kirgízia

Videók

Érdekes adatok Kirgíziáról

- Kirgíziában ketten naponta átlagosan 63 amerikai dollárt költöttünk. Ahogy mindenhol, itt is megúszhattuk volna olcsóbban, ha még alacsonyabbak az igényeink, és Biskekben nem eszünk többször is elég drágán. Ha még a vízumunkat sem kellett volna meghosszabbítani, a napi 45 dollár is reális lehetett volna. - Néhány éttermi túlszámlázást leszámítva egyetlen egy rossz tapasztalatunk nem volt a kirgiz emberekkel. - Isten valamennyi barma közül a kirgizek hordják a legmulatságosabb fejfedőket. Aki csak felvesz egy ilyet, annak automatikusan ostoba, ám szeretetre méltó fajankó-feje lesz. - Amikor két kirgiz férfi talákozik, nem csak kezet fognak, hanem össze is érintik a homlokukat, ami rendkívül cuki. - Kirgíziában néhány étteremben szerepel az étlapon egy "magyar rizs" (riz vengerszkij) nevű köret, ami rizibizi újhagymával keverve. - Kirgíziában a legtöbb benzinkutas nő.

A kirgiz tenger

Van egy olyan tendenciája a világot egyáltalán nem érdeklő nemzetecskéknek, hogy országuk büszkeségének a csak saját magukat, néhány környező ország kispénzű turistáját, valamint az odavetődő őrülteket érdeklő túlméretezett tavukat kiáltják ki. Vannak tavak, amelyek nem érdemlik meg az ajnározást, és vannak, amelyek viszont igen, mint például Kirgízia szeme fénye, az Issyk-Kul. A Balatonnál sokszor nagyobb tó a második leggnagyobb magashegyi ilyesmi a világon, bár csak 1600 méteren van, jóval a bajnok Titicaca-tó alatt. És nem is egy sekély pocsolya, a legmélyebb pontja több száz méterrel van a felszín alatt. Viszont soha nem fagy be, köszönhetően a benne fakadó számtalan, melegvizes forrásnak. Valamennyi oldalról óriási, sokszor ötezer méter feletti hegyek veszik körül, a panoráma igy bármelyik partjáról ugyanolyan látványos. Az Issyk-Kult még a cári Oroszország idejében kezdték el ideális nyári desztinációként kínálni az akkori utazási irodák, az aranykor pedig a szovjet évek alatt jött el, amikor azt a szegletet leszámítva, ahol vízalatti atomfegyvereket teszteltek, a komplett tópart olyan volt, mint Szocsi, Siófok és az összes többi munkásmozgalmi Lloret de Mar. Az utóbbi években már csak kirgizek és a kocsival alig három óra alatt ideérő kazahok járnak erre, a part mégis szépen fejlődik, vannak már lakóparkok és normálisnak kinéző hotelek is. A szezon júliustól szeptemberig tart, és mi most végre nem sajnáltuk, hogy azon kívül érkeztünk Kirgíziába. Siófoknak nincs túl jó hangulata decemberben, de szemben augusztussal, olyankor legalább el lehet viselni, és volt egy olyan érzésünk, hogy ha az északi part központjába, Cholpon-Atába akkor érkezünk, amikor lépni sem lehet a fürdőruhás, zsírtól csöpögő közép-ázsiai középosztálytól, mentünk is volna egyből tovább.

