Röviden: rossz. Bővebben: sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Amikor megvettük a hazafelé szóló repjegyünket megpróbáltam belenyugodni, hogy valamikor ennek a kalandnak is vége lesz, és olyan, az otthon fogalmához kötődő dolgokra igyekeztem koncentrálni, mint a család, a barátok és kényelem. Milyen jó lesz például angol vécét használni, könyvtárban lenni, anyám főztjét enni, vagy a barátnőkkel fröccsözni. Amikor belegondoltam, hogy nem is emlékszem már, pontosan hány cipőm és táskám várakozik a szekrényemben, kellemes bizsergés fogott el, és jó volt arra gondolni, hogy pár héten belül ehetek friss zöldséget vagy elmehetek moziba. Az igazság viszont az, hogy az afölött érzett öröm, hogy az ember találkozik a szüleivel és a barátnőivel, nagyjából négy egész napig tud eufóriában tartani, az pedig, hogy az ember harminc táska közül válogathat, körülbelül tíz percig. Éppen ilyen rövid ideig tart a boldogság afelett, hogy percenként jár a villamos. Sokáig úgy gondoltam a hazajövetelre, hogy ez is egyfajta egzotikum lesz, és éppúgy figyeljük majd a magyarok szokásait, ahogy fél évvel ezelőtt a mianmariakét. De ez a csoda is csak három napig tart. Régóta nem gyűjtögetjük az érdekes adatokat a magyarokról, csak beletörődve vesszük tudomásul az igazságot, hogy mindenki indulatos és rosszkedvű. Az általános ócskaságot és a vizuális igénytelenséget viszont a mai napig nehéz megszokni és, őszintén nem tudom eldönteni, hogy Budapest Manilához vagy Tokióhoz áll közelebb. Ázsia nagy része koszos és lepukkant, de legalább egzotikus. Budapest csak valamivel kevésbé. Egyelőre nagyon nehéz belegondolni abba, hogy az egész további életünket ebben a környezetben kell eltöltenünk.
Két hónapja vagyunk itthon, most már kellő távolságból lehet végigmérni ezt az utazással töltött évet, és a hazatérés sokkja is beleszürkült a mindennapokba. Azt persze eleve sejtettük, hogy egy év után visszajönni legalább olyan intenzív élmény lesz, mint éjszaka hajózni a bangladesi határnál, így legalább azon nem lepődtünk meg, hogy mennyire más itt élni, mint amott. Az, amit a félidei összegzésben már egyszer leírtam, egy év után fokozottan megállja a helyét. Utazni a legjobb dolog a világon, és fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobb ez a tizenkét hónap, mint Ázsiában mászkálva össze-vissza. Indulás előtt voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy egy évnyi élményadagot fel lehet-e egyáltalán dolgozni, így utólag viszont azt mondom, hogy simán. Persze ahogy arról már itt is írtunk korábban, ha az ember ilyen hosszan utazik, fokozatosan változik, hogy mi érdekli igazán. Az elején ragaszkodik nevezetesség felkereséséhez, a végén pedig már megelégszik a tengéssel és lengéssel, és egy nap már nagyon aktívnak számít, ha messzebb sikerült jutni a sarki kávézónál. Ez nem baj, csak tény. Bár egy évnyi élményanyagot fel lehet dolgozni, néha tényleg embert próbáló feladat. 2007 októberében fogalmam sem volt, hogy mit csináltam 2006 október 9-én. Nyilván valami unalmas hétköznap volt. 2008 októberében viszont pontosan tudom mit csináltam 2007 október 9-én, hol aludtam, mit ettem és merre mászkáltam. Pontosan így tudom a többi 362 nap részletét is, és ez az, ami igazán fura élménnyé teszi az ilyen hosszú távú utazást. Egyszerre rohan az idő, mert annyi az élmény, és halad ugyanakkor nagyon lassan, hiszen minden pitiáner részlet örökre elraktározódik.
