2008. július 4.
(Japán után még egy napot voltunk kénytelenek Manilában tölteni, átszállásból kifolyólag. A sors aljassága, hogy pont azt a várost kellett négyszer is felkeresnünk, amelyet az egész út során a legelviselhetetlenebbnek találtunk. Így most a filippínó érdekességek következnek, legközelebb pedig folytatjuk tovább a kalandokat.) - A Fülöp-szigeteken ketten naponta átlagosan 86 dollárt költöttünk. Tehát az ország délkelet-ázsiai mércével mérve kifejezetten drága. Nem olcsó a közlekedés és az étkezés sem, azonban a helyzet szállásilag a legrosszabb. Elég drágán elég vacak szobákat lehet csak kapni. Manilától északra, Baguio városában például ötven dollárért kaptunk egy olyan szobát, amiért Vietnamban tizenötöt sem kértek volna el. És minden importált termék a dezodortól a kekszig annyiba kerül, mint Magyarországon. - A Fülöp-szigetek nem Ázsia. Azt viszont sajnos nem tudjuk megmondani, hogy akkor pontosan mi. Vannak ázsiaias vonásai, a spanyol gyarmati örökség azonban ezeknél jóval erősebb. Az ország és az itteni emberek sokkal jobban hasonlítanak Mexikóra, mint a közeli Vietnamra vagy Kínára. Talán még valamiféle pán-maláj identitást lehetne rájuk bizonyítani, mert a malajziaiaktól és az indonézektől nem állnak olyan nagyon távol, ám azért mégiscsak jóval távolabb, mint a latin-amerikaiaktól. Ez európai turistaként egyébként inkább áldás, mint átok. A filippínóknak annyi a hibája, mint a pelyva, viszont legalább olyan áthidalhatatlan kommunikációs gátak nincsenek köztünk és köztük, mint köztünk és a legtöbb ázsiai közt. Még a humorunk is kompatibilis. - Az utunkon eddig felkeresett 14 ország közül messze a Fülöp-szigeteken a legjobb a popzene. A helyi MTV teljesen vállalható, a hazai gyártású videóklipek pedig mind zeneileg, mind képi világban évekkel a magyar színvonal előtt járnak. - Ha a korrupciónak más nevet kellene adni, a legegyszerűbb lenne Fülöp-szigeteknek keresztelni.
2008. május 28.
Tudjuk, hogy mindenki inkább a japán kalandjainkról olvasna már, de legyetek szívesek és szenvedjetek még egy kicsit a filippínó konyha rejtelmeivel! Ha jól emlékszünk - és jól emlékszünk -, utunk során eddig a Fülöp-szigetek volt az egyetlen ország, amelynek csapnivaló konyhájára előzetesen több olvasónk is felhívta a figyelmünket. És igazuk is volt. De csak egy kicsit. A filippínó konyha tényleg nem egy thai vagy egy vietnami, bár speciel a mianmari előtt nincs miért szégyenkeznie. Maradjunk inkább annyiban, hogy mint a világon majdnem mindenhol, aki akar, az a Fülöp-szigeteken is tud egészen elsőrangút ebédelni és vacsorázni. Reggelizni azt nem, mert a helyiek ébredés után imádnak benyomni egy nagy adag rizst tocinóval, ami mézben pácolt szalonnaszerűség, és a legborzalmasabb íze van valamennyi közül, amit kilenc hónap alatt kóstoltunk, simán verve a tádzsik vidéki konyakhamisítványt is. A tocinónál már csak az volt a megdöbbentőbb a filippínó konyhával kapcsolatban, hogy mennyire hasonlít a magyarra. Nem viccelünk. Persze nem igazi magyar hatásról van szó, de az biztos, hogy a kizárólag csak hazai ízeket megkóstolni hajlandó közép-európai parasztgyomor is degeszre tudná magát zabálni itt, a Maláj-szigetcsoport északkeleti csücskében. A filippínók például imádják a sült csülköt (crispy pata), ami legtöbbször annyira omlósra és ropogósra sikerül, hogy még a csülök-fasiszta Ausztriában is megállná a helyét. Előszeretettel főznek össze krumplit mindenféle zsíros hússal, hogy legyen, ami kellően felszívja a szaftot, és attól még finomabb legyen, és van például orjaleves is, amiben annyi az ázsiai elhajlás, hogy tamarinddal kicsit megsavanyítják, de egyébként egy az egyben olyan, mint a miénk. Egyszer ecetes uborkasalátát is kaptunk valamihez, amiből éppen csak a tejföl hiányzott és a helyiek legszívesebben töpörtyű-szerűséget (chicharron) ropogtatnak a hosszú buszutakon, amit az árusok bőven nyakon öntenek valami csilis-fokhagymás lével.
