2008. február 4.
Több, mint öt hónapon át viszonylag logikusan utaztunk, Mianmar után viszont egy időre felhagyunk ezzel a gyakorlattal. Január 24-én repültünk el Yangonból Bangkokba, február 5-én pedig meg kell érkeznünk Banda Aceh-be, Szumátra legészakibb csücskére, ahol családot látogatni és búvárkodni fogunk. Volt tehát majdnem két szabad hetünk, amit eredetileg arra használtunk volna fel, hogy megnézzük magunknak Angkor Watot, ami állítólag egy szép hely. Sajnos ebből nem lett semmi, mivel Bangkokban meg kellett szereznünk az indonéz vízumunkat, amire három munkanap alatt képes csak a követség, és mivel sajnos pont egy hétvége is beleesett, egyszerűen sehogy sem tudtunk volna elég időt tölteni Angkorban. Így Kambodzsa meglátogatását későbbre halasztottuk, és úgy döntöttünk, lógunk egy kicsit Bangkokban és Kuala Lumpurban, valamint a környékükön. Yangonról sem szóltunk még itt egy szót sem, úgyhogy következzen most ennek a három nagyvárosnak az összehasonlítása. Lakosság Yangon: Valahol öt- és hatmillió közt. Bangkok: Ebben senki nem ért egyet senkivel, nyolc és tizenkét-millió között mindenféle adattal találkoztunk. Kuala Lumpur: 1,4 millió. Klíma Yangon: Pokoli. Bangkok: Pokoli, viszont legalább majdnem mindenhol van légkondi. Kuala Lumpur: Elviselhetetlen, most január-februárban pedig különösen párás. Etnikai összetétel: Yangon: Főleg mindenféle burmaiak, valamint nagyon sok nagyon sötét arcú indiai, kicsit kevesebb kínai. Bangkok: Alapvetően thai, de a világ valamennyi nációja képviselteti magát, még néger is egy csomó van. Kuala Lumpur: Annyi az indiai és a kínai, hogy alig látszanak tőlük a malájok.
2008. január 31.
Életünkben először vettük a fáradtságot, és küldtünk egy emailt egy útikönyv-kiadónak, segítendő a munkájukat. Ez volt az. Előzményként érdemes annyit tudni, hogy a Lonely Planet Mianmar-kötete példátlan módon az első húsz oldalán azt taglalja, hogy a lelkiismeretes turistának egyáltalán szabad-e betennie a lábát egy ilyen mocskos diktatúrába. In case you got here through Google or some other wonder of the internet, this is a letter we sent to Lonely Planet after out trip to Myanmar. Hello, We are a Hungarian couple who spent 40 days in Myanmar from mid-December to late January 2007/2008. Because of the riots in September 2007 there were even less tourists in the country than it is usual, and this obviously turned some people in the tourist industry (trishaw drivers in Mandalay, souvenir sellers in Bagan, boatmen at Inle, etc.) quite desperate and pushy by Myanmar standards. The least we can do to help this country is contributing some tips & info to the next edition of LP Myanmar.
2008. január 30.
- Mianmarban ketten összesen naponta átlagosan 67,9 dollárt költöttünk. Meg lehetett volna oldani ennél sokkal kevesebből (napi 50, sőt, akár 40 dollárból is), ha a) nem megyünk el Mrauk U-ba és a dolgozó elefántokhoz Taungoo mellett b) nem repülünk hanem buszozunk az Inlétől Ngapaliba és c) nem megyünk el az ország legdrágább éttermeibe.- Mianmar jelentős része hermetikusan el van zárva a külföldiek elől. A junta szerint az ő biztonságuk érdekében, mert a zárt területeken terroristák és gerillák tevékenykednek. Ez részben igaz, csak még annyit kell hozzátenni, hogy ezeken a vidékeken vannak a kormány által működtetett koncentrációs- és kínzótáborok, itt vannak az állami mákföldek, itt hajtják ki a falusi gyerekeket az aknamezőkre felrobbanni, itt erőszakolják meg a kormánnyal szembeszállni merő kisebbségek asszonyait és leányait, és itt történik minden olyasmi, ami a világon máshol csak a Kongó dzsungeleiben, Darfúrban, Csecsenföldön és még néhány hasonlóan szerencsétlen helyen szokott előfordulni. - Szinte minden mianmari férfi életében legalább kétszer bevonul szerzetesnek. Egyszer 7, egyszer pedig 21 éves kora körül. Sokak számára ez nyilván inkább társadalmi kötelezettség, mint belülről fakadó hit, úgyhogy láttunk a motorbiciklije mellett lazán cigiző szerzetest is. Nagyon sok mianmari nő vonul be egy időre apáca-kolostorba, de tőlük annyira nem várják ezt el, mint a férfiaktól. - A mianmari kutyák ugyanúgy buddhisták, mint gazdáik. Közép-Ázsiában csak óriási pszichopatákkal találkoztunk, itt viszont minden eb sovány, szerény és soha nem ugat. - Mianmarban szinte sehol nem találkozni a vezér (Than Shwe tábornok) és közvetlen beosztottainak képeivel. Néha az esti híradóban felbukkannak, de egyébként a hatalomnak nincs olyan egyértelmű arca, mint diktatúrákban lenni szokott.