Azért ne, mert nagyon erős pszichikai elváltozásokat és hallucinációkat okozhat. Ha fertőzött vidékre készülünk, Magyarországon a Gyáli úton sajnos nem is nagyon ajánlanak mást, mint Lariamot, lévén hogy az alternatíva, az újabb és korszerűbb Malarone nagyon drága. Arra azonban senki nem készít fel, hogy milyen komoly pszichés mellékhatásai vannak. A Malarone-t ráadásul nem lehet olyan sok ideig szedni, mint amennyi ideig mi utaztunk, úgyhogy nekünk összesen két választásunk volt: Lariam vagy semmi. A Lariam használati utasítása csupán arra tér ki, hogy minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat, és hogy semmi esetre sem ajánlják olyanoknak, akiket kezeltek depresszióval. A gond csak az, hogy az emberek többségét soha nem kezelik depresszióval, engem sem kezeltek soha, tehát gyorsan ki is zártam magam a veszélyeztetettek kategóriájából, a néha előforduló rosszkedvet vagy az általános nyomottság-érzetet többségünk pedig nem szokta komoly problémaként kezelni. Arra később, két hónap zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a gyártó cég, a Roche "a minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat"-kitételt valószínűleg a Lariammal teljesen egyértelműen összefüggésbe hozható öngyilkosságokra használja csak, minden egyéb esetben pedig nem ismeri el, hogy a mefloquine-t tartalmazó gyógyszer lenne a ludas.
Az internet az utazó nagy barátja. Segítségével lehet kapcsolatot tartani az otthoniakkal, ellenőrizni a bankszámlákat, sőt, az igazán elszántak még blogot is frissítenek. Aki az utóbbira szánja magát, annak erősen ajánljuk, hogy vigyen magával laptopot is, ám most nem ennek a mikro-szubkultúrának az igényeivel fogunk foglalkozni. Hanem azzal, hogy az internet miként teheti gördülékenyebbé az egyszeri utazó mindennapjait. Mert internet a világon mindenhol van, a mi tapasztalaink legalábbis ezt igazolják. Vagy ha nem is mindenhol, két napon belül könnyű elérni egy internet-csatlakozással ellátott számítógépet, és ha az ember hosszú ideig utazik, két napig nyugodtan lehet várni. A tádzsikisztáni Murgabban például a helyi NGO-irodában van egy megdöbbentően gyors szatelit-internetes megoldás. A mianmari Nyaung U-ban a piacon van egy stand, amelyiknek a hátsó szobájában egyetlen, borzasztó lassú, de néha azért működő gép áll. Az indonéziai Sumbawa Besarban van egy kínaiak által működtetett internetkávézó, ahol ugyan a földön kell ülni ezeréves gépek előtt, de alkalmanként akár hosszú percekre is él a kapcsolat. Van egyébként egy jó tanácsunk, amely a világ valamennyi településére érvényes. Az internettel felszerelt boltok általában a helyi telkó-központ közelében vannak, a helyi telkó-központ nagy antennái pedig mindenhonnét látszanak.
