2008. augusztus 12.
- Indonéziában ketten napi átlagban 75,7 dollárt költöttünk. Azonban ha nem számítjuk a búvárkodásra költött pénzt, akkor mindössze 69,5-öt. Ez alapján Délkelet-Ázsiában csak Mianmart úsztuk meg kevesebből, és így a statisztika is megerősíti benyomásunkat, amely szerint Indonézia nagyon-nagyon olcsó ország. Egyébként Indonéziában töltöttük utunk során a legtöbb időt, egészen pontosan 64 és fél napot. - Indonézia nagyjából 18000 szigetből áll, a pontos szám forrásonként változik. - Indonézia ajándéka a világ tisztálkodási kultúrájának a mandi. Ez a fürdőszoba sarkában álló, vízzel teli tartály, amelynek köszönhetően az indonéz embernek se zuhanyra, se csapra, se vécépapírra nincs nagyon szüksége. A mandi elengedhetetlen tartozéka a nyeles, műanyag edény, amelynek segítségével az ember mer a vízből, majd ráönti a megmosni kívánt testrészre. Eleinte idegenkedtünk a manditól, ám hamar megtanultuk szeretni az önkezünkkel a nyakunkba zúdított, lábasnyi hideg vízlökéseket. - Sok ázsiaival szemben az indonéz férfiak jelentős része képes arcszőrzetet növeszteni. Az ennek okán érzett büszkeségből kifolyólag az indonéz férfiak jelentős része csodálatos bajuszt visel. - Öt- és nyolcéves kor közt minden kis indonéz akkor érzi magát igazán menőnek, ha teljes Spiderman-jelmezben mehet iskolába. A legmenőbbeken még maszk is van. - Indonézia néhány nagyvárosában van Wendy’s, Red Bullból viszont csak a vacak ázsiai fajtát lehet kapni. Kivéve Balin, mert ott a nyugati hordákra tekintettel van igazi, európai is. - Indonézia majdnem kétmillió négyzetkilométer, ám a lakosságának nagyjából fele, 125 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén él. Nem meglepő, hogy ez sok probléma forrása. Megoldást már a holland gyarmatosítók is kerestek, akik a transmigrasi-nak nevezett program keretében elkezdték a jávaiakat és kisebb mértékben a szintén eléggé összezsúfolódott balinézeket a szigetvilág szellősebb vidékeire költöztetni. A független Indonéziában a transmigrasi még fontosabb szerepet kapott, és keretein belül több millió embernek lett új otthona, legtöbbször függetlenül attól, hogy akart-e ő egyáltalán bárhova is elköltözni. A transmigrasi eredményeként többnyire a legszegényebb jávaiaknak kellett volna új életet kezdeni Borneó és Pápua dzsungeleiben, ám ők erre szakképzettség híján képtelenek voltak. Az őslakosság viszont természetesen jogosan háborodott fel az erőszakos javanizáción, és sokszor nem volt rest tenni is a betolakodók ellen. Volt, ahol a már évtizedek óta nem űzött fejvadász módszerek is újraéledtek az új szomszédok megregulázásnak érdekében. A transmigrasi kudarc volt, és ma már a dzsakartai kormány sem forszírozza a dolgot.
2008. augusztus 10.
Egyből belecsapva az indonéz lecsóba annyit szeretnénk először is leszögezni, hogy sajnos a nép, amelynek a főztjét utunk során legtovább ettük, nem a világ, sőt, nem is Ázsia legügyesebbje a konyhában. Eleinte sokat nyavalyogtunk étkezések előtt, után és közben, később azonban egészen rákaptunk a helyi fogásokra. A nagy kulináris varázslatokat biztosan nem itt kell keresni, ám van az indonéz konyhának néhány dobása, amely a maga egyszerűségében kifejezetten finom, és akár két hónapon át is jó étvággyal fogyasztható - nekünk legalábbis sikerült. Ázsia igazán nagy konyháihoz, a kínaihoz, a vietnamihoz vagy a thaihoz képest az indonéz nincs túlbonyolítva. Ilyen minőségében egyébként európai (sőt, magyar) ízléssel is érthető és élvezhető, mert egyrészt nem kell enciklopédiákat bújni a felhasznált fűszerek kielemzéséhez, másrészt eleve annyival kevesebb fűszert használnak, mint az említett ázsiai élkonyhákban, hogy a maradékot sokszor a kutyával is meg lehetne etetni. Próbáljuk csak meg egy thai vacsora romjait odaadni a kis kedvencnek!
2008. augusztus 9.
