogjuk fizetni. Jó, az autó nem terepjáró volt, hanem valami ismeretlen kínai márkájú minibusz, de a sofőr megesküdött, hogy nem lesz gond a komolyabb emelkedőkön sem. Emberünk mellesleg messziről és hunyorítva nézve kicsit hasonlított Mel Gibsonra, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy jó tulajdonságai itt véget is érnek. A Wakhan völgye választja el egymástól Tádzsikisztánt és Afganisztánt, az alján a folyó helyenként olyan szűk, hogy alig harminc méter a távolság a két ország közt. Néhány éve még a világ heroinjának nagyjából nyolcvan százaléka erre közlekedett Európa és Amerika felé, ma már állítólag az afgán ópiumtermesztők inkább Pakisztán irányába szállítanak, mert most éppen olyan a geopolitikai realitás. Kicsit reméltük, hogy látunk valamit a határ túloldalán tátongó reménytelen fekete lyukból, de az igazság az, hogy ott is csak takaros földecskék, nyájak és lapos tetejű, sárból tapasztott házikók voltak. A különbség mindössze annyi, hogy a túloldalon gyakorlatilag nem láttunk autót, és ott még olyan dülöngélő oszlopokra felaggatott elektromos vezeték sem volt, mint a tádzsik oldalon. Az is igaz persze, hogy ez Afganisztán messze legbékésebb része, ahol nem is pashtunok laknak, hanem majdnem ugyanolyan pamíri tádzsikok, mint a Wakhan általunk bejárt oldalán.

Miért nem vagyok ideális turista Tádzsikisztánban

Ugyanazt várom el itt is, mint Magyarországon. Nem szeretem, ha lehúznak és ha palira vesznek. Szeretem, ha valaki betartja a szavát. Sokszor felidegesítem magam azon, hogy turistaként fejőstehénnek néznek. Utálok hegynek felfelé autót tolni, ha egy vagyont fizettem azért, hogy a sofőr felvigyen egy hágón. Szeretem, ha le van húzva legalább egy ablak, ha tizennégyen ülünk nyolc órát egy kisbuszban. Zavar a bömbölő pamíri népzene. Képtelen vagyok hetekig kenyéren, krumplin és rossz minőségű húson élni. Inkább nem eszem semmit. Megvagyok anélkül, hogy helyiekkel beszélgessek bármilyen közös nyelv nélkül. Főleg olyan dolgokról, amik valójában egyáltalán nem érdekelnek. Nem szeretem, ha kopogás nélkül jönnek be a szobámba. Helyi öregek hullarészegen, egyhúrú gitáron eljátszott performanszait hangosan kinevetem. Pláne, ha a végén le is esnek a padról. Nem szeretem, ha egy sofőrnek fontosabb az autó kárpitja, mint az én kényelmem, és ezért elvárja, hogy az ölemben tartsam a 15 kilós hátizsákomat. A legszívesebben nyugati NGO-k nyugati alkalmazottaival beszélgetek. Csak a nekem tetsző gyerekeket fényképezem le. Akik valamilyen okból nem tetszenek, azokat csak nagyon ritkán. És sokkal szívesebben fényképezek állatokat. Nem vagyok hajlandó megszólalni oroszul még úgy sem, hogy a horváttudásomnak köszönhetően simán el tudnék beszélgetni alapvető dolgokról. Ehelyett bonyolult angol körmondatokat használok, és csak akkor váltok tőmondatokra, ha valakire rá kell ordítanom. Sokszor direkt úgy csinálok, mint aki semmit nem ért abból, amit mondanak neki. Egy kortyot sem adtam senkinek a gyógyszerként használt Unicumunkból, még illedelmességből sem. Muszáj az elkövetkezendő hónapok gyomorrontásaira is gondolnom.