2008. január 29.
Ez a bejegyzés majdnem egyetlen mondatból állt. „Tessék megkeresni az országban a thai éttermeket.“ Mert hát a világ legjobb gasztronómiai kultúrái közül három, Kína, India és Thaiföld közé beékelt országba a hasára adó ember magas elvárásokkal érkezik. Hiába azonban a művelt szomszédok, ha egyszer Mianmar mai nyomorúságos állapota nem igazán kedvez a kulinaritás tobzódásának. A helyzet azért nem tragikus. Ahol szabadon nő a gyömbér, a csili és a halszósz, ott mindig lehet jót enni. Viszont lehetne sokkal jobban is. Tádzsikisztánban soha semmilyen gasztronómiai kultúra nem létezett, a hegyi embereknek elég volt a krumpli, meg néha egy kis kecske, olyan magasan más nincs is. Mianmarban viszont, ahol minden második bokron citromfű és csili nő, az ország pedig roskadásig tele van zöldséggel és gyümölccsel, simán lehetne sokkal izgalmasabban főzni. Mindezek ellenére a mianmari konyha direkt visszafogottan bánik a fűszerekkel, és az országban megtermő csodák egytizedét sem használja. Érződik persze a kínai, a thai és az indiai hatás is, de mindháromnak egyfajta lebutított verziója kerül a mianmari tányérokba.
2008. január 26.
2008. január 25.
Ahhoz, hogy elefántokat lássunk melózni, Yangonból először 300 kilométerre északra, Taungoo-ba kellett utaznunk. Taungoo piszkos és poros mianmari kisváros, viszont itt működik az ország legjobb szállodája, amely simán felveszi a versenyt bármelyik osztrák családi panzióval. Bár azért azt szívesen megnéznénk, milyen szinten tudná űzni a vendéglátást a sok Stroblmayer-család, ha még áramot sem kapnának a helyi önkormányzattól. A Taungoo-i Myanmar Beauty Guesthouse-t egy már nyugdíjas orvos házaspár üzemelteti, a környékbeli falvakból toborzott személyzettel. A legjobb szobájukért 25 dollárt fizettünk, ennek fejében ízlésesen és gyarmatiasan berendezett szobánk baldachinos ágyából a keletre nyíló ablakon keresztül nézhettük meg minden reggel a rizsföldek mögött lejátszódó, drámai napfelkeltét, kaptunk akkora reggelit (még zöldségcurry és leves is volt benne), hogy egyik nap sem bírtuk a hatodát sem megenni, és egész nap annyi egzotikus gyümölcsöt zabálhattunk fel a hobbikertész doktorok kertjéből, amennyi csak belénk fért. Ha nincs errefelé semmilyen értelmes program, akkor is simán el bírtunk volna itt lenni néhány napot.
2008. január 22.
2008. január 20.