Nagyon jó okunk volt futólépésben végigrohanni Jávától keletre fél Indonézián. Minél hamarabb el akartunk érni Alor szigetére. Ez végül egy minden szempontból pokoli hajóút után sikerült is, ám ahelyett, hogy összeestünk volna a sziget fővárosa és legnagyobb kikötője, Kalabahi egyik szálláshelyén, utolsó erőnkkel még elbuszoztunk és -hajóztunk Kepára. Ezt az egészen kis szigetet néhány száz méteres tengerszoros választja csak el Alortól, és nincs rajta az ég világon semmi érdekes néhány halászkunyhón és egy maroknyi bungalón kívül. Ezek a bungalók azonban a francia kézben lévő La P’tite Kepát képezik, a helyet, ahol utunk végét töltöttük. Az eredeti terv egyébként nem ez volt. Csak néhány napig akartunk maradni, aztán menni tovább, hogy minél többet tudjunk kihozni az utolsó napokból. Menet közben viszont kiderült, hogy akar a franc olyan nagyon gyorsan lelépni Kepáról. Így hát csak telt egyik nap a másik után, mi pedig egyenként pipáltuk ki az úticélokat, amelyeket már nem volt időnk felkeresni. Legelőször, még Kepára érkezésünk előtt Pápuáról mondtunk le. Biztosan nagy szám, de egyrészt időigényes és Indonézia többi részéhez képest drága, másrészt elég lelombozó dolgokat hallottunk a sziget olyan vidékeinek állapotáról, amelyek eléréséhez nem kell heteket gyalogolni a dzsungelben. Néhány kepai nap után lemondtunk Sulawesiről is (ezt leánykorában Celebesznek hívták), mert csak sok pénzért és lassan lehetett volna odajutni, végül pedig még a szomszédos sziget bálnavadász falváról is. Lamalera a világ utolsó olyan helyei közé tartozik, ahol még hagyományos módszerrel, tehát szigonnyal mennek az ámbrás cetekre (valamint a rájákra és a delfinekre is), ám friss információink szerint a helyiek elkezdtek csalni, és evező helyett már motort is használnak, valamint elég nagy mázli kell egy vadászat elcsípéséhez, úgyhogy inkább passzoltunk. A faluról és a sok vérről egészen megdöbbentő módon néhány éve magyarok készítettek dokumentumfilmet, így akit érdekel, mindent megtudhat.
2008. augusztus 1.
Indonézia szigetei közt kétféleképpen lehet közlekedni: vízen vagy levegőben. A repülő a gyorsabb, drágább és természetesen a kevésbé izgalmas. Bár figyelembe véve az ország hihetetlenül rossz repülésbiztonsági mutatóit, ez utóbbi nem feltétlenül igaz. Viszont az indonéz hajók is megbízható gyakorisággal süllyednek el, szóval akkor mégis. A magyar embernek pedig eleve kevés dolog izgalmasabb és kalandosabb, mint a tengeri hajózás. Mint a négereknek a hó, nagyjából. Indonéziában hajózni olyan érdekes, hogy a kínai vonatok után ismét komplett bejegyzést szentelünk egy közlekedési eszköznek. Az országban ezerféle hajó járja a tengert, és akkor a szigeteket átszelő folyókon közlekedő motorcsónakokat és kenukat még nem is vettük figyelembe. Ezeket a bárkákat a legegyszerűbb méret szerint csoportosítani, a méret pedig leginkább az út hosszától függ, úgyhogy haladjunk e szerinti sorrendben. A legkisebb távolságokra a maláj szigetvilág legősibb ma is használatos járműve, a kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik, ám mivel a nagyobbak helyét fokozatosan átveszik a motorral is felszerelt csónakok, gyakrabban lehet az egészen kis lélekvesztőkkel találkozni.
2008. július 26.
Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglaltunk, ám összes, végtelennek tűnő floresi buszutunkat utastársaink méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttük. Flores első számú nevezetessége nem is magán a szigeten van, csak innét a legkönnyebb elérni. A komodói sárkányokból, a világ legnagyobb gyíkjaiból néhány tucat ugyan Floresen is él, ám a többségükkel két szomszédos, kisebb szigeten lehet találkozni – Rincán, valamint, óriási meglepetésre, Komodón. Labuanbajói szállásunkhoz az előbbi lényegesen közelebb esett, ráadásul Rincán elvileg nagyobb is az esély a dögök megfigyelésére, úgyhogy túltettük magunkat azon az apró szépséghibán, hogy komodói sárkányokhoz pont nem Komodón lesz szerencsénk.
2008. július 22.