Mikor elindultunk volt egy útitervünk. Magunkat is meglepve egész jól tartottuk magunkat hozzá. Szingapúr kivételével minden tervezett országba eljutottunk, és hát pont Szingapúr átugrását túl tudtuk élni. Arról már sajnos fogalmunk sincs, hogy miért akartunk mi meglátogatni az indonéz Pulao Enganót, ahol nincs semmi érdekes, vagy a kínai Wuilingyuant, de így utólag ne firtassuk az okokat. Szemben az indulás előtt rajzolt térképpel, a végül megvalósult út vonalvezetése kissé kusza lett, ahogy az alanti kép kiválóan ábrázolja. Azt gondoljuk, hogy a Földön lehetséges számtalan variáció közül jó utat választottunk. Nem akartunk kontinensek közt cikázni, hanem inkább csak egyet alaposan megnézni, és nem hisszük, hogy Ázsiánál bármi változatosabb tudna lenni. Tádzsikisztán hegyeinek, Japán nagyvárosainak és Indonézia tengerpartjainak egyszerűen semmi közük nincs egymáshoz. Hiába töltöttünk el azonban egy teljes évet egyetlen kontinenssel, a felét sem tudtuk bejárni. Nem voltunk például Iránban, Indiában vagy Szibériában, pedig valami azt súgja, hogy ott is vannak érdekes dolgok. Ennél sokkal jobban fájt, hogy sok, tulajdonképpen útba eső vidéket sem tudtunk ilyen vagy olyan okból felkeresni. Volt, amelyről direkt mondtunk le, és volt, ahol a körülmények játszottak össze ellenünk igen gonoszan. Hogy még tovább fokozzuk a fájdalmat, listát is írtunk ezekről e helyekről. Aki jobb fej akar lenni nálunk, keresse fel ezeket:
Az egyéni/hátizsákos/olcsó utazás alapvetően különbözik a csoportos/bőröndös/drága verziótól, így természetesen egészen másfajta embereket vonz. Mi pedig most eleget utaztunk ahhoz, hogy észrevegyük, a világ lerohadt szállodaiban és közlekedési eszközein megismerhető turisták között rendre ugyanazok a karakterek ismétlődnek. Az alábbi csoportokat sikerült tudományos eszközökkel megfigyelnünk és leírnunk. Az egész világot ugyan nem jártuk be, ám biztosak vagyunk abban, hogy Cuzcótól Katmanduig sem bukkan fel nagyon senki más. Az amatőr – Amikor az ember először utazik kevés pénzből valami egzotikus helyre, hajlamos hibát hibára halmozni, sorstársainak nagy derültségére, a bennszülöttek pénztárcájának pedig nagy örömére. Van azonban olyan, aki képtelen kinőni a zöldfülűségből. Igen vidám perceket szerzett nekünk például az az egyáltalán nem kezdő francia pár, akik annyi szuvenírt vásároltak össze Délkelet-Ázsiában, hogy nem bírták hazavinni – a csomagban még egy több kilós kőszobor is volt. Mindenféle rejtélyes okokból kifolyólag soha nem sikerült eljutniuk sehova, ahova akartak, és mindennek a tetejébe még a bangkoki Khao San Roadon is csináltattak maguknak ruhát egy indiai szabónál. Aztán nagyon meglepődtek az eredményen. Az aszkéta – Az ötdolláros hostelben a többiek ugyanazzal a rettegéssel vegyülő irigységgel tekintenek rá, mint ahogy az amerikai nyugdíjas turistacsoport tekint ezekre a többiekre, amikor véletlenül összefutnak valami nevezetességnél. Szikár, harmincas-negyvenes-ötvenes magányos férfi, aki be sem mutatkozik, csak ül egy sarokban, ölében egy bögre teával, és órákig bámul a semmibe. Időnként pedig megmasszírozza a lábujjait. Csak a szállás tulajdonosától lehet megtudni, hogy emberünk épp most tért vissza egy három hetes, a térképen sem szereplő csúcsokat bejáró túráról. Ha sikerül vele kontaktust teremteni, az sem jó sokra, mivel tanácsai földi halandó számára értékelhetetlenek, és semmilyen közös programba sem száll be osztozni a költségeken, hiszen másnap indul egy bérelt, teherhordó szamárral a szomszéd országba.
