2008. szeptember 19.
Katasztrófák, amiket csak napokkal vagy hetekkel kerültünk el: Földcsuszamlás Tádzsikisztánban, amely több autót és embert is elnyelt azon az úton, ahol néhány nappal korábban jártunk; tömeges HIV-fertőzés az oshi kórházban, ahol majdnem kezeltettük a tüszős mandulagyulladásunkat; irtózatos szecsuáni földrengés; érkezésünk előtt zavargások, távozásunk után pedig a Nargis-ciklon Mianmarban; fülöp-szigeteki hajókatasztrófa; Cosme-tájfun néhány kilométerrel elkerülve; közepesen erős földrengés Kelet-Indonéziában. Állatok, amiket megettünk 12 hónap alatt: Csirke, marha, disznó, bárány, kecske, jak, szarvas, antilop, nyúl, kacsa, liba, galamb, sokféle hal,, angolna, rája, sokféle rák, tarisznyarák, tengeri sün, többféle kagyló, polip, tintahal, csiga, ló. Állatok, amiket szándékosan inkább nem ettünk meg 12 hónap alatt, pedig lett volna rájuk alkalom: Szamár, kutya, teknős, cápa, vakond. A tíz legjobb íz, amit a szánkban éreztünk 12 hónap alatt: Vietnami mangósaláta, thai yam pla dook foo, szecsuáni hotpot, friss japán szusi, üzbég sárgadinnye, kínai csülök, ca phe sua da, yangrou paomao, es dawet, kínai tengeri herkentyűk. Járművek, amiken utaztunk 12 hónap alatt: Repülő, légcsavaros kisrepülő, vonat,, maglev (Sanghajban a reptérre kivezető mágneses izé, 430 km/h végsebességgel), busz (BKV és Volán egyaránt), minibusz, terepjáró, kamion, terepjáró-kamion-busz (a szörnyszülött a Penjikent-Dusanbe úton), taxi, bérelt autó, metró, magasvasút, HÉV, sikló, bicikli, tandem, riksa, motoros riksa, motoros oldalkocsis riksa, tricikli, motoros tricikli, oldalkocsis motorbicikli, quad, ló, lovaskocsi, lovasfogat, hajó, vízibusz, óceánjáró, evezős csónak, motorcsónak, bambusztutaj, motoros műbambusz-tutaj, kétszemélyes kajak, komp, lanovka, drótkötélpálya, mozgólépcső, úszva, gyalog. Jármű, amin nem utaztunk 12 hónap alatt, pedig lett volna rá alkalom: Elefánt
2008. augusztus 10.
Egyből belecsapva az indonéz lecsóba annyit szeretnénk először is leszögezni, hogy sajnos a nép, amelynek a főztjét utunk során legtovább ettük, nem a világ, sőt, nem is Ázsia legügyesebbje a konyhában. Eleinte sokat nyavalyogtunk étkezések előtt, után és közben, később azonban egészen rákaptunk a helyi fogásokra. A nagy kulináris varázslatokat biztosan nem itt kell keresni, ám van az indonéz konyhának néhány dobása, amely a maga egyszerűségében kifejezetten finom, és akár két hónapon át is jó étvággyal fogyasztható - nekünk legalábbis sikerült. Ázsia igazán nagy konyháihoz, a kínaihoz, a vietnamihoz vagy a thaihoz képest az indonéz nincs túlbonyolítva. Ilyen minőségében egyébként európai (sőt, magyar) ízléssel is érthető és élvezhető, mert egyrészt nem kell enciklopédiákat bújni a felhasznált fűszerek kielemzéséhez, másrészt eleve annyival kevesebb fűszert használnak, mint az említett ázsiai élkonyhákban, hogy a maradékot sokszor a kutyával is meg lehetne etetni. Próbáljuk csak meg egy thai vacsora romjait odaadni a kis kedvencnek!
2008. július 15.