Ott hagytuk abba, hogy Jáva szigetének keleti részén álltunk, a Bromo-vulkán kráterének peremén. Indonézia következő, minket érdeklő darabja, Flores szigete, innét több száz kilométerre keletre található, nekünk pedig feltett szándékunk volt a lehető leggyorsabban odaérni. Illetve hát egészen pontosan a lehető leggyorsabban, de drága repülőjegyek nélkül, ami alaposan megnehezítette a dolgunkat. A Bromótól Floresig sok a rossz út és a rossz komp, valamint az errefelé található indonézek sem a legjobb fajtából valók. Ezekkel a problémás indonézekkel már a többi nehézség előtt találkoztunk. Futólépésben siettünk le kilátónktól a kráter peremén található kis faluig, ahol felkaptuk hátizsákjainkat, és megpróbáltunk elindulni a legközelebbi jelentősebb település, Probolinggo felé. A falucska egyetlen útkereszteződésében várakozó, tömegközlekedésként funkcionáló kisbuszok üzemeltetőiről sajnos hamar kiderült, hogy aljas, viszont összetartó banda. Amint egyikük közölte velünk, hogy az ő kocsija tízkor indul, a többiek szóba sem álltak velünk. Reggel fél nyolc volt ekkor, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy innét negyedóránként indul jármű. A hallgatási fogadalmat végül egy feljebbről érkező, a buliból nyilván kihagyott minibuszos volt hajlandó megtörni, aki felvett minket a kocsijába, ám indulás előtt még kénytelen volt egy kis kenőpénzt leadni a vérben forgó szemű kollégáknak.
2008. július 19.
Minden szempontból teljesen logikus útitervünk akkor kezdett összezavarodni, amikor februárban Szumátrára érkeztünk búvárkodni. Ha már egyszer Indonéziában voltunk, megnéztük a szigetvilág másik két szegletét is, ami ahhoz kevés volt, hogy az országot megismerjük, ahhoz viszont bőven elég, hogy vissza akarjunk jönni. Indonézia akkora, hogy egy egész élet sem elég minden szegletének bejárásához, a szigetek közti, sokszor nagyon nehézkes közlekedés pedig lehetetlenné teszi a gyors mozgást. Így aki Indonéziába készül, az már érkezés előtt kénytelen eldönteni, melyik kis darabokra szeretne koncentrálni. Miután rendkívül alaposan megvizsgáltunk minden lehetőséget, Malajziából Jáva szigetének közepére, egészen pontosan Yogyakarta városába repültünk be. Előre is elnézést, ha ezt esetleg magyarul úgy kell írni, ahogy ejteni is, tehát Dzsogdzsakartának, de ez annyira hülyén néz ki, hogy mi többé nem ismételnénk meg. Yogyakarta mellett elsősorban nem elhelyezkedése vagy megközelíthetősége szólt, hanem a tény, hogy a város és környéke évszázadok óta a jávai civilizáció központja, és így egyben az egész indonéz szigetvilág szíve és lelke.
2008. március 13.
2008 március 3-án és 4-én megpróbálkoztunk azzal, amivel szerintünk az emberiség történetében még soha senki. 40 óra alatt eljutni Indonézia keleti végéből Laosz fővárosába, Vientiane-ba. A mutatványt senki meg ne próbálja utánunk csinálni. Izgalom nem nagyon volt benne, viszont jó rohadt sokat kellett mérsékelten kényelmes székekbe szögezve ülni. Reggel négykor keltünk, és ha az embernek reggel négykor kell kelnie, akkor már úgyis minden mindegy. Napokig mérlegeltük Kei elhagyásának lehetőségeit, még az is felmerült, hogy hagyjuk elveszni a március 3-ra lefoglalt Dzsakarta-Bangkok repülőjegyünket, de végül győzött a józan ész és ragaszkodásunk eredeti terveinkhez. Miután kiderült, hogy a Kei-szigeteken senkinek nincs fogalma sem arról, hogy mikor jön a menetrenddel cseppet sem foglalkozó óceánjáró, fogunkat szívva a drága repülős menekülés mellett döntöttünk. És nem csak drága volt, hanem korán is kellett miatta kelni. Szóval négykor már ébren voltunk, mert fél ötre jött értünk - és az előző bejegyzésben már említett Markért - három ojek, ami egyszerűen motorbiciklis taxist jelent, nem is világos, hogy indonézül miért van külön neve annak, hogy egy motoros mások fuvarozását is vállalja a hátsó ülésen. Bepakolni már előző este majdnem teljesen bepakoltunk, úgyhogy indulás előtt ezzel már nem volt gond. A három motoros időben érkezett, a háromnegyed órás út a reptérre pedig a nap csúcspontjának bizonyult. Tök sötétben száguldozni trópusi szigeteken, pálmafák és falvak közt, az éjjel is meleg aszfalton alvó kutyákat kerülgetve, na azt még halálosan álmosan is lehet élvezni.