Most az olvasók kérdéseire adott válaszaink második, és egyben utolsó része következik. A furcsa kérdések és a hülye válaszok ebbe a bejegyzésbe kerültek, a felhőtlen szórakozás így garantált. Hányféle sört ittatok? Nem számoltuk, de minden országban ittunk legalább egyféle helyit. Összesen húszféle biztosan volt, de főleg Kínában nehéz lépést tartani a kínálattal, mert szinte minden városban más márka van. Milyen érdekes alkoholos (tömény...) italt (helyit) próbáltatok? Igazából valami helyi pálinka érdekelne, amiről itt Magyarországon nincs tudomás eddig, hogy miből is csinálnak szeszt a világban. Sajnos semmilyen szaftos sztorink nincs ezügyben, Közép-Ázsia óta kényszeresen kerüljük a bennszülött alkoholizmust. Hány nyelv tudásával rendelkeztek? Jó sokkal, és a legtöbb teljesen használhatatlan errefelé. Angolul mindketten jól tudunk, és ez az egyetlen nyelv, amit használunk is naponta. Egyikünk anyanyelvi szinten tud spanyolul, ami itt semmire sem jó azon kívül, hogy meg lehet vele érteni a rendkívül fogalmatlan spanyol turisták elkeseredett sirámait. Egyikünk ért katalánul is, amire egyetlen egyszer volt nyolc hónap alatt szüksége, amikor egy teljesen őrült katalán turista Tádzsikisztánban egészen egyszerűen nem volt hajlandó spanyolul beszámolni a kalandjairól. Másikunk anyanyelvi szinten tud németül, ami szintén nem jó errefelé semmire. Ő jól tud hollandul is, amit soha nem vall be a holland turistáknak, és így például végig tudtuk követni, amit a Kei-szigeteken megismert holland leszbikus pár egymással konzultált kártyaparti közben. Ezenkívül ért horvátul, ami egy nagyon kicsit segített Közép-Ázsiában, de tényleg csak nagyon kicsit. Angolul mindenütt elég volt tudni, vagy mindenképp' kell még más nyelv alapos ismerete egy ilyen úthoz? Elég az angol, Közép-Ázsiában az orosz sokat segített volna, de túléltük nélküle, mint ahogy Kínát is a kínai nélkül.
Akkor most, ahogy ígértük, válaszolunk az összes nekünk szegezett kérdésre. Mivel jó baromi sok érkezett, a kezelhetőség érdekében két darabban prezentáljuk az eredményt. A második adag néhány nap múlva jön. Ha jól számolunk, két olyan kérdésre adott válaszunk is itt van, amiket már egyszer régebben privátban elintéztünk, ezek utólagos felhasználásának lehetőségét nagyon köszönjük. Ha a válaszaink valakiben netán újabb kérdéseket szülnének, küldje csak el őket bátran, hátha lesz energiánk még azokra is. Haza fogtok jönni? Nem voltak olyan helyek, amik kellemesebbek lennének? Haza fogunk menni. De, voltak. Miért jöttök vissza? Mert utazni remek, de azért még mást is szeretnénk csinálni az életben. Akkor sem maradnánk örökre, ha végtelen pénzünk lenne. Mikor jöttök haza? Amikor elfogy a pénz. Miért nem dolgoztok kint vagy kintről egy kicsit, ha fogy a pénzetek? Már indulás előtt eldöntöttük, hogy amennyiben nem történik valami csoda, csak nyaralni fogunk, dolgozni pedig egy percet sem. Összedolgoztunk annyi pénzt, hogy el tudjunk belőle lenni sok ideig, több nekünk most nem kell. És ez a blog is elég melós, több gürcölésre nincs szükségünk. Milyen lesz hazajönni? Arról sem volt nagyon fogalmunk, hogy milyen lesz ilyen hosszú ideig utazni, és ezt sem igazán tudjuk. A tippünk az – aztán majd meglátjuk, hogy alakul -, hogy remek érzés lesz ilyen sok idő után hazatérni az Ázsiából nézve egzotikus Magyarországra, és találkozni a családdal meg egyéb ismerősökkel.