Amikor még semmit sem tudtunk a mianmari konyháról, azt hittük, hogy a thai, az indiai és a kínai konyhaművészet metszéspontjában elhelyezkedő országban biztosan csodálatos saját fejlesztésű szakácsművészet üzemel. Aztán a valóság inkább azt mutatta, hogy olyan körülmények közt, mint amilyenekkel a mianmariak nap mint nap szembesülnek, lehetetlen nagyot alkotni a konyhában. A maláj konyháról is csak nagyon halovány elképzeléseink voltak, és már abban sem mertünk igazán reménykedni, hogy az ország népes indiai és kínai kolóniái, valamint az északi szomszéd Thaiföld jó hatással lehetnek az itteni szakácsokra. Aztán gyorsan kiderült, hogy Malajziában egyrészt van elég jómód az étkezési kultúrához, másrészt pedig hogy ezek az említett nagy főzőiskolák túl karakteresek ahhoz, hogy összekeveredve valami újat hozzanak létre. Azt nem állítjuk, hogy maláj konyha egyáltalán nincs, csak hogy az inkább egymás mellett párhuzamosan futó, egymással nem nagyon érintkező konyhák kombinációja. A három iskola közül az országban a thai kapja a legkisebb szerepet, viszont azok az ételek, amelyek se nem kínaiak, se nem indiaiak, tehát még a leginkább nevezhetőek igazi maláj fogásnak, azok közül sok elég közeli rokonságban áll közismertebb, thai találmányokkal. Vannak például a Thaiföldről ismert curry-k, amelyekben főleg a csili hangsúlyos, viszont sem a citromfű, sem a kókusztej nem jut különösebb szerephez, és még a halszószt is alig érezni. Jut beléjük az összes hozzávalóból, csak sokkal kevesebb mint az északi szomszédnál.
2008. június 29.
Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor a kirgiz és a filippínó konyha remekeiről írtunk, lévén hogy a japán konyháról minden bizonnyal jóval több olvasónknak van valamiféle elképzelése, mint az említett két gasztronómiai fellegvárról. Sőt, tapasztalataink szerint a japán konyha az, amely a világ ételeinek széles tárházából a legszélsőségesebb reakciókat képes kiváltani az emberekből. Van, aki szerint a nyers hal nem is emberi táplálék, és van, aki szerint a kifinomult kultúrember legfontosabb ismertetőjegye, hogy alkalmanként az I Love Sushitól rendel ebédet az irodába. Mindkét tábor számára vannak újdonságaink. A hasát szerető ember óriási elvárásokkal érkezik Japánba, és éppúgy, ahogy a közlekedés hatékonyságával vagy az általános tisztasággal kapcsolatban, e téren sem kell csalódnia. Bár mi három hét alatt arra jutottunk, hogy a vietnami és a kínai konyhát többre tartjuk a japánnál, elismerjük, rosszat enni Japánban nagyon nehéz. Ahogy az országban úgy általában is, a gasztronómiában sincsen semmi gagyi, a minőség minden esetben elsőrangú. Viszont – legalábbis a mi Ázsiához szokott pénztárcánknak – nem olcsó, így utunk során ez volt az első ország, ahol a helyi konyhák egy részéből szabályosan ki voltunk zárva. Így például kimaradt a japán császári haute cuisine, a főleg zöldségek mesteri elkészítésére és tálalására specializált kaiseki, és azt sem tudjuk, hogy mennyivel jobb a háromszáz dolláros szusi a hatvan dollárosnál.
2008. május 28.
Tudjuk, hogy mindenki inkább a japán kalandjainkról olvasna már, de legyetek szívesek és szenvedjetek még egy kicsit a filippínó konyha rejtelmeivel! Ha jól emlékszünk - és jól emlékszünk -, utunk során eddig a Fülöp-szigetek volt az egyetlen ország, amelynek csapnivaló konyhájára előzetesen több olvasónk is felhívta a figyelmünket. És igazuk is volt. De csak egy kicsit. A filippínó konyha tényleg nem egy thai vagy egy vietnami, bár speciel a mianmari előtt nincs miért szégyenkeznie. Maradjunk inkább annyiban, hogy mint a világon majdnem mindenhol, aki akar, az a Fülöp-szigeteken is tud egészen elsőrangút ebédelni és vacsorázni. Reggelizni azt nem, mert a helyiek ébredés után imádnak benyomni egy nagy adag rizst tocinóval, ami mézben pácolt szalonnaszerűség, és a legborzalmasabb íze van valamennyi közül, amit kilenc hónap alatt kóstoltunk, simán verve a tádzsik vidéki konyakhamisítványt is. A tocinónál már csak az volt a megdöbbentőbb a filippínó konyhával kapcsolatban, hogy mennyire hasonlít a magyarra. Nem viccelünk. Persze nem igazi magyar hatásról van szó, de az biztos, hogy a kizárólag csak hazai ízeket megkóstolni hajlandó közép-európai parasztgyomor is degeszre tudná magát zabálni itt, a Maláj-szigetcsoport északkeleti csücskében. A filippínók például imádják a sült csülköt (crispy pata), ami legtöbbször annyira omlósra és ropogósra sikerül, hogy még a csülök-fasiszta Ausztriában is megállná a helyét. Előszeretettel főznek össze krumplit mindenféle zsíros hússal, hogy legyen, ami kellően felszívja a szaftot, és attól még finomabb legyen, és van például orjaleves is, amiben annyi az ázsiai elhajlás, hogy tamarinddal kicsit megsavanyítják, de egyébként egy az egyben olyan, mint a miénk. Egyszer ecetes uborkasalátát is kaptunk valamihez, amiből éppen csak a tejföl hiányzott és a helyiek legszívesebben töpörtyű-szerűséget (chicharron) ropogtatnak a hosszú buszutakon, amit az árusok bőven nyakon öntenek valami csilis-fokhagymás lével.