2008. május 23.
Utolsó Fülöp-szigeteki programunk a helyi Szentendre felkeresése volt. Nem csinálunk sportot ezen városok végiglátogatásából, bár azt sem állítjuk, hogy véletlenül jártunk eddig a kínai Pingyaóban, a malajziai Melakában, a laoszi Luang Prabangban és a vietnami Hoi Anban, sőt, tulajdonképpen Makaóban is. Azért mentünk el ezekbe, mert tapasztalataink szerint a turista-tömegek és az itt árult, nyilvánvalóan hamis illúziók ellenére is ezeknek a városoknak – akárcsak az eredeti Szentendrének – van szép és élvezhető oldala. Viganról is ezt feltételeztük tehát. Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, darabokra lőtték 1945-ben, ma a Fülöp-szigetek első számú gyarmati építészeti emléke Vigan városának központja. Az itt látható épületek többségét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél kezének nyomát fel lehet rajtuk fedezni. Európai a díszítés, a bútorok és az épületek külseje, viszont ezek belső struktúrája jellegzetesen kínai. A földszinten az utcafronton a bolt és a raktárak, felettük pedig a lakószobák. Mivel az elmúlt hónapokban elég sok kínai mindenfélével találkoztunk, Viganba inkább a spanyol lét nyomaiért mentünk. Akárcsak mindenhol máshol az országban, expedíciónk itt is különös felfedezéseket tett ezügyben.
2008. május 19.
Miután végeztünk a Fülöp-szigetek déli részével, észak felé vettük az irányt. Vérző szívvel mondtunk le Mindanao szigetéről és vele együtt a muszlim délről, valamint Palawanról, az ország búvár- és dzsungel-központjáról. Azt azért nem állítjuk, hogy öt hét a Fülöp-szigeteken semmire sem elég, de hogy mindenre nem, az egészen biztos. Luzon szigetének Manilától északra eső része viszont kihagyhatatlan volt, így egy repülő- és két halálosan idegesítő buszút segítségével átbumliztunk ide. Észak-Luzon pedig elsősorban az egyszerűen Cordillerának nevezett hegyvidék, és az itt található rizsteraszok miatt kihagyhatatlan. E blog hűséges olvasói nyilván emlékeznek arra, hogy utunk során már kétszer is találkoztunk rizsteraszokkal, egyszer Délkelet-, egyszer pedig Dél-Kínában. A lépcsősre vágyott hegyoldalakból azonban még bőven nem volt elegünk. Egyrészt mert amit Kínában látunk, az is nagyon tetszett, másrészt mert a Fülöp-szigetekieket tartja a rizsterasz-szakirodalom a szakma nonpluszultrájának, harmadrészt pedig mert a csúcson lévő rizsteraszokhoz még nem volt szerencsénk. Ősz végén Kínában vagy elsárgult, kiszáradt zsombékokkal találkoztunk, vagy teljesen üres, egymás felett sorakozó barna pocsolyákkal, amik ugyan egyaránt jól néztek ki, de azért sejtettük, hogy lehet ez még ennél is jobb. Május vége az észak-luzoni rizsteraszok megtekintésének szempontjából ideális időpont, ezek ekkor pompáznak teljes zöld díszükben, úgyhogy pont jókor jöttünk.
2008. május 16.