Ahogy az már mindenkinek feltűnt, aki valaha az életben ránézett egy világtérképre, Kína elég nagy. Beutazásához tehát óóóóriási távolságok leküzdésére van szükség, ehhez pedig messze a leghatékonyabb eszköz a vasút. Illetve a repülő még hatékonyabb, csak ebben a fapados-mentes országban pofátlanul drága, és egyébként sem megy el mindenhova. Szóba jöhetne még a busz is, de az ritkán tesz meg akár ezerötszáz kilométernél is hosszabb utakat egyhuzamban, így inkább csak rövidtávon hasznos. Egyébként is, a vonat mindig kényelmesebb mint bármi, ami négy keréken gurul. Fel lehet benne rendesen állni, kicsit még sétálni is, sőt, vécé is van rajta és nem is ráz olyan nagyon. Viszont a kínai vonatút, akárcsak majdnem minden ebben az országban, alapvetően különbözik attól, amit Európában ugyanígy hívnak. Két kínai hónapunkból pontosan 150 órát töltöttünk vonaton. Több, mint hat teljes napot. Ennek jelentős része éjszakára esett, amikor vonatunk gyakorlatilag utazó szállodaként funkcionált, tehát azt azért nem mondhatjuk, hogy kínai napjaink egytizedét vasútra pazaroltuk, de azért ez a 150 óra még így is borzalmasan sok. Sajnos a már említett repülőn kívül egyszerűen nincs szerkezet a jóisten ege alatt, amivel ezt az országot Kirgíziától Burmáig gyorsabban be lehetne járni. Tessék megnézni egy Kína-térképen, hol van mondjuk Csengdu és Kunming. Na, csak ezek közt 16 óra a leggyorsabb vonatút, és az ország egészének méretéhez ez tényleg annyi, mint Magyarországon a Budapest-Kelenföld viszonylat. Volt tehát időnk kiművelni magunkat a kínai vonatozásból - és persze magukból a vonatozó kínaiakból -, tapasztalatainkat pedig akkor most közzé is tennénk.
Mivel kettesben utazunk, ráadásul a napi költségvetésünk magasabb a hátizsákos utazók jelentős részénél, eddig egyszer sem szálltunk meg a szándékosan a backpacker célközönségre belőtt szálláshelyeken. Párban utazva egy kétágyas szoba valami olcsó helyen alig drágább, mint két ágy a hátizsákos szállások sokágyas hálótermeiben, ahol egy rakás koszos hippivel kell osztozni a fürdőszobán is. Aki egyedül utazik, sokkal inkább hajlamos ilyen helyekre menni, hogy találkozhasson a többi hasonló cipőben járóval, akikkel aztán osztozhat a taxiköltségen és esténként berúghat közösen. Biskekben végül mi is kénytelenek voltunk egy dormban megszállni. A Lonely Planetből kinézett első szállodában 50 dollárt kértek egy közepesen jó szobáért, ahova a világ legijesztőbb liftjével lehetett feljutni. A meleg vizet csak későbbre ígérték, a pénzt viszont előre szerették volna, amitől röhögőgörcsöt kaptunk. A második helyen egy gyengébb szobáért 35 dollárt kértek, ám mivel ez nem hivatalos szálloda volt, csak valami családi ház melléképülete, megpróbáltunk alkudni. A felvetésünkre, hogy mit szólnának egy olyan megoldáshoz, hogy két éjszakáért fizetnénk 60 dollárt, a család feje sértődötten válaszolta, hogy ez itt nem a bazár, úgyhogy megint továbbálltunk. Több ötletünk nem volt, maradt Biskek három hátizsákos helye közül az, amelyik a legjobbnak tűnt. A másikról azt hallottuk, hogy csak japánokkal van tele, a harmadikban pedig a tulaj családja olyan súlyosan alkoholista, hogy azt már a Lonely Planet is megemlíti, így viszonylag könnyű volt a Nomad’s Home nevű harmadikat választani. Annak ellenére, hogy az idén tavasszal nyílt Nomad’s Home még egyetlen útikönyvben sincs benne, szerintünk nincs egyetlen hátizsákos turista sem most Kirgíziában, aki ne aludt volna itt vagy legalább ne hallott volna róla. Ezeknek a helyeknek az életciklusa pont ugyanolyan, mint a budapesti alternatív szórakozóhelyeké. Senki sem tudja, pontosan hogyan, de hírük és népszerűségük elképesztően gyorsan terjed szájról szájra, és kis idővel a nyitás után már alig lehet beférni. Néhány hónapig még több a jó arc, mint a rossz, aztán eléri őket a végzetük, bekerülnek minden útikönyvbe, ír róluk a Magyar Narancs, kimegy forgatni a Kultúrház, majd hirtelen mindent elárasztanak a köcsögök és a dzsuva, és akinek csak van egy kis önbecsülése a városban, soha többé be nem teszi a lábát.