Mianmarban azokra a helyekre eljutni, amelyek kicsit is kívül esnek az ország közepét átszelő folyó, az Ayeyarwady völgyén, nem egyszerű. Az ilyen és olyan okokból lezárt országrészeken szárazföldön tilos átkelni, a Mianmart irányító tábornokok pedig nem törik magukat, hogy a turisták az így az ország többi részétől elvágott, ám magukban nyitott területeket olcsón és gyorsan elérhessék. Viszont pont a nehéz megközelíthetőség csak még vonzóbbá teszi a nemzettesttől így elszakított vidékeket. Ezek a területek közül mi Mrauk U-t választottuk célul, mert egyrészt ide még relatíve megfizethető áron lehet eljutni (van, ahova napi 300 dollár per fő a beugró), másrészt az elfelejtett romváros a bangladesi határ közelében sokat ígért. Ahhoz, hogy az ember Mrauk U-ba (ejtsd Mjau Ú) utazhasson, előbb Sittwébe, a Bengáli-öböl partján, annak északi végéhez közel fekvő városba kell eljutnia. Ngapaliból, előző állomáshelyünkről Sittwébe két út vezetett. Egy háromnegyed órás légi, fejenként 63 dollárért, és egy kétórás buszutat nyolc óra tengeri hajózással megfejelő, nagyjából 45 dollárért. Könnyű választás volt. Sittwéből viszont már nem volt sok opció, a Mrauk U-ig hátralévő 65 kilométert csak a szárazföldbe benyúló folyókon és csatornákon hajózva lehet megtenni.
2008. január 14.
Mindketten azt hittük, hogy nem vagyunk tengerparton döglő típusok. Egyikünk hét, másikunk legalább húsz éve nem feküdt egy délutánnál többet a homokban, mert az unalmas. Viszont ahogy ezen az úton felfedeztük a bennünk szunnyadó kirándulót, most, öt napot henyélve a mianmari tengerparton arra is rájöttünk, hogy a strandolást is lehet élvezni, csak jókor kell menni jó helyre. Az időzítéshez nekünk négy és fél hónap utazás kellett, ennyi idő után mindketten úgy éreztük, ideje lenne egy kicsit lábat lógatni. A helyszín kiválasztásával nem volt sok gondunk, mert Mianmarnak ugyan van vagy ezer szigete és több száz kilométernyi tengerpartja, strandolásilag csak három szakasz jöhet szóba. A többi vagy olyan területen van, ami le van zárva a külföldiek elől, vagy szinte lehetetlen megközelíteni, vagy nincs ott semmilyen szálláslehetőség, vagy csak egyszerűen nem olyan szép.
2008. január 7.
A nagyon nagy nevezetességekről mindig csak egyetlen kép él az emberiség közös agyában. A dokumentumfilmeknek és a mindent leegyszerűsítő nemzeti turisztikai hivataloknak köszönhetően a Nagy Falra mindenki ugyanúgy gondol. A hegyek gerincén a horizontig húzódó sárkányfarokra, a kép előterében valamelyik bástyával. A Machu Picchuról készült szinte összes poszter ugyanabból a szögből mutatja a várost, mögötte a következő hegy sötétzöld kúpjával. Baganról ez az egyetlen kép naplementekor készül valamelyik sztúpa tetejéről, szemben fotózva a napkoronggal, és egy másik sztúpa hangsúlyos sziluettje mellett még néhány száz tűhegyes csúcsocska látszik rajta. Nem véletlenül reklámozzák minden olyan helyen ezzel Mianmart, ahol Mianmart egyáltalán reklámozzák, mert ez azon látványok közé tartozik a világon, amelyek nélkül teljes életet élni lehetetlen. Ha Bagan rommezeje a világon bárhol máshol lenne, esetleg Észak-Koreát, a Kongó dzsungeleinek különösen sötét szekcióit és természetesen Tádzsikisztánt leszámítva, bérelt helye lenne minden hülye „a XXI. század hét csodája szavazáson". Itt Mandalay és Yangon között, az Ayeyarwady kanyarulatában viszont még jó sokáig meg fog maradni a relatív névtelenségben, aminek - ahogy az mindjárt kiderül - azért vannak előnyei is.
2008. január 3.