2008. március 8.
Mielőtt tavaly augusztusban elindultunk volna, volt egy hozzávetőleges tervünk azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal ezen az úton. Megnézni dolgokat, csinálni dolgokat, és bár kőbe vésve soha nem volt, az is felmerült, hogy egyszer az életben kellene egy hetet a világ legszebb tengerpartján heverészni, messze minden tömegtől, minden nap halat vacsorázni rizzsel, hideg sört inni a pálmafák alatt, és megnézni a naplementét, miközben a lábainkat bokáig fúrjuk a hófehér, egészen lisztszerű homokba. E programpont teljesítésére a Kei-szigeteken került sor. A Kei-szigetek fővárosát, Tualt 12 órás hajóúttal tudtuk elérni előző állomáshelyünkről, a Banda-szigetekről. Az alig 200 kilométeres távolság Indonézia térképén jelentéktelenül kicsinek tűnik, a két szigetcsoport mégis szinte mindenben különbözik egymástól. Banda évszázadokon át kiemelt szerepet játszott az emberiség történelmében, míg Kei soha nem érdekelt senkit. Banda buja és vulkanikus, ahol a szigetektől alig néhány méterre szakad le a tenger a kilométeres mélységbe. Keien sokkal szárazabb a klíma, a növények közt a leggyakoribb így a pálmafa, a sekély partokon pedig több kilométeres, fehér korallhomokkal borított öblök követik egymást. Bandán sem hemzsegnek a turisták, Keire viszont még sokkal kevesebben jutnak el, és mivel az utóbbi szigetcsoport sokkal nagyobb területet foglal el, ennél már nehéz távolabb kerülni a tömegtől. Nem lehetetlen, csak ott már nincs hideg sör, és nincs, aki kicserélje a papírt a vécében.
2008. március 1.
Ahogy az eggyel korábbi bejegyzésünkből kiderült, a szerecsendió felelős például Amerika felfedezéséért is, úgyhogy szenteljünk ennek az érdekes izének néhány bekezdést. A szerecsendió Magyarországon szinte kizárólag illatos karácsonyi italok, brokkoli és krumplipüré fűszerezésre használatos, a legtöbben pedig csak őrölt por formájában ismerik. A francia és az angol konyha valamivel gazdagabban bánik vele, de azért a fűszerek királyának, ha egyáltalán van ilyen, régen nem nevezné senki. Az pláne elképzelhetetlen, hogy három-hatszáz évvel ezelőtt nem volt olyan valamirevaló európai étel, amiben ne lett volna belőle egy marékkal. Állítólag évszázadokig minden ételnek teljesen egyforma, szerecsendió-íze és -szaga volt, ami nyilván egy kicsit túlzás, de hát az sem igaz, hogy Amerikában mindent nyakon öntenek ketchuppal (amiben egyébként szintén előfordul a szerecsendió). Ezzel fűszereztek, ezzel tartósították a húst, és ez volt a kor patikáinak aszpirinja is. Valamint a viagrája, bár ez nem mond sokat, az emberiség története során gyakorlatilag mindent kipróbált a Mindent Vivő Erekció reményében. A szerecsendiónak tehát volt honnét lezuhannia a mai ismeretlenségbe, Kolumbusz úticéljából Horváth Rozi konyhájába. Kár érte, mert a szerecsendió tényleg nagyon-nagyon érdekes. A verseny elég szoros, hiszen speciel az ananász és a málna sem néznek ki rosszul, de az a helyzet, hogy a szerecsendió a világ legszebb termése. Sokkal inkább néz ki iparművészeti alkotásnak, mint a jóisten szeszélyének. Kívülről leginkább egy éretlen barackra hasonlít, a gyümölcshús takarja magát a lényeget, a szerecsendiót. A mi diónknál valamivel kisebb csonthéjas magot tűzpiros, fantasztikus mintájú hártya veszi körül, olyan, mint a Babybel héja, csak sokkal szebb. Ezt a piros dolgot magyarul tévesen szerecsendió-virágnak hívják, és a növény hőskorában magánál a diónál is sokkal drágább volt. A szerecsendió-virágnak ugyan se különösebb íze, se illata nincs (még szerecsendiós sem), a Coca-Cola mégis évente sok tonnát vásárol belőle a Banda-szigetekről. Van egy olyan érzésünk, hogy a legendásan titkos recept többi összetevőjének felderítéséhez sem kellene többet csinálni, mint átkutatni a világ egyéb eldugott szegleteinek agrár-statisztikáit.