Pamír 3/1 - Amikor még minden stimmelt

Amikor még csak tervezgettük ezt az utat, két dolgot egészen biztosan tudtunk a Pamír-hegységgel kapcsolatban. Egyrészt hogy ennél szebbet nem nagyon fogunk sehol máshol látni, másrészt pedig hogy ennél több kényelmetlenségünk sem igazán lesz sehol. És így is lett. A Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán és Kína határvidékén lévő Pamír az utóbbi tíz évben lett a magára adó turista életének álma. Azért nem korábban, mert mielőtt ideért volna a Szovjetunió, alig néhány tucatnyi nyugati ember járt erre – köztük Marco Polo -, utána pedig még annyi sem. Tádzsikisztán függetlenné válása után a polgárháború miatt nem lehetett idejönni, és amióta béke van, azóta sem ömlenek ide a turisták, elsősorban az infrastruktúra totális hiánya miatt. A több, mint fél magyarországnyi területnek 95 százaléka hegyes, alig 250 ezren lakják, összesen egy aszfaltút szeli át, és egyetlen egy szállodában van csak hat darab, mondjuk egy európai háromcsillagos szálloda színvonalát elérő szoba. Ez így együtt teljesen kizárja a szervezett turizmusnak még a lehetőségét is, úgyhogy ide csak független utazók jönnek, köztük meglepően sok biciklista, akiknek Tibet mellett a Pamír a Mekkájuk, ahol jóval 4000 méter feletti hágókon nyelhetik a port napokig.

Ha egyszer repülsz csak, akkor itt

A Dusanbe-Khorog repülőúttal kapcsolatban mindkettőnknek voltak kétségei, de a Penjikent-Dusanbe úton átéltek után nem volt lelkierőnk ismét bevállalni egy, az utak és a járművek pillanatnyi állapotától függően 12-30 órás buszutat. Tudtuk, hogy a Tajikistan Airlines nem a Lufthansa, és azt is, hogy ez volt az egyetlen útvonal, amelyen a szovjet időkben az Aeroflot veszélyességi pótlékot fizetett a pilótáinak, de az alig 65 perces menetidő ígérete, valamint a tény, hogy a repülőjegy csak kétszer annyiba kerül, mint a buszjegy, így együtt ellenállhatatlan ajánlatnak tűntek. Ennek ellenére biztosak voltunk benne, hogy az utat végig fogjuk rettegni, mivel a kis gépek olyan alacsonyan repülnek, hogy végig a hegyek között kell egyensúlyozniuk. Éppen ezért az első felhő megjelenésekor törlik is az egész járatot, viszont egy Afganisztánból érkező rakéta végzetes találatát leszámítva egyszer sem zuhant le repülőgép ezen a vonalon. A 17 üléses kisgépekre jegyet kapni nem egyszerű, nekünk szerencsére befolyásos tádzsik ismerőseink segítségével végül fejenként 80 dollárért sikerült arra a reggelre foglalni, amikorra akartunk. Viszont majdnem el is sírtuk magunkat, amikor reggel hatkor a dusanbei reptéren közölték, hogy Khorogban rossz az idő, repülés lefújva. Fogalmunk sincs, mi változhatott meg tíz perc alatt, de alig ennyivel később bemondták, hogy mégis mehetünk. Ezen a járaton az utasonként engedélyezett maximális poggyászsúly tíz kiló, amit mi jóval túlléptünk, úgyhogy fizethettünk pótdíjat is. Érdekes módon a kézipoggyászt le sem mérték, és a kereskedelmi légiközlekedés legnagyobb igazságtalanságával összhangban itt sem vették figyelembe, hogy a kisebb testsúlyú utasok vihetnének több cuccot, mint a dagadt állatok.

Dusanbe High Life

(Még mindig a Pamirban vagyunk, nagyon messze attól, hogy behozzuk magunkat blogilag. Már éheztünk és szomjaztunk is, viszont még csak (illetve éppen ezért) a dusanbei kalandjainkat volt energiánk megírni. A város nevét egyébként az utolsó szótagra helyezett hangsúllyal kell ejteni, tehát egészen pontosan Dusanbé.) Két napnál többet nem terveztünk Tádzsikisztán fővárosában tölteni, de végül hat is lett belőle. Erről egyrészt az OVIR, a KGB helyi utódszerve tehetett, amely a szeptember kilencediki nemzeti ünnepre tekintettel különösen lassan dolgozott, és még befolyásos tádzsik ismerőseink sem tudták náluk elintézni, hogy négy napnál rövidebb idő alatt regisztrálják jelenlétünket az országban, pedig az minden külföldinek kötelező. Másrészt pedig maguktól a befolyásos tádzsik ismerőseinktől is lehetetlen volt gyorsan lelépni, mert a tádzsik vendégszeretet olyat egyszerűen nem ismer, hogy a kedves vendég naponta kétszer, legalább négy napon át ne zabálja magát a szó legszorosabb értelmében betegre. Dusanbéról egyébként közben kiderült, hogy kifejezetten élhető és kellemes város. Több kilométer hosszú főutcája, a Rudaki, az Andrássy út és a barcelonai Rambla között van valahol félúton, középen grandiózus fasorral, a két szegélyén pedig 20. század eleji villákkal és középületekkel. Dusanbéban tizenkét éve még bőven lőttek, az országban a kilencvenes években zajló polgárháborúnak volt olyan fázisa, amikor az éppen nyeregben lévő milíciák mindenkit agyonlőttek a nyílt utcán, akinek a személyijében a születési helynél az ellenséges klán főhadiszállása szerepelt, az éjszakai kijárási tilalmat pedig csak néhény éve szüntették meg. És akárcsak Bejrútban vagy Zágrábban, a háború után felébredő fővároson itt is érződik, hogy a helyiek szeretnék behozni az utcán járkálás és szórakozóhelyek látogatása terén elpazarolt időt.

