2008. június 30.
- Japánban ketten napi átlagban 161 dollárt költöttünk. Ez több, mint utunk során bárhol máshol, viszont továbbra is állítjuk - ahogy azt már részletesen kifejtettük -, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága. - Japánban az összes menő autó, a Ferrarik, Bentley-k, Porschék és társaik mind balkormányosak. - Japánban nincsenek korcsok, szinte az összes kutya fajtiszta. Minden egzotikus fajta megtalálható, a Charles Springer spánieltől a bobtailig, legnépszerűbbek mégis a hosszúszőrű retrieverek, a pincsik és az akita-szerűségek. - Oszakában lényegesen drágább a metró, mint Tokióban. - Japánban minden iskolásnak kötelező az egyenruha. És az ovisoknak is, csak ők még cuki, intézményenként változó színű sapkácskát is hordanak. - A japán kerti törpéknek nincs vágott szeme, hanem minden szempontból ugyanolyanok, mint nyugati társaik, szakállal, süveggel, satöbbivel. - Nyugaton mindenki azt hiszi, hogy nincs menőbb japán ruhamárka az A Bathing Ape-nél. Ehhez képest Japánban gyakorlatilag senki nem hord BAPE-t. - A japán McDonald‘s nem különbözik olyan sokban a nyugati McDonald‘s-októl, mint amennyire Ázsiában szokás. Rizs például nincs. Van viszont Ebiburger, ami rákos, Teriyaki Burger, ami logikusan Teriyaki-szószos, valamint a csodálatos MegaMac, ami egy BigMac, csak négy fasírttal. Ami viszont nagy különbség, hogy itt tényleg mindenki maga dobja ki a tálcán maradt hulladékot, a szelektálás pedig olyan komolyan van véve, hogy első körben egy külön e célra rendszeresített tartályba kell önteni a maradék jeget és folyadékokat. - Japánban nincsenek koszos autók. - Minden japán cipője olyan tiszta, hogy van egy olyan gyanúnk, egyetlen párat sem hajlandóak egynél többször felvenni. - Hiába caplat az ember egy komplett napot vietnami papucsban Oszakában vagy Tokióban, a lába estig tiszta marad.
2008. június 29.
Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor a kirgiz és a filippínó konyha remekeiről írtunk, lévén hogy a japán konyháról minden bizonnyal jóval több olvasónknak van valamiféle elképzelése, mint az említett két gasztronómiai fellegvárról. Sőt, tapasztalataink szerint a japán konyha az, amely a világ ételeinek széles tárházából a legszélsőségesebb reakciókat képes kiváltani az emberekből. Van, aki szerint a nyers hal nem is emberi táplálék, és van, aki szerint a kifinomult kultúrember legfontosabb ismertetőjegye, hogy alkalmanként az I Love Sushitól rendel ebédet az irodába. Mindkét tábor számára vannak újdonságaink. A hasát szerető ember óriási elvárásokkal érkezik Japánba, és éppúgy, ahogy a közlekedés hatékonyságával vagy az általános tisztasággal kapcsolatban, e téren sem kell csalódnia. Bár mi három hét alatt arra jutottunk, hogy a vietnami és a kínai konyhát többre tartjuk a japánnál, elismerjük, rosszat enni Japánban nagyon nehéz. Ahogy az országban úgy általában is, a gasztronómiában sincsen semmi gagyi, a minőség minden esetben elsőrangú. Viszont – legalábbis a mi Ázsiához szokott pénztárcánknak – nem olcsó, így utunk során ez volt az első ország, ahol a helyi konyhák egy részéből szabályosan ki voltunk zárva. Így például kimaradt a japán császári haute cuisine, a főleg zöldségek mesteri elkészítésére és tálalására specializált kaiseki, és azt sem tudjuk, hogy mennyivel jobb a háromszáz dolláros szusi a hatvan dollárosnál.
2008. június 25.
Nem, nem menő. A világ tele van olyan fiatalokkal és nem olyan fiatalokkal, viszont többnyire azért mégiscsak fiatalokkal, akik Japánt egyszerre tartják a naprakész divat, a kifogástalan stílus és a három lépéssel a világ előtt járás Mekkájának, Sixtus-kápolnájának és Csárdáskirálynőjének. Nem szégyelljük bevallani, hogy mielőtt Japánba érkeztünk, nekünk is voltak ha nem is ilyen elvakult, de kicsit azért erre tendáló prekoncepcióink. Így Japán után viszont csak annyit tudunk mondani, hogy nem néz ám ki kevésbé hülyén egy oszakai kamasz, mint egy szabolcsi, csak mert Kanye Westnek öltözik, és nem 50 Centnek. Ha nem tudod, ki az említett két néger fiatalember, akkor ez a bejegyzés most kivételesen nem neked szól, ezért előre is elnézést. A japanofília igen súlyos elmebaj. Más kultúrájában turistáskodni – hogy egy igazi klasszikust idézzünk – minden esetben rendkívül nevetséges, márpedig a japanofilok általában nem maradnak meg külső szemlélőnek, hanem igyekeznek teljesen beleolvadni imádatuk tárgyába. Zen-kertet építenek otthon, mangát rajzolnak, vagy legalább hülye hajat viselnek. Esetleg ismerőseiket Japán-szakértelmükkel fárasztják. Leglehangolóbb képviselőjükkel a tokiói Harajuku állomás mellett találkoztunk.