Orsi, úgyis meleg lesz végig, tök felesleges meleg ruhát pakolni

(Már Kínában vagyunk, ahol minden működik, minden nagyon olcsó és mindenhol nagyon jót lehet enni. A részletek - például a csilis-gyömbéres-szecsuáni borsos-csillagánizsos-szalonnazsíros-tésztás-halfejes és -uszonyos halászlé - előtt még befejezzük Kirgíziát.) Vannak a világnak országai, amelyeket a jóisten is azért teremtett, hogy minél több turista érkezzen beléjük, ám ezek közül számos képtelen élni a lehetőséggel, ahogy e blog lelkes olvasótábora mát arról értesült Tádzsikisztánnal foglalkozó bejegyzéseinkből. Na, de Kirgízia! Azt azért nem mondanánk, hogy háromsávos autópályákról lehet egyből átszállni a felnyergelt lovakra, és még nincs minden jurta mellett sem úszómedence, de az tény, hogy ebben az országban az idegenforgalmi ipar már működik. A kirgiz turizmus alfája, omegája, lélegeztetőgépe és defibrilátora a CBT, a Community Based Tourism nevű szervezet. A természetesen nyugati NGO-k segítségével létrehozott és működtetett szervezetnek van irodája minden olyan kirgiz településen, amelynek közelében épeszű turista érdekes látnivalót vagy csinálnivalót találhat, sőt, még néhány olyanban is, ahol valójában nincs is semmi. Ezek az irodák álnak kapcsolatban a környék összes olyan kirgizével, akik a turisták szempontjából értékes szolgáltatást tudnak nyújtani. Ők fogják össze a dzsip- és lótulajdonosokat, a kiadó szobák, jurták és vadászsasok gazdáit, a túravezetőket és a színes filcszőnyegeket készító asszonyokat. Ha valami idióta azzal megy be egy CBT-irodába, hogy lovaglás közben szeretne szőnyeget vásárolni, miközben körülötte idomított kirgiz sasok tépnek szét ártatlan nyulacskákat, rövid szervezőmunka után biztos kap erre a programra is egy árajánlatot. Ha pedig a kedves vendég ki is fizeti, a beszedett összeg több, mint nyolcvan százaléka egyenest a ló gazdájához, a szőnyeget eladó asszonyhoz és a sas idomárjához megy, és csak a maradékot költik a rendszer fenntartására és adókra, már ha lehet hinni a minden CBT-irodában büszkén kifüggesztett grafikonnak. Sok turista szerint a CBT úgy marhaság, ahogy van, csak feleslegesen felverik az árakat, és akinek egy csöpp esze van, az a kínált szolgáltatásokat maga is megszerezhetné, egyenesen a helyiektől, mindenféle köztes díler nélkül. Mi sajnos ezzel nem tudunk egyetérteni. Egyrészt mert a CBT árai valóban magasak ugyan a helyi erőviszonyokhoz képest, ám általában messze maradnak a pofátlanság azon szintjétől, amire a hasonló profilú szervezetek a szomszédos Tádzsikisztánban képesek vetemedni. Másodszor is pedig azért, mert Kirgízia érdeke hosszú távon igenis az, hogy létezzen egy olyan cég, mint a CBT. Ahogy Rejtő Jenő nagyon helyesen megállapította, luxus-fürdőhelyeket csak gyengeelméjű milliomosokra lehet építeni, és ez valahogy így van az isten háta mögötti közép-ázsiai országokkal is. Végtelen idővel, smucigsággal és alkudozó kedvvel felszerelt hátizsákos turistákból nem lehet elég pénzt összeszedni, és ahhoz, hogy a gazdagabbja is hajlandó legyen ellátogatni Kirgíziába, muszáj, hogy létezzen a CBT.