Ja, a Gyömrőin is vannak kátyúk

Maga a feladat viszonylag egyszerűnek tűnt: eljutni az üzbegisztáni Szamarkandból az alig 280 kilométerre lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba. Azt tudtuk, hogy a tádzsik utak legendásan rosszak, így a meló nem lesz teljesen gyerekjáték, de arról fogalmunk sem volt, hogy a rettegés hányadik fokáig fogunk eljutni. Pedig Szamarkandban simán kezdődött a dolog, amikor az egy hétig otthonunkként szolgáló hotel tulajdonosa átadott haverjának, a taxisofőrnek, aki hetente csak négy napot vezetett, egyébként énektanár a helyi gimnáziumban, amit néhány orosz-, üzbég-, tádzsik- valamint Totó Cotugno-dal előadásával lelkesen be is bizonyította, egészen amíg meg nem állította a milicia, hogy a biztonsági öv hiányáért megbüntesse 3000 sumra, azaz kettő és fél amerikai dollárra, amitől szegény Masudnak nagyon rossz kedve lett, mert még nem tudta, hogy úgyis maradt éppen 3000 felesleges sumunk, amit a határnál át szándékoztunk neki adni a fizetségén felül, hogy kompenzáljuk a szemét zsarukért. Maga a határátkelés nem okozott gondot, legalábbis nekünk egy cseppet sem, szemben azzal a tádzsik vámossal, aki nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy mi nem tudunk oroszul, neki viszont csak orosz nyelvű vámbevalló-lapjai vannak, és ezért végül ezek kitöltése nélkül engedett be minket a hazájába, ami neki teljesen mindegy, nekünk viszont még gondot jelenthet a kilépésnél.

Fotók

Tádzsik vízum enyhe határsértéssel

Ahogy azt korábban elterveztük, a június 4-i bécsi White Sripes koncert előtt leadtuk útleveleinket a bécsi tádzsik nagykövetségen. Az lett volna az ideális, ha egy nap alatt képesek a dolgot elintézni, amire ők hajlandóak is lettek volna, ha a vízumokért darabonként nem 80, hanem 160 eurót fizetünk, és ez a 160 euró plusz már elég volt ahhoz, hogy helyette inkább a még egy hegyeshalmi kört is bevállaljuk. A követség az Universitatstrasse 8 alatt található, ez szerencsére a Ringtől csak két sarokra van.Aki Tádzsikisztánba megy, annak csak egy vízumra van szüksége, aki viszont ha már arra jár, meg szeretné nézni a Pamír-hegységet is, ami messze a legnagyobb szám az országban, annak szüksége van az úgynevezett GBAO-engedélyre is. Az angolul Gorno Badakshan Autonomous Oblast néven futó tartományban van a hegység tádzsik részének teljes egésze, és a dusanbei kormány valamint az itt még mindig jelen lévő orosz hadsereg nagyon szigorúan kontrollálja, hogy ki teheti be ide a lábát. A paranoia oka a Wakhan határfolyó túloldalán lévő Afganisztán, valamint az onnét erre átcsempészett elképesztő mennyiségű heroin. Szerencsére az engedélyek kiadásán nemrég lazítottak, és ma már Tádzsikisztán néhány nagykövetségén is be lehet ezeket szerezni. A GBAO-engedély 20 euróba kerül, és azt is pontosan meg kellett mondani, hogy a tartományon belük mely régiókat szeretnénk meglátogatni. Biztos, ami biztos mindegyiket kértük, inkluzíve Ishkoshimot, mert a Wakhan völgye, ahol átpillantva a folyón már látszik az afgán középkor és a tevekaravánok, az ide tartozik. Az útlevelek leadása után viszont kénytelenek voltunk szembesülni azzal, hogy csak egyikünknél van személyi is, így pedig a visszatérés Magyarországra problémás lesz.