December végét külföldön, családtól és egyéb ismerősöktől távol tölteni mindkettőnk számára szinte teljesen új élmény volt. Egyikünk születésnapja ráadásul december 29-re esik, úgyhogy nekünk ez az egy hét háromszorosan is szent. Fogalmunk sem volt, mit kezdjünk magunkkal ennyi ezer kilométerre a Bazilika éjféli miséjétől, a varázslatos Vörösmarty téri karácsonyi vásártól, a jobbnál jobb szilveszteri programoktól és úgy általában Budapest fényeitől. Észak-mianmari kalandjaink után december 23-án délután értünk vissza Mandalaybe, és a várost így másodszori találkozásra igazi metropolisznak láttuk, ahol még meleg zuhanyt is lehet venni sok nap porosodás után. Bár a Szenteste Mandalayben szóösszetétel igen jól hangzik, mégsem akartunk csak ezért egy napot vesztegelni a városban, amelyből már minden kihozhatót kihoztunk. Úgy döntöttünk, a 24-ét inkább utazással töltjük, viszont ha már így alakult, akkor legalább kényelmes utazással.
2007. december 30.
K. 1966-ban született Észak-Mianmarban, bár akkor még Burmának hívták az országot. Családja a palaung törzshöz tartozott, azon belül is a nemesi ághoz. Anyja már orvosként dolgozott egy kisvárosban. A Burma, Laosz és Kína közt szétosztott palaungok ma nagyjából hatszázezren vannak, bár K. kétmillióról tud. Kínában a Peking által elismert ötvenakárhány kisebbség közé tartoznak, Mianmarban viszont a kormány a sokkal népesebb shanok egyik mellékágának tartja őket, aminek a palaungok nem kifejezetten örülnek. Gyerekként az illemszabályoknak megfelelően K. is beállt egy rövid időre szerzetesnek, de csak egy hétig bírta, mert „unalmas volt“. K. azóta sem érti, hogy ha úgy lenne, ahogy a buddhisták szeretnék, és mindenki ellenállna minden földi vágynak és nincstelen szerzetesként koldulná össze a napi betevőt, akkor pontosan ki gondoskodna a földekről és a szaporodásról. Amikor Burma (Mianmar) megkapta a függetlenséget Angliától, az országban nagyon erős kisebbségek kiegyeztek a bamar (burmai) többséggel, hogy egyrészt autonómiát kapnak, másrészt ha egy évtized után nincsenek megelégedve a sorsukkal, szabadon elszakadhatnak az országtól. Ezekből az ígéretekből semmi nem lett, igazi autonómiát senki nem kapott, és természetesen senki nem válhatott le szabadon az országról. Az ettől ideges népek közül sokan a fegyveres ellenállás, a gerilla életforma és a bozótharc felé fordultak, mindezeket finanszírozandó pedig az erre honos legjövedelmezőbb növényhez, a mákhoz.
2007. december 29.
Ahogy azt sejtettük, Mianmarban internetezni, pláne blogot frissíteni, nem egyszerű feladat. A következő egy hónapban így minden bizonnyal marad a kiszámíthatatlanság. Az eddig meglátogatott négy országban olyan nagyon nem lepődtünk meg érkezés után. Na jó, Tádzsikisztánban egy kicsit. Mindenhol nagyjából azt kaptuk, amire előzetesen számítottunk. Mianmarban viszont pálmafákat, rizsföldeken tapicskoló bivalyokat és mosolyogva integető, szalmakalapos parasztokat vártunk, ehelyett viszont először Banglades és Észak-Korea különös keverékével találkoztunk. Érkezésünkkor Mandalay repülőterén a mienken kívül egyetlen, láthatóan régóta használaton kívül lévő gép ácsorgott, az alig megvilágított épületben is alig lézengett néhány egyenruhás. A vécében viszont egy sötétbarna tinédzser állt lesben a mosdó mellett, hogy a kellő pillanatban átnyújthassa az úrnak és a hölgynek a törölközőt, ráadásul olyan képet vágva, mint aki tényleg élvezi a feladatot. Ez volt életünk első olyan repülőtere, ahol hiába voltunk csak mi külföldiek, egy szál taxis sem ugrott a nyakunknak, hanem nekünk kellett egyet előkeríteni valami árnyékos sarokból. A reptért övező néhány kilométeres körzet még mindig Észak-Koreához tartozott, elevenszülő élőlény ide be nem tehette a lábát. Aztán a városba vezető egyórás út második felében megérkeztünk Bangladesbe.
2007. december 14.