Nomad’s Home

Mivel kettesben utazunk, ráadásul a napi költségvetésünk magasabb a hátizsákos utazók jelentős részénél, eddig egyszer sem szálltunk meg a szándékosan a backpacker célközönségre belőtt szálláshelyeken. Párban utazva egy kétágyas szoba valami olcsó helyen alig drágább, mint két ágy a hátizsákos szállások sokágyas hálótermeiben, ahol egy rakás koszos hippivel kell osztozni a fürdőszobán is. Aki egyedül utazik, sokkal inkább hajlamos ilyen helyekre menni, hogy találkozhasson a többi hasonló cipőben járóval, akikkel aztán osztozhat a taxiköltségen és esténként berúghat közösen. Biskekben végül mi is kénytelenek voltunk egy dormban megszállni. A Lonely Planetből kinézett első szállodában 50 dollárt kértek egy közepesen jó szobáért, ahova a világ legijesztőbb liftjével lehetett feljutni. A meleg vizet csak későbbre ígérték, a pénzt viszont előre szerették volna, amitől röhögőgörcsöt kaptunk. A második helyen egy gyengébb szobáért 35 dollárt kértek, ám mivel ez nem hivatalos szálloda volt, csak valami családi ház melléképülete, megpróbáltunk alkudni. A felvetésünkre, hogy mit szólnának egy olyan megoldáshoz, hogy két éjszakáért fizetnénk 60 dollárt, a család feje sértődötten válaszolta, hogy ez itt nem a bazár, úgyhogy megint továbbálltunk. Több ötletünk nem volt, maradt Biskek három hátizsákos helye közül az, amelyik a legjobbnak tűnt. A másikról azt hallottuk, hogy csak japánokkal van tele, a harmadikban pedig a tulaj családja olyan súlyosan alkoholista, hogy azt már a Lonely Planet is megemlíti, így viszonylag könnyű volt a Nomad’s Home nevű harmadikat választani. Annak ellenére, hogy az idén tavasszal nyílt Nomad’s Home még egyetlen útikönyvben sincs benne, szerintünk nincs egyetlen hátizsákos turista sem most Kirgíziában, aki ne aludt volna itt vagy legalább ne hallott volna róla. Ezeknek a helyeknek az életciklusa pont ugyanolyan, mint a budapesti alternatív szórakozóhelyeké. Senki sem tudja, pontosan hogyan, de hírük és népszerűségük elképesztően gyorsan terjed szájról szájra, és kis idővel a nyitás után már alig lehet beférni. Néhány hónapig még több a jó arc, mint a rossz, aztán eléri őket a végzetük, bekerülnek minden útikönyvbe, ír róluk a Magyar Narancs, kimegy forgatni a Kultúrház, majd hirtelen mindent elárasztanak a köcsögök és a dzsuva, és akinek csak van egy kis önbecsülése a városban, soha többé be nem teszi a lábát.

Enni Kirgíziában

A kirgiz konyhával kapcsolatban a leges-legfontosabb tudnivaló, hogy a kumisz egészen egyszerűen borzalmas. Az embernek van egy elképzelése, hogy az erjesztett kancatej pontosan hogyan lehet ihatatlan, de a kumisz minden várakozással ellentétben teljesen máshogy ihatatlan. A színén kívül semmi tejszerű nincs benne, mi valami joghurtra emlékeztető löttyre számítottunk, ehhez képest nagyon vizes, nagyon savanyú és határozottan hányásra emlékeztető löttyöt kaptunk, amiből ki sem éreztük az elméletileg benne lévő alkoholt. A kumiszról a Kirgíziában utazók egyébként azt állítják, hogy minőségtől függően lehet akár finom is, de nekünk fejenként egy korty pont elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjunk megpróbálkozni vele. Pedig nem csak jurtákban kapni, hanem csinos kis üvegekben ott van a menő biskeki élelmiszerboltok hűtőpultjaiban is. Egyetlen esetben vagyunk hajlandóak a jövőben kumiszt fogyasztani, ha a másik tétel az étlapon a vajas tea. Többnyire jakvajat raknak bele, amitől annyira sós és állatízű lesz, hogy nehéz eldönteni, birkalevest vagy teát iszunk a reggeli lekvároskenyérünk mellé. Egyébként a vajas teát nem is annyira teaként mint inkább levesként fogyasztják, amelyben annyi az energia, hogy egy tál bekanalazása után a kirgiz ember boldogan megy ki birkát aprítani a rétre. Szerencsére a jakvajas tea már csak Kirgízia eldugottabb szegleteiben divat, a turistákat csak a legritkább esetben ijesztgetik vele. Mi azért persze beleszaladtunk néhányszor. Kirgiz kedvencünk a lagman, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk kirgiz spagettinek. Lagmant ettünk már Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban is, de Kirgíziába érkezve jöttünk rá, hogy ez az igazi lagman-nagyhatalom, elsősorban azért, mert itt tényleg kézzel gyúrják a tésztát, nem úgy, mint az előző két országban, ahol minden lagman gyanúsan hasonlított az otthon százötven forintért kapható Smack-tésztára. A lagman lehet szószós vagy kevésbé szószos, leveses, csípős, nem csípős, marhahúsos vagy birkás, de a közhiedelemmel ellentétben soha nem készítik lóhússal, az ugyanis túl drága ahhoz, hogy simán beleaprítsák a vacsorába.