2008. június 21.
Japán nem drága. Illetve pontosítanánk. Nekünk Japán drága volt, mert az utóbbi tíz hónapban ahhoz szoktunk, hogy ott eszünk, ahol akarunk, ott iszunk, ahol akarunk, és úgy utazunk, ahogy akarunk. Ázsia többi részéhez képest Japán igenis drága, még a nevetségesen olcsó Vietnamhoz vagy Indonéziához képest költségesebb Fülöp-szigetekről érkezve is egyik meglepetésből a másikba estünk a földönkívülinek tűnő árakat látva. Erre az élményre azért számítottunk, sőt, meg voltunk győződve, hogy Japán még Európa nyugati feléhez képest is nagyon fog fájni a pénztárcánknak. Néhány nap után viszont már láttuk, hogy Japán nem csak Berlinnél és Barcelonánál tud olcsóbb lenni, hanem egy kis odafigyeléssel akár Budapestnél is. Mielőtt rátérnénk a számok csodálatos világára, térjünk ki arra, hogy mi az, ami „olcsó“, mi az, ami „drága“, és mi az, ami „megéri“. A világ lerohadt részei, például az a sok béndzsa ország Üzbegisztántól Indonéziáig, ahol eddig jártunk - olcsó. Azért a kevés pénzért cserébe az ember nem mindig kap minőséget, de a „megéri-e?“ kérdés egyszerűen nem merül fel ilyenkor sem, illetve akiben igen, az üsse fel a Google-t a „szarrágó“ kifejezésnél. A fejlett világ viszont, valamint annak közvetlen perifériája – drága. Vannak persze fokozatok, hiszen míg London és Barcelona borzalmasan drága, Berlin és Budapest csupán közepesen, Peking és Pozsony meg csak egy kicsit.
2008. június 17.
Egyáltalán hogy merészelünk sommás véleményt alkotni Tokióról azután, hogy mindössze öt és fél napot töltöttünk ebben az agglomerációval együtt 35 milliós ultra-hiper-megalopoliszban??? Van a világon néhány város, elsősorban éppen Tokió és New York, aztán talán London, Párizs, Róma, és még egy-két hasonló kaliberű hely, amelyekkel valamiért csak úgy illik bánni, mint a művészettörténet legnagyobb alkotásaival, a Mona Lisával, a Karamazov testvérekkel meg persze a Bitlisszel. Szabad ellenvéleményt megfogalmazni, de csak évtizedes tanulmányokat követően, és még akkor is reszkírozva a futóbolond címkét. Nekünk viszont Tokióról is van véleményünk egy ilyen röpke találka után, mint ahogy van véleményünk az említett három műalkotásról is (csak hogy le legyen írva, sorrendben: halálosan semmilyen; remekmű; rendben van, de indokolatlanul túlértékelt). Tokió valószínűleg azért került az előbb felsorolt érinthetetlen kiválasztottak közé, mert rajongói szerint nincsen széles-e világon semmi, ami Japán fővárosához fogható lenne. Ez természetesen igaz, hiszen Váchoz és Jekatyerinburghoz sem fogható semmi. Az viszont nem igaz, ami e lelkesedés mögött van. Tokiónak ugyanis éppen az a titka – és ez a mi sekélyes és elhamarkodott véleményünk ez a soványka öt és fél nap után –, hogy bár tényleg különbözik minden más méretesebb településtől, a lényeges pontokon valójában teljesen ugyan olyan. Ha olyan nagyon más lenne, nem is tudtuk volna úgy élvezni, ahogy élveztük. Nem vagyunk mi ufók.
2008. június 14.
Financiális és időbeli korlátokból kifolyólag japán vakációnkat az ország legsűrűbben lakott vidékén töltöttük. Honshu, a legnagyobb japán sziget annyira urbanizált, hogy hosszas, elvileg városok közti vonatutakat is meg lehet tenni végig teljesen egyforma és teljesen unalmas kert-, alvó- és elővárosokon át. Ennek ellenére semmiképpen sem akartuk kihagyni az ország ritkábban lakott vidékeit, így Kiotó és Tokió között felkerestük a közepesen méretes Kanazawa, Takayama és Matsumoto városokat, valamint ezek közvetlen, relatíve vadregényes környékét. Japán eldugottabb szegleteit sokféleképpen be lehet járni, hármunknak a leggazdaságosabb és egyben legpraktikusabb megoldásnak a bérelt autó tűnt. Az így megspórolt pénzt természetesen sörre és rizspálinkára fordítottuk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a magyar embernek hiába van nemzetközi jogosítványa, ezzel még nem vezethet Japánban. Sajnos Magyarország a nemzetközi közlekedésről szóló 1968-as bécsi egyezményt írta alá, nem pedig azt az 1948-as genfit, amelyet a japánok. Kivételesen nem csak nekünk rossz, hanem például a németeknek és a franciáknak is, úgyhogy most az egyszer nem sírtunk a másodrangú világpolgárság miatt. Pláne, hogy gyorsan kiderült, nem minden japán autókölcsönző alkalmazottai vannak tisztában ezekkel a nemzetközi jogi nüanszokkal. Inkább arra koncentráltunk, hogy kilenc és fél autómentes hónap után, életünkben először ülve automata, ráadásul jobbkormányos autó volánjánál, ne törjünk össze semmit.