2008. február 27.
Februárban utazni Indonéziába nem feltétlenül jó ötlet. Az ország nagy részén ilyenkor dúl az esős évszak, most éppen Jáva szigetén és a Balitól keletre található Nusa Tenggara tartományban vannak árvizek. Mi Szumátra északi részére érkeztünk, az ország azon kevés pontjainak egyikére, ahol ilyenkor – elvileg – jó időnek kell lennie. Ha viszont már egyszer beléptünk az országba, nem akartunk egy hét után azonnal ki is lépni. Inkább nekiláttunk eljutni Indonézia másik, ilyenkor elméletileg száraz szegletébe. A tény, hogy ez a szeglet pont a szigetvilág ellenkező csücskében van, minket cseppet sem érdekelt. A távolság a felfedezések korának három legnagyobb alakját, Kolumbuszt, Magellánt és Vasco de Gamát sem zavarta, amikor mindannyian azért indultak el otthonról, hogy megtalálják Malukut. Maluku a neve annak a körülbelül ezer szigetnek, amelyek nagyjából Pápua, Celebesz (ezt ma már Sulawesinek hívják) és Timor közt vannak szétszórva a tengerben. Van nekik rendes, európai nevük is, nevezetesen a Fűszer-szigetek. Innét származik a szegfűszeg és a szerecsendió, az előbbi eredetileg csak Maluku néhány északi, az utóbbi pedig csak néhány délebbi szigetén termett. Európában legalább a rómaiak óta volt piaca mindkettőnek, viszont senkinek nem volt még fogalma sem arról, hogy a maláj, kínai, indiai, arab és perzsa kereskedők kezein átfolyó fűszerek pontosan honnét származnak. A titkot még Marco Polónak sem sikerült kiderítenie, és amikor 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és ezzel az Európából kelet felé vezető szárazföldi út teljesen lezárult, muszáj volt a tengereken eredni a rejtély nyomába. A felfedezések korának első két nagyhatalma, a spanyolok és a portugálok is elsősorban fűszereket kerestek (aztán persze örültek, amikor út közben aranyat és rabszolgákat is találtak).
2008. február 17.
Nem szokás tömegsírokon keresztül menni nyaralni, de Pulau Wehre, a Szumátra északi csücske feletti kis szigetre csak Banda Aceh-n (kiejtve nagyjából Banda ÁcsÉ) keresztül vezet út. A 2004 legvégén az Indiai-óceán keleti partvidékét letaroló cunami, itt, Aceh tatomány fővárosában és a környéken rombolt a legtöbbet. Csak a városban legalább hatvanezer ezer ember meghalt (egyébként összesen majdnem 300 000), gyakorlatilag nem volt olyan család, amelyiket ne ért volna veszteség, és akkor még az anyagi kárról nem is volt szó. A második világháború óta a világon ennél egyetlen egyszer volt gyilkosabb a természet, az 1970-es bangladesi Bhola ciklon alkalmával, amely több, mint 500 000 áldozatot hagyott maga után. Ezzel nagyjából ideérkezésünk előtt is tisztában voltunk, azt viszont nem sejtettük, hogy néz ki a táj Banda Aceh és a város kikötője közt. Az út, amit mi szakadó esőben tettünk meg, a sötét felhők pedig csak fokozták az apokaliptikus hangulatot, egy csonkokkal teli pusztaságba vágott aszfaltösvény. A Szumátrától nyugatra induló hullám itt olyan nyolc méter magasságban vágtatott végig a parton, és mindent letarolt. De úgy mindent, hogy a csonkok közül a legnagyobb – ha nem számítjuk a csodálatos módon épen maradt mecsetet -, amit láttunk, egy ház sarka volt, két egymásra merőleges kupacnyi tégla, nagyjából derékmagasságban. Pedig itt a cunami előtt házak álltak, ráadásul nem bádogbódék, hanem elvileg jól megépített, kétgarázsos villák, a módosabb környékbeliek házai. Ezekből nem maradt semmi, a pusztaságban szétszórt törmelék egyes darabjairól pedig lehetetlen megállapítani, hogy egykor fák, házak vagy sziklák darabjai voltak. Érthető okokból nem álltunk meg fényképezni.
2008. január 26.
2008. január 22.