Kicsit elkésve Kirgíziában

Ha egy országban június és szeptember között tart a turistaszezon, oda nem feltétlenül szerencsés októberben menni. Legalább nagy tömegektől már nem kell ilyenkor tartani, viszont az sem jó, ha a nevezetességek egyik része már megközelíthetetlen, a másikat pedig nehéz vacogás közben élvezni. Eredetileg még szeptemberben szerettünk volna átérni Kirgíziába, de a tádzsik dolgok lassú folyása ezt megakadályozta. Szeptember végén sikerült csak átlépni a határt, hogy aztán az expedíció egyik, a közép-ázsiai utak porára érzékenyebb fele mindjárt az első kirgíziai nap végén elkezdje fájlalni a torkát. Másnap már negyven fokos láz és általános rosszullét következett, ezt követően pedig három nap ágyban fetrengés. Azért csak ennyi, mert miután eljátszottunk a gondolattal, hogy felkeressük Osh városának kórházát, inkább házilag diagnosztizáltuk a tüszős mandulagyulladást, és szerencsénkre pontosan eltaláltuk a bajt. Az azonnal szedni kezdett antibiotikumok így viszonylag gyors gyógyuláshoz vezettek. A háromnapos fetrengés ugyan teljesen eseménytelenül telt, arra mégis elég volt, hogy az expedíció nem beteg felében eddig nem tapasztalt szociális érzékenyég ébredjen. A napjában háromszor meglátogatott oshi bazárban az egyfős ápoló személyzet többször is elszégyellte magát a kirgizek helyett, hogy a déli szomszédhoz képest itt mennyi a lepény, a gyümölcs és a sajt, és szíve szerint az élelmiszerektől roskadozó pultok áruit egyből átküldte volna ez egyáltalán nem kedvelt pamíri tádzsikoknak, hogy legalább egyszer jóllakjanak.

Első komoly változás az útitervben

Fotók

A kirgiz vízum

Négy vízumot kell elintéznünk, mielőtt elindulnánk: az üzbéget, a tádzsikot, a kirgizt és a kínait. Szerencsére ezeken kívül terveink szerint már csak egy ország lesz, amelybe a bejutás komolyabb papírmunkát igényel (Myanmar, egyébként), úgyhogy az előzetes fáradságért cserébe legalább út közben nem nagyon kell majd idegen országokban más idegen országok követségein sorban állnunk. Ennek a négy vízumnak a megszerzését viszont lényegesen nehezíti, hogy Kirgizisztán kivételével az összes ország hülye feltételeket szab a belépni kívánó turistáknak, valamint hogy négyük közül csak Kínának van Magyarországon diplomáciai képviselete.Üzbég, tádzsik és kirgiz nagykövetség egyaránt van Bécsben, ami ugyan nem ideális megoldás, de ahhoz képest, hogy a tádzsikoknak például csak három helyen van egész Európában képviselete, kifejezetten mázlisták vagyunk. Legalább nem kell Berlinig kiutaznunk ügyintézni. Elvileg valamennyi követséggel le lehetne bonyolítani postai úton is az egészet, de egyrészt épeszű ember semmi fontosat nem bíz a Magyar Postára, másrészt jobb ott lenni a helyszínen, amikor beütik az útlevélbe a pecsétet, mert ha valamit elírnak rajta (márpedig ezek hajlamosak ezt-azt elírni), akkor majd jó nagyot szívnánk valami obskurus határátkelőhelyen.Mivel papíron és különböző internetes beszámolók szerint a kirgiz kör tűnt a legegyszerűbbnek – hiszen a három közép-ázsiai országból csak ők azok, akik nem nyűgnek, hanem legalább fejőstehénnek nézik a turistákat – velük kezdtük. Néhány telefonba került csak egy sem németül, sem angolul nem túl képzett követségi alkalmazottal, hogy kiderítsük a nyitvatartást, valamint azt, hogy hajlandóak még aznap kiállítani a vízumot és így ne kelljen három nap múlva megint vezetni 480 kilométert. El is terveztük, hogy délelőtt gyorsan elintézzük őket, és délután még arra is lesz időnk, hogy eldobjuk az útleveleket a közeli tádzsik követségre, akik ugyan három nap alatt hajlandóak csak pecsételni, viszont azért ezzel is gyorsítanánk az eseményeket.