Van két nagyon jó érv az ellen, hogy az ember bármilyen útra mindenféle gépeket vigyen magával. Egyrészt ezek mind csak az időt veszik el az utazás tartalmasabb részeitől, másrészt pedig kényelmetlen ezeket mindenhova cipelni, és zokogni kell, amikor valamelyik elvész, eltörik vagy betyárok prédája lesz. Amikor például ezeket a sorokat írom a Moszkva-Taskent repülőn, attól kell rettegnem, hogy mikor dől rá szegény laptopra valami turbulenciától ez egész doboz Pepsim. Minden kütyü túl sok időt vesz el az ember életéből, és talán egyik sem többet, mint a fényképezőgép. Sajnos egyikünk sem az a típus, aki élvezi a fotózás művészetét, leginkább mert egyáltalán nem értünk hozzá. Nem szeretjük más nyaralási fotóit nézegetni, és a magunkét sem mutogatni másoknak. Néha persze jó érzés sok évvel korábbi emlékeket visszanézni, de ha nem lenne ez a blog, olyan nagyon nem akarnánk végigkattintgatni Ázsiát. Így egy ismerőstől vettünk egy használt Fuji Finepix S7000 típusú kamerát, ami arra pont elég lesz, hogy a magunk fényképészeti tudását a lehető legjobban ki tudjuk használni. Igazából abban bízunk, hogy úgyis olyan dolgokat fogunk látni, amiket még egy vak is képes lenne élvezhetően megörökíteni. Az igazán komoly döntés a laptop beszerzése volt. Az aztán tényleg képes elromlani, nagyon sokat rabol az ember idejéből, és még kényelmetlen is hurcolászni. Végül amikor eldöntöttük, hogy fogunk írni valamilyen blogot, arra jutottunk, hogy nagyban megkönnyítené a rendszeres frissítést és a színvonalas írást, ha nem csak netcafékban lenne lehetőségünk ezzel foglalkozni. Laptoppal képet is lehet vágni, jó sok fotót tárolni, és ha olyan helyen vagyunk, még internetezni is.
Két és fél megírt (bár ha kettőnket vesszük, akkor összesen nagyjából hatot), és nagyon-nagyon sok használt útikönyv után elég precíz elméletem van arról, hogy milyen útikönyvekre van nekem szükségem. Először is halálosan idegesít az útikönyv-használat mindkét fundamentalista tábora. Akik elvárják, hogy egy útikönyvben minden egyes nevezetesség minden egyes faragványáról minden le legyen írva („a fríztől balra látható relief imádkozó apácákat ábrázol“), mintha nem lenne két szemük, amivel maguk is észrevehetnék. És akik nem is vennének a kezükbe útikönyvet, mert a sok praktikus információ és történelmi áttekintés csak zavarná őket abban, hogy a bennszülött kultúrával és Természet Anyácskával kopuláljanak, aztán meglepődnek, amikor mindenüket ellopják, mert annak sem voltak képesek utánanézni, hogy hova nem kéne betenni a lábukat. Útikönyv alapvetően kétféle van, sztorizós és praktikus. Az első típus legextrémebb példái az egykori magyar Panoráma sorozat telefonkönyv-vastagságú darabjai, amelyekben minden egyes templom minden egyes sírjában pihenő teljesen jelentéktelen helyi püspök komplett élettörténete fel van dolgozva, lehetőleg több bekezdésben. Az utóbbi kategória legismertebb képviselői pedig a Lonely Planet könyvek, az oldalakon át felsorolt szálláshelyekkel, kocsmákkal és vasúti menetrendekkel. Az elsőt talán otthon jobb olvasgatni – bár a felesleges pepecselés a fotelben ülve is zavaró - az viszont egyértelmű, hogy ha az ember nem szervezett, idegenvezetős turistaútra fizetett be, sokkal több hasznát veszi az utóbbinak. Aki magára van