Sajnos életünk hátralevő évtizedeit azzal fogjuk tölteni, hogy Kei-hez hasonló tengerpartokat keresünk, és egymás után fitymáljuk le a versenyzőket. Ennek ellenére meg akartuk nézni, mit tud egy filippínó strand. Ahhoz azért elég sok itt a sziget, hogy ha a tökéletest nem is tudja egyik sem nyújtani, a tökéletes mínusz nagyon kicsit legalább igen. Két kört is futottunk, és ahogy a dal nagyon szépen mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem. Először Siquijorral próbálkoztunk. Úgy emlékeztünk, hogy az út során ezt több megbízható ember is ajánlotta, bár mivel jegyzetelni elfelejtettünk, amikor még pontosan emlékeztünk a névre, simán lehet, hogy egy másik, szintén S-betűvel kezdődő szigetre kellett volna mennünk. Késő bánat. Az is Siquijor mellett szólt, hogy előző állomáshelyünkről, Boholról, van ide hajójárat, ráadásul nem is akármilyen, hanem a Fülöp-szigeteki tengeri közlekedés csúcsát jelentő óriási, légkondicionált motorcsónak-szerűség.
2008. május 12.
Mindenképpen szerettünk volna látni egy filippínó kakasviadalt, bár egyikünk sem támogatja az állatok indokolatlan lemészárlását. Az lenne a legjobb, ha az egész világ vegetáriánus lenne, csak mi ennénk finom húst, hogy minél több szőrös meg pelyhes meg pikkelyes kis izé élhessen boldogan. Be nem tennénk a lábunkat egy bikaviadalra, ki a fene akar együtt lenni vérszomjas néhány ezer spanyol nyugdíjassal. És a pitbull-tornákról ne is kelljen semmit mondanunk. A Fülöp-szigeteki kakasviadal azonban más, mert az egy teljes nép (illetve annak ötven százalékának) legkedvesebb, és sok esetben egyetlen szórakozása. Már utaltunk rá, hogy a Fülöp-szigeteken milyen nehéz öt percnél hosszabb időre elszakadni mindentől, ami kakas. Azóta azt is megtudtuk, hogy az országban jelen lévő nagy állateledel-forgalmazók, például a Purina, árulnak speciális, direkt harci kakasoknak ajánlott tápokat. A filippínóknak a kakasviadal az, ami a braziloknak a foci, azzal a különbséggel, hogy itt nem sokan nézik kevesek játékát, hanem szinte mindenki egyszerre néző és játékos is. Nagyon sokan maguk is nevelnek harci kakasokat, aki pedig eljár kakasviadalokra, az mind fogad is valamelyik versenyzőre. Aki nem néz meg legalább egy kakasviadalt, annak tulajdonképpen teljesen felesleges eljönnie a Fülöp-szigetekre.
2008. május 7.
Azért kacskaringóztunk annyit Boholért, mert meg akartunk itt nézni két dolgot, az öt napos bolyongás és benzingőz után pedig még pihenni is egy kicsit. Az utóbbi tevékenységhez a Loboc folyó partján, a hasonló nevű kisvárostól néhány kilométerre épült bungalókat néztük ki. 18 dollárért járt egy elég nagy szoba saját fürdőszobával, szúnyoghálós ággyal, valamint annyi gekkóval, gyíkkal és hangyával, hogy csak az ő mindennapjaik megfigyelésével el tudtunk tölteni fél napot. Lehetett még itt bérelni biciklit és csónakot, valamint volt egy nyugatias étterem, ez utóbbinak mi speciel annyira nem örültünk. Utunk során most laktunk először fehér emberekre belőtt, fehér emberek által üzemeltetett helyen, és az élmény rendkívül tanulságos volt. A közepesen bolond, belga Rita, valamint férje/élettársa/barátja, a szintén belga, viszont nagyon bolond és nagyon fárasztó Chris tíz éve nyitották meg álmaik szállodáját, a Nuts Huts névre keresztelt, 40 ember elszállásolására alkalmas bungalósort. Előtte angolt tanítottak Kínában, még régebben pedig a halál szélén álló betegeket ápoltak Antwerpenben, de már évtizedek óta arra készültek, hogy egyszer lesz egy ilyen helyük. Utunk során sok emberrel találkoztunk, aki az otthoni mindennapok elől menekülve folyamatosan arról beszélt, hogy valahol a világ végén nyitni kellene egy bárt vagy szállodát vagy búvárbázissal kombinált, szörfdeszkákra épített éttermet, de valahogy ezeket a terveket hallgatva egyszer sem voltunk meggyőződve, hogy valaha is megvalósulnak. A Nuts Huts viszont sikerült, a sűrű zöldben a folyóról is alig lehetett látni a parttól néhány méterre épült házikókat. Nyilvánvaló volt, hogy az egészet valaki nagyon jól kitalálta, ami pedig ritka, meg is csinálta. Többek közt ezért is volt érdekes Rita és Chris sztorijait hallgatni.