2008. április 26.
Mielőtt megérkeztünk volna az országba, volt valamiféle halvány elképzelésünk a vietnami gasztronómiáról, de erre azért nem számítottunk. Thaiföldön nem voltunk elég ideig, hogy kiforrjon a véleményünk, most viszont nagyon határozottan ki merjük jelenteni, hogy ami itt folyik, azt legfeljebb a kínai konyhákban múlják felül. Mondjuk ezt mindazok ellenére, hogy életünkben először itt kaptunk szabályos MSG-mérgezést. A vietnami szakácsművészetnek ott a helye a világ legnagyobbjai közt, és bár itt sem vetik meg az egzotikus alapanyagokat (kér valaki még ki nem nyomott tojást a tyúk tojócsatornájával együtt tálalva, ha egyáltalán így hívják ezt az izét?), a fogások nagy többségének értékeléséhez nem is kell különösebben elszántnak lenni. Mi egyszer bevállaltuk a csigát, de ízetlen, rágós vacak volt, ebben speciel Európa tényleg erősebb. Saját elméletünk szerint - bár attól tartunk, ezt a spanyolviaszt sem mi találtuk fel - a vietnami konyha a négy nagy kínai főzőiskola közül a déli továbbfejlesztett, a helyi trópusi alapanyagokra szabott változata. A kantoni dimsum-kultúra nyomai számtalan vietnami ételben felfedezhetőek, koppintással viszont hiba lenne az ittenieket vádolni. A hatalmas északi szomszédot a csatatéren is többször elverő vietnamiak számtalan étele igazi helyi fejlesztés.
2008. március 1.
Ahogy az eggyel korábbi bejegyzésünkből kiderült, a szerecsendió felelős például Amerika felfedezéséért is, úgyhogy szenteljünk ennek az érdekes izének néhány bekezdést. A szerecsendió Magyarországon szinte kizárólag illatos karácsonyi italok, brokkoli és krumplipüré fűszerezésre használatos, a legtöbben pedig csak őrölt por formájában ismerik. A francia és az angol konyha valamivel gazdagabban bánik vele, de azért a fűszerek királyának, ha egyáltalán van ilyen, régen nem nevezné senki. Az pláne elképzelhetetlen, hogy három-hatszáz évvel ezelőtt nem volt olyan valamirevaló európai étel, amiben ne lett volna belőle egy marékkal. Állítólag évszázadokig minden ételnek teljesen egyforma, szerecsendió-íze és -szaga volt, ami nyilván egy kicsit túlzás, de hát az sem igaz, hogy Amerikában mindent nyakon öntenek ketchuppal (amiben egyébként szintén előfordul a szerecsendió). Ezzel fűszereztek, ezzel tartósították a húst, és ez volt a kor patikáinak aszpirinja is. Valamint a viagrája, bár ez nem mond sokat, az emberiség története során gyakorlatilag mindent kipróbált a Mindent Vivő Erekció reményében. A szerecsendiónak tehát volt honnét lezuhannia a mai ismeretlenségbe, Kolumbusz úticéljából Horváth Rozi konyhájába. Kár érte, mert a szerecsendió tényleg nagyon-nagyon érdekes. A verseny elég szoros, hiszen speciel az ananász és a málna sem néznek ki rosszul, de az a helyzet, hogy a szerecsendió a világ legszebb termése. Sokkal inkább néz ki iparművészeti alkotásnak, mint a jóisten szeszélyének. Kívülről leginkább egy éretlen barackra hasonlít, a gyümölcshús takarja magát a lényeget, a szerecsendiót. A mi diónknál valamivel kisebb csonthéjas magot tűzpiros, fantasztikus mintájú hártya veszi körül, olyan, mint a Babybel héja, csak sokkal szebb. Ezt a piros dolgot magyarul tévesen szerecsendió-virágnak hívják, és a növény hőskorában magánál a diónál is sokkal drágább volt. A szerecsendió-virágnak ugyan se különösebb íze, se illata nincs (még szerecsendiós sem), a Coca-Cola mégis évente sok tonnát vásárol belőle a Banda-szigetekről. Van egy olyan érzésünk, hogy a legendásan titkos recept többi összetevőjének felderítéséhez sem kellene többet csinálni, mint átkutatni a világ egyéb eldugott szegleteinek agrár-statisztikáit.