utalva egy idegen országban, az először az olyan primer életfunkciókat szeretné kielégíteni mint az alvás és az evés, valamint az A-ból B-be való eljutás, és legfeljebb ezután hajlandó oldalakat olvasni a helyi építészettörténet nüanszairól. Ja és persze, jó lenne az embernek komplett könyvtárakat magával vinnie az idegenbe, de ez hátizsákkal megint csak nem nagyon praktikus. Aki már utazott a fejlett világon kívül bárhova, az pontosan tudja, hogy micsoda elképesztő hatalma van a Lonely Planet-birodalomnak. Ha egy utolsó sarki teazót Timbuktuban megdícsér a Lonely Planet Mali, akkor az a hely onnantól kezdve megcsinálta a szerencséjét, és már fel is vásárolhatja előre a környék összes teázóját, hogy legyen hova raknia a hozzá csődülő hátizsákos auszrálokat, európaiakat és amerikaiakat. Sőt, innentől kezdve nem is kell magas színvonalon szolgáltatnia, hiszen a LP Mali következő kiadásáig akkor is dőlni fog hozzá a lé, ha ciánt rak minden csésze teába. Jó, ez az internet eljövetele óta már nincs teljesen így, hiszen a turpisságokat beírják mindenféle fórumokra az elégedetlen vásárlók, de a Lonely Planet továbbra is vállakozásokat emelhet a magasba vagy taszíthat örökre a mélybe. Ez pedig nincsen jól, a monopólium nem egészséges dolog.
Igen, ahova megyünk, ott csúnyább betegségeket lehet összeszedni, mint Magyarországon. Ahol kosz vagy trópus van, esetleg mindkettő, ott bizony sok a kór. Ezzel kénytelenek leszünk együtt élni, és azt is elfogadjuk, hogy lesz pár nap, amikor egyáltalán nem leszünk jól. Még ha semmilyen kórokozó nincs a kajában, a szokatlan ételektől akkor is gyomorrontást fogunk kapni néhányszor. Szép lenne, ha nem, de inkább maradunk realisták, és méltósággal tartunk majd mindig magunknál néhány tekercs vécépapírt. Sőt, ha őszinték vagyunk, én így előre hajlandó lennék bevállalni valami kicsit komolyabb betegséget, ami akár antibiotikum-kúrát is igényel, ha cserébe megígéri a jóisten, hogy igazán nagy bajunk egyszer sem lesz. Közepesen fatalista hozzáállásunk azonban nem jelenti azt, hogy nem teszünk meg mindent a bajok elkerüléséért. Indulás előtt például beoltattuk magunkat és kötöttünk biztosítást is. A különböző egzotikus oltásokat Budapesten már kizárólag a Gyáli úton, az Országos Epidemiológiai Központban lehet beszerezni, ahol meglehetősen vegyes tapasztalatokat szereztünk a szolgáltatásokkal kapcsolatban. Az rendben van, hogy minden drága, már azért is pénzt kérnek, hogy egyáltalán szóba álljanak az emberrel, az egyes oltások pedig nagyjából 4 000-10 000 forint között mozognak. Senkinek nem kötelező Thaiföldön meg Kubában nyaralnia, aki meg ragaszkodik hozzá, az fizessen csak szépen. A szakértelmetlenséggel viszont már volt egy kis problémánk. Nekünk három oltásra volt szükségünk, miután meglepetésünkre kiderült, hogy Ázsiaban nincs is sárgaláz. Kaptunk kombinált Hepatitisz A és B vakcinát (illetve kettőt is, mert az ismétlő oltásért vissza kellett menni), tífusz ellenit, valamint a Dultavax nevűt, ami egyszerre véd a diftériától, a poliótól és egyben tetanusz is. Ezek beadása után pedig hosszas és meddő vitába kezdtem a magyar orvosi karhoz méltóan enervált és lekezelő nővel (a vékony, copfos az, tessék elkerülni) arról, hogy ahova mi megyünk, ott mi a helyzet a maláriával.
.jpg)