2008. május 4.
Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az érdescápák után lelkesedésünk az utazással kapcsolatban el ugyan nem szállt, viszont meglehetősen céltalanul csapongott. Fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Gyorsan rájöttünk, a Fülöp-szigetek többek közt abban is hasonlít Indonéziára, hogy még közepesen sok idő alatt is lehetetlen rendesen bejárni az egészet. Túl nagy az ország és túl sok itt a sziget, így muszáj szelektálni. Szelektáltunk, szelektáltunk, a turistacsapdákat kilőttük, a nagyon érdekes, ám nagyon távoli szigeteket pedig fájó szívvel ugyan, de szintén kilőttük. Végül arra jutottunk, hogy kezdjük Bohollal. Ahhoz, hogy Bohollal kezdhessük, először el kellett oda jutni Donsolból. Vessünk közösen egy pillantást a fenti térképre. A felső részén középen a képbe belógó földdarab Luzon szigetének déli része, rajta az a piros pont Donsol. Az ott lefelé középtájon pedig Bohol, pirossal itt a Loboc nevű kisvárost jelöltük, ahova el akartunk jutni, mert azt hallottuk, hogy ott jó. Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha megpróbált eljutni mondjuk Pestlőrincről a Budakeszi útra, egyenesen soha, sehova nem lehet menni. Egy szigetvilágban pláne nem. Ha pedig anyagi helyzetünkből kifolyólag a röpködéstől eltekintünk, akkor pláne-pláne nem.
2008. május 1.
(Ahogy az minőségükből látszik, az ebben a bejegyzésben található képeket bizony az internetről loptuk. Ezért valamennyi érintett elnézését kérjük. További képek a donsoli érdescápákról itt találhatóak) Mi is szinte teljesen elfelejtettük, de ez a hosszú utazás egy rövid Fülöp-szigeteki nyaralás ötletéből született meg. Nem nagyon tudtuk, mi van ott, gondoltuk megnézzük. Aztán felfogtuk, hogy a Fülöp-szigetek milyen messze vannak Budapesttől, és hogy egyszer az életben milyen jó lenne nem csak egy rövidet nyaralni, és így végül arra jutottunk, hogy ne csak a Fülöp-szigeteket nézzük meg, hanem a környéket is. Annyit azért tudtunk a Fülöp-szigetekről már korábban is, hogy érdescápákat mindenképpen szeretnénk ott látni. Most pedig már láttuk őket, úgyhogy mehetünk is haza. De még nem megyünk. Az érdescápákhoz nagyon nehéz Manila érintése nélkül eljutni. A sci-fik szerint a jövő nagyvárosai acélból és üvegből készült metropoliszok lesznek, ahol mindenki saját kis lebegő autóval száguldozik a negyedik emelet magasságában. Ezek az optimista forgatókönyvek talán igazat is mondanak New York, Tokió és Sanghaj jövőjéről, de hogy a világ nagyvárosainak derékhadáról, Mexico Cityről, Lagosról, Kalkuttáról és Maniláról nem, az egészen biztos. Ezek az éveken belül húszmilliós metropoliszok (már ha még ma nem laknak bennük ennyien, az utcagyerekeket rendkívül nehéz precízen megszámolni) cseppet sem futurisztikusak, és nem is lesznek azok soha. Egyszerűen csak nagyon sok ember él egymás hegyén-hátán, és a tömegközlekedés, a levegő minősége, valamint az előttük kígyózó soroktól kikészült gyorséttermi kasszások idegrendszere egyaránt folyamatosan a végső összeomlás szélén áll. Leszünk még Manilában, úgyhogy a végső igazságot majd csak később mondjuk meg róla, de így elsőre kiemelkedően borzalmasan helynek tűnt.
2008. január 26.
2008. január 22.