2008. június 11.
E blog csúcspontjai közé tartoztak azok a bejegyzések, amelyekben hosszasan írtunk olyan dolgokról, amelyekről elindulás előtt fogalmunk sem volt, viszont még most sem sok. Ott volt például a kínai vonatozás és a szerecsendió, két milliókat érdeklő téma, amelyek tárgyalásával ezeket a milliókat megvilágosítottuk és jobb utakra tereltük. A szót tovább nem szaporítva most akkor rátérnénk a japánkertekre. Őszintén reméljük, hogy hiányos ismereteink propagálásával újabb életeket sikerül teljesebbé tennünk. Hogy a japánoknak fontos, mi van a házon kívül, a kerítésen viszont még belül, azt maga a japánkert szó létezése is tökéletesen mutatja. Akárcsak a franciák a salátát, az oroszok a rulettet, a spanyolok pedig a viaszt, a japánok is imádják a kerteket. A ma létező leghíresebb példányok több száz éve lettek kialakítva, a műfaj népszerűsége pedig töretlen. Bár hülye ruhákat viselő fiatalokkal azért nincsenek tele, az általunk felkeresett kertek közül csak az nem volt tömve japánokkal, amelyikbe eleve nem engedtek be fűt és fát. A japán ember még ha városlakó is, igyekszik a rendelkezésére álló szűkös teret lehetőség szerint parkosítani, még ha ez sok esetben nem is jelent többet a bejárati ajtó elé kirakott két darab, formásra nyírt cserepes növénynél.
2008. június 4.
Három hét alatt Japánból keveset lehet csak látni, így kénytelenek voltunk számtalan potenciálisan szép és jó várost, falut, hegyet és völgyet előre kilőni a programból. Két helyet nem fenyegetett egy pillanatig sem a kiszórás: Tokiót és Kiotót. Az utóbbiba jutottunk el először, ami történelmi szempontból is rendkívül korrekt választás. Tokió – legalábbis ezt feltételezzük így látatlanban – a mai Japán, az évszázadokon át fővárosként funkcionáló Kiotó pedig a dicső múlt. A múlt a világ jelentős részén kopott romokat, ódon rozsdát és jó sok porréteget jelent, Japánban viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Kiotóban másfél millióan laknak, a város közepén pedig van egy folyó, amelyben gémek, kócsagok és egyéb termetes madarak halásznak, és bár nem próbáltuk ki, valószínűleg a vizét is meg lehet inni. Oszaka sem volt az a koszfészek, az annyival azért nem kisebb Kiotó viszont gyakorlatilag bukolikus tanya hozzá képest, ahonnét hiányoznak a neonnal borított utcasarkok, viszont cserébe a képeskönyvekbe való japánság nagy része megtalálható itt.
2008. május 31.
Azt hittük, Japán majd egyből letépi a fejünket a sok robottal és neonnal. Ehhez képest megérkezésünk a Kansai nemzetközi repülőtérre, majd betömegközlekedésünk Oszakába egyáltalán nem volt valami nagy szám. Sanghaj után az ember már nem esik hasra, ha a terminálok közt vezető nélküli vasút közlekedik, a HÉV-jegyet pedig automatából lehet vásárolni. Sikeresen megtaláltuk a szállásunkat, könnyek közt köszöntöttük expedíciónk ideiglenes harmadik tagját, Tamást, nyugtáztuk, hogy otthon nem történt semmi érdekes, majd gyorsan elkezdtük élvezni a civilizáció olyan kényelmeit, amelyektől egészen elszoktunk az utóbbi kilenc hónapban.Sokáig nem tudtunk betelni például azzal a csodával, hogy Japánban a csapokból olyan víz folyik, amivel nem csak kezet és retkes lábat lehet mosni, hanem simán meg is lehet inni. Az sem volt semmi, hogy szobánkban az ágyneművel kapcsolatban fel sem merült, hogy esetleg közelebbről meg kellene vizsgálni a rajta éktelenkedő foltokat, vérről vagy valami még ijesztőbbről van-e szó, hiszen egyáltalán nem is voltak rajta foltok. Hiába nézett ablakunk egy forgalmas sínpárra, mégis édesdeden tudtunk szobánkban aludni, egyrészt mert a vonatok nem olyan hangosak, másrészt pedig mert itt a nyílászárókat bizony tisztességesen hangszigetelik. Szinte sírva csukogattuk és nyitogattuk ablakainkat, és hitetlenkedve konstatáltuk, itt egy bezárt ablak megálljt parancsol a zajnak. Manilában, Saigonban és Yangonban valószínűleg senki nem hinné el, hogy ilyen csoda egyáltalán lehetséges.
2008. május 24.
2008. január 22.