2008. január 29.
Ez a bejegyzés majdnem egyetlen mondatból állt. „Tessék megkeresni az országban a thai éttermeket.“ Mert hát a világ legjobb gasztronómiai kultúrái közül három, Kína, India és Thaiföld közé beékelt országba a hasára adó ember magas elvárásokkal érkezik. Hiába azonban a művelt szomszédok, ha egyszer Mianmar mai nyomorúságos állapota nem igazán kedvez a kulinaritás tobzódásának. A helyzet azért nem tragikus. Ahol szabadon nő a gyömbér, a csili és a halszósz, ott mindig lehet jót enni. Viszont lehetne sokkal jobban is. Tádzsikisztánban soha semmilyen gasztronómiai kultúra nem létezett, a hegyi embereknek elég volt a krumpli, meg néha egy kis kecske, olyan magasan más nincs is. Mianmarban viszont, ahol minden második bokron citromfű és csili nő, az ország pedig roskadásig tele van zöldséggel és gyümölccsel, simán lehetne sokkal izgalmasabban főzni. Mindezek ellenére a mianmari konyha direkt visszafogottan bánik a fűszerekkel, és az országban megtermő csodák egytizedét sem használja. Érződik persze a kínai, a thai és az indiai hatás is, de mindháromnak egyfajta lebutított verziója kerül a mianmari tányérokba.
2007. december 13.
(Az előző rész tartalmából: Hőseink már azelőtt elalélnak a kínai konyhaművészettől, hogy megérkeznének az ország igazi kulináris központjaiba.) Nem akarjuk magunkat nagyon ismételni, úgyhogy csak futólag szögezzük itt le a legelején: két hónap Kína után már biztosan tudjuk, ennél az országnál jobban sehol a világon nem lehet enni. Aki egy kicsit is szereti a hasát, az tegyen magának egy szívességet, és csak zabálni, zabálni és zabálni is jöjjön el ide. Talán-talán ha Európa egésze felvonul, akkor versenyezhet ezzel az országgal az ízek, a formák és az alapanyagok változatosságának terén, de valószínűleg még akkor is Kína nyerne. Nyugaton viszonylag gyakori vád a kínai éttermekkel kapcsolatban, hogy vastag étlapjaik olcsó trükkök csupán. Az ezeken szereplő harminc-harminc csirke-marha-zöldség-sertésétel valójában alig valamiben különbözik egymástól, az egyikhez kesudióból adnak egy kicsit többet, a másikhoz meg póréhagymából. Bezzeg az európai éttermek! Ott aztán az a legelegánsabb, ahol nyolc-tíz fogásnál nincs is több az étlapon, az az igazi gasztronómia, nem ezek a fénymásolt telefonkönyvek, amikből az ember már nem is igazi ételeket, csak a D91-et, a H33-at és egy főtt rizst rendel.
2007. november 2.
Egy: rendszeresen sajnáljuk, hogy naponta csak három étkezést bírunk bevállalni. Kettő: a direkt turistákra szakosodott helyeket leszámítva nincs olyan étterem Kínában, amelynek étlapjára vakon rábökve ne lehetne jól enni. Három: Barcelona, Párizs és Milánó együtt bújhatnak el bármelyik kínai tartományszékhely éttermi kínálata, piacainak gazdagsága, valamint lakosainak kulináris kifinomultsága mögött. A jó konyhához és a tökéletes ízekhez évezredeken át tartó folyamatos bőség kell, és ezügyben sehol sem fényesebb a múlt, mint Kínában. Négy: ha az előbbiekből nem lett volna világos, Kínába csak enni is érdemes eljönni, nekünk eddig szinte minden étkezésünk óriási élmény volt. Pedig még csak az ország egészen kis szegletét láttuk, és nem is azt, amelyiket a csúcsnak szokás tartanmi gasztronómiailag.Kínában vendéglátóhelyen enni csak nyomokban hasonló élmény az Európában megszokotthoz. Éttermek ugyan itt is vannak, viszont a kínai embernek valószínűleg elmegy az étvágya a nyugaton annyira kedvelt, diszkréten megvilágított, csendes, egymástól világosan elhatárolt, már-már romantikus asztaloktól. Nekik inkább a neonfénnyel elárasztott, hosszú fémasztalokkal telipakolt, leginkább egy kórtermere emlékeztető óriási helyiségek jönnek be, ahol egymás hegyén-hátán ülve együtt ehetnek, szürcsölhetnek, cigizhetnek, izzadhatnak és beszélgethetnek egymással ordítva. Igaz, eddig még egyszer sem voltunk igazán high-end étteremben, majd inkább Pekingben és Sanghajban nézzük meg őket, talán ezek majd jobban emlékeztetnek európai rokonaikra. Nem találkoztunk még a világon mindenhol a kínai éttermeket beborító piros lampionokkal, kék-fehér műporcelánnal, míves fapálcikákkal és aranyszínű sárkányokkal sem. Az általunk eddig felkeresett éttermek legtöbbje európai kategorizálás szerint leginkább gyorsétterem volt. Ahhoz nem sok közük volt, ami a Mekiben folyik, viszont ezekben is nagyon gyorsan jól lehet lakni. Rendelni a többi vendég asztalán sorakozó szimpatikusabb fogásokra mutogatva a legegyszerűbb, csak nagyon szerencsés esetekben vannak a kassza fölött vagy magában az étlapban segítőkész fényképek. Három percen belül meg is érkezik az első fogás az asztalhoz, minden nagyon pörög, a pincérek rohangálnak, a vendégek tízpercenként cserélődnek, és még egy hatfogásos vacsora elfogyasztása sem tart tovább huszonöt percnél. Két ember ennyi idő alatt végez egy-egy tál levessel, 24 töltött gombóccal, valami hideg előétellel, tésztával és néhány saslikkal. A kínaiak nem maradnak az asztalnál beszélgetni, gyorsan fizetnek, és megy is mindenki haza. A legdrágább éttermeket leszámítva teljesen természetes dolog máshol vásárolt ételekkel érkezni, sőt, simán lehet a szomszéd vendéglátóhelyekről is bármit átrendelni.
2007. október 11.
A kirgiz konyhával kapcsolatban a leges-legfontosabb tudnivaló, hogy a kumisz egészen egyszerűen borzalmas. Az embernek van egy elképzelése, hogy az erjesztett kancatej pontosan hogyan lehet ihatatlan, de a kumisz minden várakozással ellentétben teljesen máshogy ihatatlan. A színén kívül semmi tejszerű nincs benne, mi valami joghurtra emlékeztető löttyre számítottunk, ehhez képest nagyon vizes, nagyon savanyú és határozottan hányásra emlékeztető löttyöt kaptunk, amiből ki sem éreztük az elméletileg benne lévő alkoholt. A kumiszról a Kirgíziában utazók egyébként azt állítják, hogy minőségtől függően lehet akár finom is, de nekünk fejenként egy korty pont elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjunk megpróbálkozni vele. Pedig nem csak jurtákban kapni, hanem csinos kis üvegekben ott van a menő biskeki élelmiszerboltok hűtőpultjaiban is. Egyetlen esetben vagyunk hajlandóak a jövőben kumiszt fogyasztani, ha a másik tétel az étlapon a vajas tea. Többnyire jakvajat raknak bele, amitől annyira sós és állatízű lesz, hogy nehéz eldönteni, birkalevest vagy teát iszunk a reggeli lekvároskenyérünk mellé. Egyébként a vajas teát nem is annyira teaként mint inkább levesként fogyasztják, amelyben annyi az energia, hogy egy tál bekanalazása után a kirgiz ember boldogan megy ki birkát aprítani a rétre. Szerencsére a jakvajas tea már csak Kirgízia eldugottabb szegleteiben divat, a turistákat csak a legritkább esetben ijesztgetik vele. Mi azért persze beleszaladtunk néhányszor. Kirgiz kedvencünk a lagman, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk kirgiz spagettinek. Lagmant ettünk már Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban is, de Kirgíziába érkezve jöttünk rá, hogy ez az igazi lagman-nagyhatalom, elsősorban azért, mert itt tényleg kézzel gyúrják a tésztát, nem úgy, mint az előző két országban, ahol minden lagman gyanúsan hasonlított az otthon százötven forintért kapható Smack-tésztára. A lagman lehet szószós vagy kevésbé szószos, leveses, csípős, nem csípős, marhahúsos vagy birkás, de a közhiedelemmel ellentétben soha nem készítik lóhússal, az ugyanis túl drága ahhoz, hogy simán beleaprítsák a vacsorába.
2007. augusztus 22.
